Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

A te fesztiválod, avagy a nyújtott csapott - 4. Budapest International Documentary Film Festival (BIDF)

4. Budapest International Documentary Film Festival (BIDF)

Budapest, 2018. január 23-28.

A BIDF hosszan hat, és bizony esetenként alaposan kiüti a nézőt. A benne lévő kraftot dicsértük korábban is és nem tévedtünk előrejelzésünkben. Idén ugyanis ritka tüneménynek lehettünk tanúi, amelynek leírásához bizony a nagy szavakat sem fogjuk mellőzni. A már indulásakor karakteres BIDF fennállásának mindössze negyedik évében nem pusztán üzembiztos fesztivállá érett, de létrehozta a közönségét is. Idén az számított ritka kivételnek, amikor nem volt teltházas egy-egy a csaknem harminc ország ötven - a legnevesebb fesztiválokon szerepelt és díjazott - dokumentumfilmjét bemutató előadás közül. Ennél jobb dolog a dokumentumfilmek hazai híveivel emberemlékezet óta, de a Verzió fesztivál megalakítását követően biztosan nem történt. SZEMLE

A fesztivál a kreatív dokumentumfilmezés mellett kötelezte el magát, s a szervezők célja nem kisebb, mint az, hogy aki megnézi az általuk kínált alkotásokat, azt ne lehessen többet hazugságokkal megtéveszteni. Elkötelezettségük lenyomata kicsiben ugyancsak kreatív: a fesztiválbeharangozó spotokhoz hasonlókat ilyen minőségben magyar fesztiválokhoz nemigen szoktak készíteni (itt lehet megnézni az eddigieket). A 2014-es, a tömegmegmozdulásos a csehes, jihlavai hatást le sem tagadhatná: parasztasszonyok, tűzoltók, kerekesszékes, pap bácsi, békatalpas szép leány, sőt még egy űrhajós is beülnek a moziba „mert rólunk szól”. 2015-től egy-egy alakot állítanak középpontba, ekkor idős férfi ásott, ő emelkedett először piedesztálra, a jelszó „igazi jó filmek” volt. 2016-ban egy gyönyörű molett nő hulahoppozott, vele a „hús-vér filmek” szlogen jött. Idén egy deszkás raszta cigányfiút emelt magaslatra a figyelem, ő a „Siker-filmek rólunk” arca volt. Mindegyik kis remekművet szívesen néztük újra és újra a filmek előtt, ami ilyen mennyiségű filmről lévén szó azért már valami.

A fesztivál életműdíját idén Gazdag Gyula filmrendező, egyetemi tanár kapta. A UCLA tanára, filmrendező, forgatókönyvíró, vágó nevéhez olyan dokumentumfilmek  fűződnek, mint a Hosszú futásodra mindig számíthatunk (1969), A válogatás (1970), A határozat (1972, Ember Judittal) vagy A bankett (1982). (Gazdag Gyula méltatását itt olvashatjuk.)

A versenyszekciók megjelölései ugyancsak a személyes megszólítást célozzák, s ezeket évente frissre aktualizálják. Adja magát, hogy szekciónként írjuk a filmekről, így talán nagyobb az esélye, hogy minél több film évközi vetítésére kerülhessen sor. Idén a Te felelős vagy szekció filmjei közül a Mélyre temetve (Ognjen Glavonić, 2016) vitte el a pálmát.

 

Ognjen Glavonić : Mélyre temetve

Glavonić-ot a BIDF-re járók ismerhetik már (Zivan Makes a Punk Festival, 2014), mostani filmje a Berlinalén debütált. A számos fesztiválon díjat aratott alkotás egy Belgrádban feltárt tömegsír történetét nyomozta ki. A képsorok többnyire szépre komponáltak, alattuk monológokat hallunk – a film során sem a felelősöket, sem a végrehajtókat, sem pedig az áldozatokat nem látjuk. A kép-hang eloldás elvén alapuló elbeszélés egyfelől elszemélyteleníti, másfelől a lehető legszemélyesebbé teszi tárgyát. A néző a készen kapott képi és hangkereteket (helyszínek, vallomások) egyéb kapaszkodó híján saját karakter-képeivel tölti ki. A rendező a holttesteket szállító teherautósofőrről forgatandó játékfilmen dolgozik, mint Berlinben és Budapesten is elmondta.

A nagyon erős szekcióban olyan alkotásokkal versenyzett, mint a fekete-fehér, ugyancsak lenyűgöző képi világú, sok apró részlettel, izgalmas karaktertanulmányokkal szolgáló Brexitannia. Vagy a nagyon szerethető, az emberi szabadságjogok kérdését feszegető A tomboló Irán (Susanne Meures), illetve a játékfilmes dramaturgiával dolgozó A jóságos postás (Tonislav Hristov). De ne feledkezzünk el Pau Faus: Ada-t polgármesternek! –jéről sem, melynek személyes ereje annak dacára átjött, hogy a dramaturgiája némileg finomításra szorult volna.

Timothy George Kelly: Brexitannia

Az Ők ártatlanok szekcióban Az én vérem/Áldozatot, Anna Zamecka filmjét jutalmazták. A film középpontjában a tizennégy éves Ola áll, aki kénytelen a kezébe venni nemcsak alkoholista, felelőtlen apja sorsának irányítását, de autista öccse és tőlük külön élő anyjáét is. Az, hogy emellett még a háztartást is neki kell ellátnia, bagatell. Az öccsét felkészíti az elsőáldozás előtti vizsgára, ám az ő tanulmányi eredménye nagyon rossz.

Anna Zamecka: Az én vérem

A szekcióból díjazta mind a diákzsűri, mind pedig a nyugdíjas zsűri a Sötét álmokat (Mehrdad Oskouei), amely a fiatalkorú lányok börtönét mutatja be Iránban. Megerőszakolt, lopásra, prostitúcióra kényszerített, napi szinten agyba-főbe vert lányok vallanak az életükről önsajnálat nélkül. A legiszonyatosabbak azok a sorsok, amelyeknek elszenvedői a tehetetlenségük miatt önmagukat is gyűlölni kénytelenek ahhoz, hogy valahogy elvergődjenek egyik naptól a másikig.

 Alighanem ebben a kategóriában lehetett egyébként is a legnehezebb a zsűri dolga, hiszen ebben volt a lelkesítő, felszabadító Az emberarcú iskola (Neasa Ní Chianáin), amely az írországi Headfordban, egy 18. századi kastélyban működő iskola egy tanévét mutatja be John és Amanda, az idős tanár házaspár portéján keresztül.

Neasa Ní Chianáin: Az emberarcú iskola

Ugyancsak díj nélkül maradt, s nem kevésbé kitűnő A Napra várva (Kaspar Astrup Schröder), amely az egykori börtönőr, „Zhang nagymama” által alapított, húsz éve állami támogatás nélkül működő, éppen csak megtűrt Napváros kisebb-nagyobb lakóival ismertet meg. A Peking külvárosában található árvaházban azok a gyerekek találnak átmenetileg otthonra, akiknek szülei börtönbe kerültek, s rokonaik is megtagadták őket.

A Mi változunk blokk díjnyertese a fesztivál egyik leghangulatosabb filmje, a Babiloni álmodozók (Roman Shumunov) lett. A Nemzetközi Breaktánc Versenyre készülő fiatal fiúk családjai a Szovjetunióból emigráltak Izraelbe, s közülük senkinek sem sikerült fölverekedni magát a társadalom perifériájáról. Alkoholista, vagy csak szimplán lehúzó anyák, drogos haverok dacára a fiúk elszántan gyűrik az edzéseket, s közben maguk írta számokat rappelnek. A legkevésbé sem angyalok, de igyekeznek segíteni testvéreiket, szüleiket. A film három főszereplőjét Budapesten is üdvözölhettük, s a fesztivál legpörgősebb pillanata (szó szerint is) az volt, amikor rögtönzött bemutatót tartottak a pláza mozijának amúgy fenemód csúszós előterében. Csak szegény takarítónő nem értette, miért tessékelik el a helyszínről (éppen akkor kellett volna ott söprögetnie, nem gondolta talán, hogy „hivatalos” programot lát), amúgy óriási sikert arattak a fiúk.

Roman Shumunov: Babiloni álmodozók

A kategóriában versenyzett két magyar film is, a fesztiválnyitó A monostor gyermekei (Zurbó Dorottya, Arun Bhattarai; kritika itt). Révész Bálint Nagyi projektje hét évig forgott, s korábbi díjai mellé éppen a napokban kapta meg a magyar filmkritikusok díját. A film valóságos és időbeli road movie három unokával és ugyanannyi nagymamával. Három ország három különböző történelem-értelmezése és életszemlélete bomlik ki az angol kém, a náci németországi táncosnő és a magyar kommunista holokauszttúlélő szavai nyomán. Ám a fiúk nem állnak meg a külön-külön történeteknél, azon igyekeznek, hogy az ő barátságuk nyomvonalán az idős asszonyok is jobban megismerjék egymást. A fiatalok ugyanis, csak csöndben mondom, minden jel szerint megtalálták a világbéke egyetlen lehetséges útját: a megértő barátságosságot. Révész alkotása üdítően friss, új hangot hozott a magyar dokumentumfilmezésbe. (Kritika itt.)

Az Én döntök blokkot alighanem a maradvány-elv szervezte, mert keretében egymástól erősen eltérő alkotások mérkőztek egymással. Carlo Guillermo Proto díjnyertes alkotásának díjazása volt idén az egyetlen eset, amikor a zsűri döntésével kevéssé tudtunk azonosulni. Az Életre kelteni Hasszánt érzésünk szerint alkalmas volna arra, hogy bemutassuk rajta, hol húzódik az a határ, ameddig a fizikai és érzelmi kiszolgáltatottság filmezhető. A látássérült Harting család - házaspár és felnőtt lányuk – abból élnek, hogy a montreali metróban énekelnek. Több éve nem heverték ki, hogy az egyetlen látó családtag, a hatéves Hassan vízbe fulladt. A pár kapcsolata a tragédiát megelőzően sem volt felhőtlen, lányuknak pedig, ha lehet, még nagyobb lelkifurdalása van, hiszen irigyelte öccsét. Az orosz misztikus lélekvezető hatására hinni kezdenek abban, hogy a kisfiú életre kelthető. A néző bizony feszeng, oly mértékben teszi kukkolóvá az alkotás.

A blokkban egy másik kínos alkotást is láthattunk. Pavel Jurda: Nevem Éhes Bölény-ének főszereplője is látássérült, s Hassan édesapjához hasonlóan nárcisztikus személyiség. A cseh férfi tájékozódást leginkább segítő érzéke, a hallása kezd romlani, s a fejébe veszi, hogy a bajon csak a navahó indián Black Horse segíthet. Azt értjük, miért kapaszkodik Jan Pavlicek (ez a polgári neve) a reménybe, azt azonban nem, miért támogatja őt ötleteiben egy komplett filmes stáb mellett még a felesége is. Attól a pillanattól, amikor a vak, lassan süket férfi az asszony biztatására vezetni kezd (!) az erdőben (!!), s egy másodpercen belül töri rommá egy fán az egyébként is alig-alig járásképes autójukat, tudhatjuk, sok jóra nem számíthatunk.

A dán Eva Mulvad A Modern Man-je (a magyar Egy divatos férfi cím meglehetősen messze irányítana az alkotástól) a fentiekkel szemben kiváló alkotás. Azt a regisztert játssza be, amely Magyarországon úgyszólván ismeretlen. A fesztiválalapító Sós Ágnesnek két munkája (Huszonéves üzletemberek, Ferenczi Gáborral, illetve Tőkések vagyunk, vagy mi) erősíti ritka kivételképpen  ezt a szabályt. Mulvad a világ dokumentumfilm-termésének több, mint 90 százalékára érzi érvényesnek azt az állítást, hogy az alacsonyabb társadalmi rétegeket mutatja be. Az ő alkotásának címszereplője azonban egy született nagypolgár. Charlie Siem hegedűművész, aki nem mellesleg olyan divatházak kreációit is bemutatja fotón, eseményeken, kifutón, mint a Hugo Boss. Még kevésbé mellesleg apja milliárdos üzletember, ám a hároméves kora óta hegedülő, szorgalmas, tehetséges fiú már huszonéves korában megérdemelt világhírnek örvendhetett a saját révén is mindkét tevékenységi körében. Ez a nagyon tehetséges, érzékeny fiatal férfi úgy céltudatos, hogy tisztában van vele, akkor érhet el igazán jó eredményeket, ha a maga ritmusát követi. Ha nem alkalmazkodik, s ha semmit nem bíz a spontaneitásra. Maga sem tartja meglepőnek, hogy magányos.

Eva Mulvad: A Modern Man

Mulvad az Enemies of Happiness-szel, Malalai Joya kampányáról szóló filmjével 2006-ban azonnal világhírű lett, hiszen elnyerte a Sundance zsűrijének nagydíját, s az IDFA Ezüst Farkas díját. 2010-es The Good Life című alkotásával egyebek mellett Karlovy Vary-t hódította meg. E legújabb filmje nagyon sokat tesz a társadalmi közbeszéd árnyaltságáért, a tisztánlátásunkért. Ha eddig lettek volna is, mostantól nem lehetnek illúzióink a világszerte irigyelt „mesebeli királyfi”-kat vagy éppen királylányokat illetően. (A többi díjazottról bővebben itt.)

A rendkívül erős rövid dokumentumfilmes mezőnyben a kategóriadíjas Zhalanash, a fantomváros (Marcin Sauter) mellett tudtunk volna még díjazni nem egy alkotást. Az egyik legnagyobb felfedezés a brüsszeli RITCS-en (Royal Institute for Theatre, Cinema and Sound)  frissen diplomázott Sam Peeters filmje, az Édes otthon volt.

Sam Peeters: Édes otthon

A rendező figyelemreméltó szerénységgel azt vallja, hogy filmje jó időben volt jó helyen (fesztiválszerepléseinek száma jelenleg 33-nál tart). A mindössze 14 perces alkotásban felülről közelítjük a meg nem nevezett gazdag kertvárost, ahol a garázsbejárat stílusosan sárga klinkertégláit a flamand oroszlán díszíti, s gondosan tisztán tartja hazafi tulajdonosa. Az ápolt, zárt házak tulajdonosai ugyanolyan büszkeséggel mutatják – mondjuk-e, kalitkába zárt - kedvenc madarukat, mint a szívüknek oly kedves modellvasútjukat, vagy éppen náci relikviákból álló gyűjteményüket. Ez utóbbi flamand hazafi azért az arcát nem vállalta, ami valamelyes realitásérzéket mégiscsak sejtet. A film tagadhatatlanul magán viseli Ulrich Seidl A pince című alkotásának hatását, ám annak karikaturisztikussága és hidegsége helyett a fiatal rendező minden egyes képében ott a szeretet. Jól ismeri ezeket az embereket, képes egészen közel hozni őket, olyannyira, hogy a néző azt érzi, nem valaki más, hanem ő maga gondolkodik és érez úgy, mint a film szereplői. Hátborzongató élményt ad ez a vizsgafilm, s a rendező korábbi, értelemszerűen nem túl számos alkotásával együtt egy ígéretes karrier kezdetét sejteti. Tagadhatatlan, hogy Peetersnek ezzel a filmmel valamelyest valóban szerencséje volt, de ezt annak köszönhette, hogy vizsgafilmet forgatott, szereplői megnyíltak a fiatal alkotónak. Sem ő, sem a szereplők nem sejthették, hogy a film világkarriert fut majd be.

(A címbeli, az ökölvívásban használatos szakszót az ugyancsak remek Bajnok-ból, Bartha Máté rövid dokujának edzőjétől „értelmeztük át”.)

Címkék

Gauder, Jeff Nichols, Kaszkadőr, Jancsó, Tudományos filmek, olasz film, DVD bemutató, Hajdu Szabolcs, MaNDA DVD, Jéger, Vígjáték, Beatles, krimi, Oscar, buli, Sára Sándor, zene, Aranyélet 2., 1920, 60-as évek, Televízió, Verzió, Retro noir, báb, Netflix, Tábor, Tomit., Carrie Fisher, Szépművészeti, , expresszionizmus, disztópia, A hetedik Star Wars film, Tinédzser, építészet, Filmalap-Filmarchívum, finn filmnapok, thriller, Inkubátor, Wajda, Észt filmhét, Fliegauf, Kultfilmek, animáció, Filmnapok, Szolnok, Cigánygyilkosságok, babona, Cassell, cikk, vizsgafilm, Forgalmazói filmnapok, Nyár, Artmozik éjszakája, Horror, bagoly, vámpír, LuMu, Boyle, The Affair, Diplomamunka, popzene, Interjú, Pixar, farkasember, Anilogue, Tóth Barna, Cannes, Amszterdam, sorozat, Filmrendező, Valentino, magyar sorozat, Magyar film fesztiválszereplés, fantasy, Akadálymentesen, Transz, producer, Filmhét, Tárlat, Díjak, Cseh filmek, Felújított filmek, rassz, HBO, Gólem, monográfia, Jelenidő, német film, Elek Dóra, Titanic Filmfesztivál, Guinness, Aranyglóbusz, Török Ferenc, Tiszta szívvel, diplomafilmek, 2. Magyar Filmhét, Uránia, Filmtörténet, western, Herczeg Attila, jelölés, Jeles, Wegerer, Kincsem, Greengrass, Dokumentumfilm, Anilogue 2016, forgatókönyv, Csányi Sándor, Visszanéző, halálhír, francia film, Magyar Nemzeti Galéria, Történelmi magánügyek, Örökmozgó, Cinefest 2016, filmkritika, háborús film, Love story, új magyar film, Cseh Tamás, Sopsits, Magyar Kultúra Napja, alkotó, Ősz Gábor, Ukrán film, Dyga Zsombor, Bertolucci, Maya Forbes, Röhrig Géza, doku, Titanic, Bill Condon, Almodóvar, Mark Ruffalo, Amrita Sher-Gil, Antal Nimród, Kormákur, Titanic 2017, Művészetek Völgye, Kino, Oscar-jelölt, Kvíz, Készülő film, filmtörvény módosítás, Filmalap, HBO GO, Berlinale, ELTE, szörnyek, KAFF 2017, dán,