Szegény Betty nagymamája – Kerékgyártó Yvonne: Free Entry
2014. 08. 27. • Kovács Bálint |
Ma már csak eufemizmussal lehet generációs élménynek nevezni a Sziget Fesztivál hangulatának, helyszíneinek, sajátosságainak ismeretét: az Óbudai szigeten több mint két évtizede rendeznek könnyűzenei fesztivált, hol Diáksziget, hol Eurowoodstock, hol Pepsi Sziget, hol meg csak egyszerűen Sziget néven. Azaz épp elég ideje ahhoz, hogy a legfiatalabbaktól a nagyszülők korosztályáig mindenkinek legyen valamilyen hozzá fűződő emléke. KETTEN EGY FILMRŐL
Free Entry
színes, magyar játékfilm, 70 perc, 2014
rendező: Kerékgyártó Yvonne
forgatókönyvíró: Kerékgyártó Yvonne
operatőr: Becsey Kristóf, Cador Rida, Nagy Zágon, Pálos Gergely
producer: Kastner Judit
látványtervező: Cseh Renátó, Várszegi Vera
vágó: Bacskai Brigitta
szereplők: Pusztai Luca, Barta Ágnes, Sándor Péter, Kardos Róbert, Kovács Ádám, Janka Barna, Szolár Tibor, Nemes Anna, Nagy Katica
Ebből az ismerősség-érzetből már több alkotó kevert ki saját laborasztalán ilyen-olyan főzeteket, az adott kor fő tapasztalatainak megfelelően. Az egyik legkülönlegesebb kísérlet, a Szegény Peti nagymamája című animációs, az Égből pottyant mesék mintájára készült rövidfilm-agymenés (https://www.youtube.com/watch?v=zozIHqVkA-o) például az uzsonnáját a kisunokája után a Szigetre cipelő címszereplő viszontagságain – mint drogdílerekkel, agresszív krisnásokkal és erőszakos In Kal-osokkal való találkozásokon – keresztül vázolta fel a Sziget-feeling keményebbik oldalát, tudva, hogy aligha lesz olyan néző, aki ne értené pontosan egy-egy saját tapasztalat miatt az abszurd és szürreális sztoriszilánkokból, hogy miről is van szó.
Ugyanerre az ismerősségre játszik rá Kerékgyártó Yvonne hetven perces játékfilmje, a Free Entry is: ugyanígy azt veszi alapul, hogy a néző és az alkotás valóságképe megegyezik, és nincs szükség a film kódjainak magyarázatára – nem világteremtésre, inkább az ismert világ megjelenítésére van szükség. És az író-rendező remekül képes megragadni mindazt, amitől egy Szigeten játszódó, és legnagyobbrészt tulajdonképpen a fesztiválról szóló film nemcsak ismerős, de szerethető is lesz. Betty és ’V’, a két tizenéves, a Hajógyári szigeti bulizás költségeit marihuána-árusítással fedezni kívánó barátnő vászonra vitt életmorzsái révén pontosan kirajzolódnak egy életkor vagy inkább életszakasz jellemző sajátosságai.
Mint például az az érzés, amikor az ember nem tudja, hol találja majd meg a hajnal, és nem is szeretné tudni. Amikor kellemesen bizsergető a mindenféle értelemben vett szabadság: lehet, de nem muszáj pasizni vagy csajozni, jó a váratlanság és jó a papírforma is, de a legjobb, hogy még a papírforma is váratlannak tűnik. Vagy amikor nem tudni, ki jön be inkább a helyes srácnak a két lány közül; nem tudni, összejön-e az ismerkedés a kicsit lúzer fiúkkal a Szigeten, és azt sem, hogy egyáltalán össze kéne-e, hogy jöjjön, vagy jobb lenne, ha maradna az ártatlan évődés. Vagy ott vannak azok a megmagyarázhatatlan, és épp ezért nagyon emberi érzések, mint amikor ’V’ azzal szidja le Bettyt, hogy ne akarjon már olyan aranyos lenni, mert éppen nagyon dühös rá – de közben azért már fülig ér a szája. Meg a csajozások-pasizások esetlensége, a jól eltalált és – akárcsak az egész Sziget-hangulat – jól ismert trükkök („csak akkor ülök az öledbe, ha a barátod meg az ölébe veszi a barátnőmet” – mondja a cserfesebb lány a félénk érdekében). És a Free Entryben mindez tényleg átélhető: a film szabálytalan, kamaszosan esetlen dramaturgiája, a remek ritmusérzék – az ügyes váltások egy-egy pörgős bulijelenet és az azokhoz képest ráérős beszélgetések, meg a pogó és a tánc között – magukkal ragadnak és, mintha csak a K-hídon rángatnának keresztül, bevonzanak a film-Sziget vagy a Sziget-film világába.
Azonban Kerékgyártó Yvonne munkája nem annyira kiforrott, rendezése nem annyira biztos kezű, hogy mindezt a hatást bő egy órán keresztül fenn tudja tartani. Egyrészt, mert meg-megszakítja az édes-bájos ismerősséget egy-egy hiteltelen, kidolgozatlan momentum. A forgatókönyv például elnagyolja, hogy hogyan jutnak be hamis karszalaggal és egy zsák fűvel a táskájukban a lányok a Szigetre, noha ez a pont elvileg fontos részét képezi a filmnek és Bettyék szigetes identitás-építésének is: mutatják ugyan, hogy még a Duna-parton flörttel terelik el egy biztonsági őr figyelmét, de a minden szigetelő számára pontosan ismert táskaátkutatásról, az abszurditásig akkurátus jegyellenőrzésről már elfordul az operatőr kamera-tekintete. Ahogyan a film fő konfliktusát, a két lány különkeveredését is hasonlóan nagyvonalúan oldják meg: a karszalag nélkül maradt Betty egyszerűen beviteti magát egy ismerős zenekar kisbuszával, mintha mi sem volna természetesebb. Márpedig egy efféle, a közös és jól ismert, valós tapasztalatokra és azok hatására építő filmben sokkal nagyobb hibának tűnik fel egy-egy hiteltelenség, mint mondjuk egy akciófilmben a realitástól elrugaszkodó harcjelenetek esetében.
Másrészt Kerékgyártó néha enged az unásig ismert, közhelyes filmes sablonoknak, ezzel törve meg az amúgy olyan kedves és életszerű jelenetek keltette hullámokat: amikor Betty összejön a füvet terítő sráccal, közösülésükhöz a rendező a több ezer filmben látott és megunt „tíz centivel lejjebb tolom a farmeromat, és mehet is a gyömöszkélés”-módszert alkalmazza. De ilyen az is, amikor ’V’-nek hogy, hogy nem, pont akkor van kikapcsolva a telefonja, amikor Bettyvel elveszítik egymást: az ilyen megoldások keresettségükkel és rossz értelemben vett filmszerűségükkel túlzott erővel rántják le a földre a nézőt, akit pedig néha tényleg felemel egy-egy kifejezetten szép, apró mellékszál, mint az egyik lány apukájának új barátnője, akit – pont, mintha újra kamasz lenne – zavarba jött ügyetlenséggel rejteget lánya elől, nem tudva, hogy ezzel csak bántja a lányt.
Kerékgyártó jól érzi azt is, hogy hetven percig nem tart ki a kicsit videoklip-szerű feelgood-film, és találóan megtoldja azt egy tematikájában jól illeszkedő (lásd megint csak Szegény Peti nagymamáját), lineárisan vezetett cselekménnyel is, a fű árusításával. Csakhogy a forgatókönyv erről egy idő után tökéletesen megfeledkezik. Az egyik jelenetben már az is zavarosan van ábrázolva, hogy mi történik a kis zacskó droggal (Betty talán félelmében eldobja, de ez alig látszik egy képkockán), de nagyobb probléma, hogy a film a továbbiakban egyáltalán nem is foglalkozik ennek lélektani vagy konkrét hatásaival, következményeivel. Hasonlóképp kidolgozatlan a sztori több más eleme is: végig a levegőben lebeg az a probléma, hogy a lányok titokban jöttek ki a Szigetre, míg szüleik mit sem sejtenek – de végül ez sem válik sem konfliktussá, sem bárminek a mozgatórugójává. Akadnak elejtett és elfelejtett mondatok, amiknek mintha jelentőségük lenne, de nem lesz (az első jelenetben Betty apukája felveti, hogy kimehetnének együtt „valami fesztiválra”, aztán erre soha többet nem tesz utalást senki). Néha zavaros az idő- és térkezelés is: nem derül ki, vagy legalábbis nehezen érthető, hogy ki hol lakik és hová megy haza.
Kerékgyártó Yvonne két remekül kitalált karakter segítségével – Pusztai Luca (Betty) végig félénkebb, visszahúzódóbb, karót nyeltebb lányt játszik, aki végül mégis meghódít egy férfit, míg Barta Ágnes (’V’) egy laza, belevaló, profin flörtölő csajt ad, aki a várakozással ellentétben mégis alvással tölti az éjszakát – és jó hangulatfestő készséggel hoz létre egy rövidebb élnijó-bulifilmet, amelyet viszont fel-felbucskáztat az esetlen, kidolgozatlan történetmesélés. A Free Entry hibáinál ugyanakkor jóval erősebb nyomot hagy a nézőben az, ami igazán fontos a filmben: a két lány mély barátsága, és rajtuk keresztül a kamaszos életigenlés búfelejtő-lélekemelő örömzenéje.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322