Michel Houellebecq, a francia sztár- és botrányíró köré mítoszok épültek, amelyeket a szerző soha nem is késlekedik megerősíteni: nemrégiben Magyarországon játszotta el minden riporter rémálmát, a tökéletesen közömbös, mindenkit lenéző különcöt. Erre a mítoszra épül a thrillerműfajt vörösborral arcon loccsantó Michel Houellebecq elrablása című film is. MOZI

„A szerző halott” – szól Roland Barthes hírhedt irodalomelméleti kijelentése: hiszen az olvasó maga alkotja meg a szöveget az olvasással. De vannak szerzők, akik minduntalan bele kívánnak szólni a befogadás, az olvasói szövegalkotás aktusába. Ilyen a botrányosnak nevezett francia író, Michel Houellebecq is, aki saját „halott” szerzősége mögé bújva új, a valóditól talán teljesen független író-figurát gyúrt össze saját teste és elméje sarából. Az olvasó, a nyilvánosság csak ezt láthatja, hogy Barthes és a poszt-literalizmus után elgondolkodhasson rajta, számít-e egyáltalán, hogy milyen a szerző, vagy az, hogy a megalkotott figurának van-e vajon köze a Michel Houellebecq nevű íróhoz. (Jellemző: még a név sem „igazi”, nem a keresztséggel, hanem az írósággal szerzett.)

Guillaume Nicloux mindezt felismerve alighanem úgy döntött, filmrendezőként ő is kihasználja az írói ön-mítoszteremtés sikerét, és Houellebecq-kel karöltve hosszú, katonás sorba rendezték mindazt, amit a közönség tudni vél a Michel Houellebecq nevű figuráról és irodalmi közszereplőről. Nem vágták túl kemény fába a fejszéjüket, hiszen kevés olyan kortárs szerző van, akinek ennyire pontosan körülhatárolt imázsa van – lásd a Kiábrándult értelmiségi mémet (http://kiabrandultertelmisegi.tumblr.com), amely az író lebiggyesztett ajkú, cigarettafüstbe burkolózó képmását használja egy-egy vicces, lemondó-beletörődő, a kultúrával, értelmiségi léttel, közélettel összefüggő poén illusztrálásához.

És mint egy görög rege enumerációjában, úgy jelenik meg lényegében az összes sztereotípia a saját magát alakító (pontosabban saját nevén szereplő és a maga által a hétköznapokon is alakított személyt játszó) íróval kapcsolatban már a film első negyed órájában. Houellebecq szemrebbenés nélkül jelent ki olyasmiket, hogy bár jár templomba, inkább a temetéseket, mintsem a miséket látogatja; hogy mahagónibútorokat szeretne, mert nem szereti a világos színeket; vagy hogy elalvás előtt Tocqueville gondolatait olvasgatja a demokráciáról az ágya mellé készített könyvből. És eközben persze folyamatosan feketekávét iszik, dohányzik és vörösbort vedel – a forgatókönyvíró-rendező az önreflexió és az önparódia vékony határmezsgyéjére küldi hősét. Vagyis negatív hősét: az expozíció célja nem csak a Houellebecq-sztereotípiák idézőjelbe tétele tömeges és direkt reflektorfénybe nyomásuk által, de az is, hogy megkezdje a filmre majd végig jellemző szembehelyezkedést mindenféle filmes műfaji sablonnal, és ennek első lépéseként megvonjon mindent a főszereplőtől, amitől az szerethetővé, nézői azonosulásra alkalmassá válna. (Látjuk például, ahogyan inkább gyalogol kisbőröndjét maga után rángatva, csak hogy ne kelljen beszállnia egy olyan taxiba, amit egy bevándorló vezet – alighanem utalás ez is az író ellen indított egyik, fajgyűlölettel összefüggő perre.)

De Nicloux mindezt humorba ágyazva teszi – ezért is indokolt a paródia szó használata –, de olyan szubtilis humorba, hogy a néző sose lehessen biztos benne, bármit is komolyan kéne-e vennie abból, amit lát, vagy minden csak egy másfél órás hecc része. Houellebecq például, amíg az említett taxira vár, egy hatalmas Ryan Gosling plakát előtt áll, aligha véletlenül: az amerikai színész mindent képvisel, amit Houellebecq nem, így már egy jelenetbe zavarni őket is felér egy viccel. Olyasfajta, bajusz alatt somolygós viccel, ami mindvégig jellemzi a film humorát.

Amely a film – a címben is jelölt – cselekménye kibontakozásával együtt szökken igazán szárba, már amennyire lehet szárba szökkenésről beszélni ilyen zavarba ejtően elvont humorizálással kapcsolatban. Houellebecq-et ugyanis egyszer csak ládába zárja és túszul ejti három jól megtermett keménylegény (akik közül az egyik – hogy ne csak az írónak jussanak kontrasztokra épülő poénok – a tükör előtt, felpumpált izmait feszítve szaval verset). Nem lehet tudni, ki és főleg miért bízta meg őket az emberrablással, és ez a film végéig sem derül ki. Mindenesetre bilincsbe verik az írót, és bezárják – az egyik emberrabló ősz hajú mamájának barátságos, vidéki házikójába.

Mert ahogyan Guillaume Nicloux dekonstruálni próbál egy mesterségesen megalkotott író-képet, úgy célja dekonstruálni az emberrablásos, túszejtős thrillerek műfaját is. Módszere ebben is a lehető legvisszafogottabb: sehol egy direkt, röhögtető poén, egy vígjátéki helyzet, csak egy csomó apró jelzés arról, hogy mégiscsak paródia-féleséget látunk. Olyasmik, mint hogy Houellebecq ágyánál, a bilincs mellett egy hatalmas porcelán kislánybaba áll. Vagy hogy az egyik emberrabló „anyu” feliratú bögréből szürcsöli a kávéját, és a versértelmezés elméletéről beszélget a fogvatartottjával.

A Houellebecq-kép szétzilálásán kívül ez a film másik „trükkje”: hogy semmi nem úgy van, ahogy lenni szokott, vagy ahogy lennie kéne ebben a zsánerben vagy akár a való életben. A túszt szinte egyáltalán nem zavarja a helyzete („szeretnék szabad lenni, bár itt nagyon finomak az ételek” – mondja), az emberrablók pedig egyáltalán nem viselkednek emberrablóhoz méltó módon: kurvát rendelnek a túszuknak, verekedni tanítják, és őszinte aggodalommal dorgálják meg, ha túl sok bort iszik a vacsorához. Ha pedig mégis előkerül a thrillerek legelső számú hatáseleme, a feszültség, az is csak paródia: egyetlen komolyabb, majdnem tettlegességig fajuló veszekedés van a filmben, amit az irodalom eltérő értelmezése okoz, és amit a mama úgy csitít el, hogy ráparancsol a résztvevőkre, béküljenek ki és öleljék meg egymást, mert jön a süti a vacsora után.

A Michel Houellebecq elrablása tulajdonképpen antifilm: az a legfontosabb benne, ami nincs benne, vagy ami nem úgy van benne; a hiány, az eltérés a fő eszközei. És mint ilyen, roppant sokat bíz a nézőjére, aki, mint a barthes-i olvasó, a nézéssel alkotja meg a filmet. És a néző kilencvenhat percig csak alkot: nem tudhatja biztosan, hogy tulajdonképpen mi a fene az, amit néz, és amiben nincs semmi, ami egy „normális” filmben lenni szokott, vagy hogy mi végre készült el egyáltalán ez az egész. És ezt ki-ki vérmérséklete szerint nevezheti hibának, vagy izgalmas kihívásnak, szokatlan humorú kalandnak is.