Már ezekben is benne vannak a jellemzői: a fényérzékenysége, természetszeretete és a kísérletező játékossága. A kiállított korai fotói is ezt igazolják, mint a Tanya éjjel című képe, amit nappal vett fel, 1952-ben. Ugyanebben az évben a Dunán két hajó ellentétes irányú mozgás kiváltotta azt a hullám interferenciát, ami sajátos fényvisszaverődést eredményezett, mintha egy fotorealista festményt látnánk (Ercsi, Visegrád). Van, ami megtévesztésig hasonlít André Kertész fotóira, mint a Gyerek (1952) - dokumentumértéke, hogy a két fotó közötti 50 év alatt nem történt semmi változás a „háttérben”. Néhány képén a szociális érzékenység, a szociojelleg érvényesül, emlékeztetnek Sára Sándor fotóira, mint a Tatán, Sirokon, a barlanglakásoknál vagy a Bükkben készített felvételek. Az Ökörfogat sorozat a bukolikus tájlírát idézi, azt a természet- és világszemléletet, a kisnemesi-paraszti nézőpontot, ami a föld szeretetére és birtoklására épül. Külvárosi sorozata akár az olasz neorealista filmek fotója is lehetne, mint a Biciklitolvajoké, a Tetőé. Látni standfotókat is, a Főiskolán Zsuffa József filmjeit fényképezte, az Elszállnak a felhőket, a romantikus ellenálló Hajnal előttöt, utóbbi a felszabadulás 10. évfordulóját ünnepelhette. Idetartozik, hogy segédoperatőre volt Badal Jánosnak, a Bakaruhában című film forgatásán, - a katalógusban más címen szerepel.(1) Zsuffával közös diploma-filmjüket, az 1955-ös Földet külön három monitoron, triptichonon mutatják - többek közt az ifjú Szabó Gyulával – együtt vetítve a 2001-ben forgatott Bánk bánnal –többek között Rost Andreával. E két film között 45 év telt el, mégis szembetűnők a hasonlóságok. A szerkesztő Kodolányi Sebestyén erre is törekedett, így kerül egymás mellé Az igazi égszínkék hazai 1957-es (2) és amerikai 58-as változata, amelyek Balázs Béla meséjén alapultak. Utóbbi valóban „igazi” égszínkék lett, részben a Technicolor jobb voltából. A filmet még együtt csinálta a Zsuffa-Zsigmond páros, majd elváltak útjaik. Zsuffa nem tudott olyan filmes karriert befutni az Újvilágban, mint operatőre, viszont Balázs Bélához hű maradt, róla írta meg a legjobb monográfiát. Ebből ismerte meg Amerika a magyar filmteoretikust.

         

Zsigmond Vilmos a másik volt főiskolás operatőrrel, Kovács Lászlóval folytatta tovább útját - ezt más forrásokból lehet inkább tudni. A kiállítás elválasztja a szinte elválaszthatatlan párost, amelyik együtt volt a forradalomban, együtt hajózott át a tengeren és ment New Yorkból tovább a nyugati partra. Párhuzamos életútjuk hollywoodi sztorinak kínálkozott, ami most itt átalakult magányos hős típusává. Zsigmond a tárlatvezetésen elmondta, hogy nem érezte jól magát New Yorkban, bár az ott készült fotói egy részét ma is szereti, főleg a „felhőkarcolós” képeit. A parkban és az utcán exponáltak - utóbbi részben eseményeket rögzít - mögött a mozgóképkészítő szándékot érezni. Amire még várniuk kellett, addig „maradt” a fotográfia, akár gyerekfényképezésként, vagy egy vak fiúról dokumentumfilmként, mint az Ez Larry. Ha a New Yorkra rácsodálkozó fotóin a vertikum dominált, a Nyugatra utazás képeit a horizont, a végtelen síkság uralja. Fotói a szemlélődő magatartás dokumentumai, a fény-árnyék-természet viszonyrendszerben írhatók le, ami az 50-es és 60-as évek fotográfiájának fő jellemzője volt. Így Zsigmond Vilmos képei is a maguk korában értékelendők. Tegyük hozzá, hogy akkor készítette Robert Frank a híres szürke Amerika sorozatát; Diane Arbus ikonná vált revolveres gyerekfotóját, valamint Gary Vinogrand utcai képeit is, ezt csak utólag „fedezték” fel. Idevehetnénk a magyar operatőr fotókísérleteit is, de ezeket a kurátorok nem válogatták be a reprezentatív (protokoll ízű) kiállítás anyagába. Így csak annyit tudni meg, amit mesélt, hogyan használja a mai elektrotechnikát, a digitalizálást.

Hogy Zsigmond Vilmosnak kísérletező emberként köze van a kortárs művészethez - amiért helyet kapott ebben a Múzeumban –, azt főleg a beapplikált hármas mozgóképek mutatják, amit a kapott anyaghoz Fabényi Júlia igazgató kérésére Kodolányi Sebestyén hozzáadott értékként. A színes fotók termében felszerelt triptichonon Robert Altman: McCabe & Mrs Miller (1971); Images (1972) című filmjeiből látni jeleneteket, ezeknek Zsigmond Vilmos volt az operatőre. Altman és több fiatal amerikai rendező: Peter Fonda, Jerry Schatzberg, Denis Hopper, kritikusan viszonyult Hollywoodhoz. Kapóra jöttek nekik az Európából, más kultúrából érkező operatőrök. Altman olyan körülményeket biztosított operatőrének, mint egy experimentális film alkotójának. A film elővilágításával, előérzékenyítésével (amihez sok kémiai-fizikai kísérlettel lehetett eljutni), a flashing technológiához a laboratóriumuk új berendezéseket vett és azokon tudta kipróbálni Zsigmond, hogy olyan korhű hatású képei legyenek, mintha a történet idején készülne. A télben játszódó jelenetekhez a hóesést beexponálta előbb a filmbe. Az Imagesben a veszedelmes látomások és a valóság összefonódik a skizofrén nő tudatában, ezt Zsigmond fényjátékokkal, kézi kamerás közeli felvételekkel jelenítette meg, a módszert később is használta. Zsigmondot a két film fényképezéséért a Brit Filmakadémia (BAFTA) díjára jelölték. (Színes képei a világjárót mutatják be, köztük a 30 évvel korábbi szociofotóira emlékeztető, mint a guatemalai felvételek.)

Viszonyításképp a másik teremben a 60-as évek Los Angeles-i fotói mellett az aszimmetrikus, fordított derékszög alakú triptichonon villanó filmképek azt a Hollywoodot idézik, amelyet Zsigmondék láthattak: revütáncosnőket, a horrort, a dívákat, a szexbálvány Jayne Mansfild házaséletét, Mickey Hargitayt. A tipikus amerikai képek kaotikussága jól érzékelteti azt a helyzetet, amibe a magyar operatőr került kezdetben, bébifotózás, néhány (segéd)operatőrködés.

Aztán a hierarchia csúcsára juttató képek a Harmadik típusú találkozásokból, - ezeket az eredeti szállítmány tartalmazza és külön teremben látni. Mellette egy vitrinben az Oscar-szobor, valamint a BAFTA, és a tévéfilmnek járó Emmy-díj. Utóbbiakból - A szarvasvadász; Sztálin- nem látni jeleneteket, csak állóképeket.

Tudjuk, és a kiállítás is ezt bizonyította, hogy a kettő nem azonos minőség.  

____________________________________________________________________________________

A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum 2015 tavaszán átfogó, egyben hiánypótló kiállítást szervezett a magyar származású, Oscar-díjas operatőr, Zsigmond Vilmos fotóművészeti munkásságából. A Budapesti Tavaszi Fesztivál programsorozatába illeszkedő tárlat tíz héten át várja a látogatókat.

_______________________________________________________________________________________________

1. Badal 56-ban szintén „disszidált”, Franciaországba.

2. Bán Róbert és Dienes Ferenc rendezte, Tóth János volt az operatőre.