Személyiségtípusok - Cesc Gay: Péntek Barcelonában
2016. 02. 16. • Hegyi Orsolya |
Férfiak a teljes idegösszeomlás szélén – poénkodhatnánk egy másik spanyol film címére utalva. De azt is mondhatnánk, hogy íme, a férfinyomorúság változatai jókora öniróniával kezelve. MONITOR
Péntek Barcelonában
/Una pistola en cada mano/
színes, feliratos, spanyol vígjáték, 95 perc, 2012
rendezte: Cesc Gay
írta: Cesc Gay, Tomás Aragay
fényképezte: Andreu Rebés
vágó: Frank Gutiérrez
zene: Jordi Prats
producer: Marta Esteban
szereplők: Leonardo Sbaraglia, Alberto San Juan, Jordi Mollá, Eduard Fernández, Ricardo Darín, Luis Tosar, Cayetana Guillén Cuervo, Javier Cámara, Candela Peńa, Eduardo Noriega, Leonor Watling
forgalmazó: Cirko Film
bemutató dátuma: 2013. július 11.
2013 nyarán mutatták be a filmet, kevés jó kritikát kapott. A legtöbb bíráló szerint a sztoriszálakban megbúvó súlyos tartalom elbagatellizálódott a felszínen – az egysoros dialógusokon kicsorbult a tragédia. Nyolc férfi magánéleti kudarcairól és kevés sikeréről szólnak a szkeccsek - jobbára negyvenesek és ötvenesek, de van köztük kissé megfáradt harmincas és szuper fizikai megjelenésű hatvanas is. Majd’ mindegyikük hagyta kicsúszni az életét a saját kezei közül – vagy tett érte, hogy a fontos dolgok félremenjenek. Vagy azért, mert sokat kérdezett vagy azért, mert keveset.
Az első történetben két volt iskolatárs találkozik egy olyan lakóépület előtt, amelyik egyiküknek sem az otthona – egyikük terápiára jár, a másikuk válóperes ügyvédhez. A negyvenes éveik második felében járó férfiak meglepő nyíltsággal beszélnek a saját bajaikról – még ha el is lejtenek egy-egy rövid kötelező közhelytáncot, mielőtt a lényegre térnének. Talán onnan a nagy közlékenység, hogy nem voltak tanúi egymás életének nagyon sokáig – vagyis ismerik egymás alaptermészetét, de az abban történt változást is plasztikusabban érzékelik. Valaha nagyjából azonos körülmények közül indulhattak, de amíg egyiküknek úgymond „nincs oka panaszra” a férfire kötelező társadalmi presztízs felől nézve, addig a másikuknak annál jobban. És hogy ne legyen annyira egyszerű az élet: lelki értelemben is másutt tartanak… Csak utalások vannak a találkozásukat megelőző konkrét történetükre, nem ismerjük a motivációkat vagy a személyes sztorijuk fontosabb állomásait, így elejtett szavakból és gesztusokból áll elénk a kellően ignoráns, már-már nincstelen, semmihez nem ragaszkodó macsó, aki a felesége helyett a macskáját választotta valamint a családját tisztes körülmények között tartó, tiszta tekintetű polgárember, aki szorongásos és fóbiás tüneteinek igazi okát még nem vallotta be magának. A szkeccs szereplői Eduardo Fernandez és Leonardo Sbaraglia.
Miután az első jelenetsor közelijei rávezették a nézőt, hogy ne legyenek túlzott elvárásai a karakterek egyéni előtörténete iránt, inkább lássák a típust, a másodikban találkozunk a kellemesen átlagos külsejű S-sel, aki éppen megebédelteti erősen unatkozó kiskamasz fiát, majd hazaviszi az édesanyjához. Tipikus kulturált módon elvált hajdani párt látunk magunk előtt: az ajtóban kissé idétlen mosollyal toporgó apát, aki valamilyen fogást keres, hogy egy picit többet maradhasson és az ajtó mögött a lakás védelmező közegében pislogó anyát, aki nem szeretné már tovább húzni a látogatást. A férfi egy lapos, de visszautasíthatatlan ürüggyel mégis bemegy a lakásba, és innen elejét veszi a furcsa zsiráftánc: a volt férj udvarolni kezd a volt nejének, szépen lassan fény derül a válásuk okára és a jelenlegi látogatás igazi motivációjára. Ahogy az első történetben szereplő macskás férfi is megkapja a maga „büntetését” volt asszonyától, éri kellemetlen meglepetés S-et is gyermeke édesanyjától. Mondhatnánk, hogy mindkét esetben a férfiak tehetnek róla és meg is érdemelték, amit kaptak – de lássuk be, a hölgyek több ponton is jelezhették volna, hogy ettől kezdve önmagukra vessenek, ha folytatják. A jelenet férfi szereplője Javier Cámara, feleségét Clara Segura alakítja..JPG)
A harmadik történetben két távoli ismerős fut össze egy parkban, az egyikük kutyasétáltatás közben van, a másikuk házasságtörő nejét követte idáig. A két férfi beszédbe elegyedik, az egyikük panaszkodik, a másikuk a kibicnek semmi sem drága alapállásból kéretlenül is tanácsokat ad. A kívülálló a szó több értelmében is kívül áll: csak felületesen ismeri a házaspárt, testtartása a folyamatos „mennem kell, csak köszönni álltam meg” félrefordulós póza, valamint egyszerűnek hangzó, valójában csak irtózatos fájdalmak árán kivitelezhető ötleteket ad. Aztán a történet vesz egy éles kanyart, amitől a kutya elszalad, a futtatója pedig kénytelen leülni. A jelenetsor főszereplője egyszerre nem a nyitóképen merev testtartással ülő hatvanas férfi lesz, hanem beszélgetőtársa, akinek gondot okoz a kutya és az ex-neje neve közötti különbség. A zseniálisan felépített szkeccsben Ricardo Darín és Luis Tosar játszik.
Harmincasok között játszódik a következő történet. Egy látszólag félénk és visszahúzódó férfi próbálkozik be életvidám és népszerű munkatársnőjénél – mozdulataiból a visszautasítástól való félelem és önbizalomhiány árad. Ahogy halad előre a beszélgetés, úgy lesz a férfi egyre vakmerőbb és céltudatosabb – a távolinak tűnő lehetőség egy csapásra azonnal elérhető valósággá válik számára. A csendes-ülős első beszélgetésnek induló meghívás hamarosan egy nagyon is konkrét fizikai kontaktusba torkollhatna – ha nem következne be a már sejthető fordulat a sztoriban. Mint a megelőző jelenetekben, itt is szépen épül fel a történet íve a beszélgetésben előjövő apró információk során és lesz mindenkiből más, mint aminek az elején láttuk. A szkeccsben ismét a férfi (Eduardo Noriega) bünteti meg magát, és a nő (Candela Peña) a mozgatója a történéseknek.
A nők mindenütt jelen vannak, vagy ragaszkodnak hozzájuk vagy alantasan bánnak velük a férfiak, de mindenképpen megkerülhetetlenek. A negyedik történetet a feleségek (Cayetana Guillén Cuervo és Leonor Watling) alakítják egy komoly terv alapján: szófukar férjeiket helyezik olyan helyzetbe, hogy beszélniük kelljen magukról vagy hogy kérdéseket kelljen feltenniük egymásnak. Más szóval: a férjeket (Jordi Mollá és Alberto San Juan) egymáson keresztül manipulálniuk kell ahhoz, hogy meghallják, amit igazából ők, a nők akarnak tőlük. Habár a terv első nekifutásban talán nem hoz sikert, ne legyenek kétségeink: a céltudatos nők el fognak jutni a megoldáshoz…
A film zárómondata önirónikus és egyben kétségbeejtő helyzetet jelző befejezése a férfiszemélyiség rejtelmeiről kirakott érzelmi mozaiknak.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322