Monory Mész András 1984-ben, a Soros Alapítványtól „dugiban” kapott videokamerával merészkedett be a tököli javító-nevelő intézet falai közé, hogy dokumentálja a legsúlyosabb bűntettekért elítélt fiatalkorú rabok mindennapjait. A Bebukottak megdöbbentő és őszinte látlelet egy világról, melynek létezéséről a legtöbben tudomást sem vagyunk hajlandóak venni (annak idején pedig egyszerűen nem is volt szabad tudomást venni róla). Most megtudhatjuk, mi történt ezen világ lakóival azóta. MONITOR

Minden bizonnyal nem én vagyok az egyetlen, akiben Monory döbbenetes börtönszociográfiájának megtekintése után felmerült a kérdés: vajon mi történt az abban bemutatott fiúkkal, akik alig kilépve a gyermekkorból a börtön falai közé kerültek és ott töltötték felnőtté válásuk évtizedét, mely valószínűleg egész hátralevő életüket meghatározta. A megválaszolatlan kérdés Gerő Marcellt sem hagyta nyugodni: a rendező nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy felkutatja a három évtizeddel ezelőtt a kamerának nyilatkozó kamaszokat, akik azóta kikerültek a nagyvilágba. Vajon mi történt velük ezalatt az eseményekben és társadalmi változásokban gazdag harminc év alatt, és vajon mennyire determinálta egy rendkívül fiatalon, meggondolatlanságból elkövetett súlyos hiba későbbi sorsukat?

A cseh Helena Třeštíková filmje juthat eszünkbe, aki évtizedeken keresztül követte egy fiatalkorú elítélt sorsát javító-nevelőből szabadlábra, börtönbe, majd folyamatosan oda-vissza. A René – Egy élet a rácsok mögött hőse pusztán kisebb kihágásokat követett el, mégis egész sorsát determinálta az, ami tinédzserként történt vele. A Káin gyermekei hasonlóan vakvágányra futott életek krónikája: a rendező – ellenben a Bebukottak alkotójával, aki egy specifikus közeg társadalomrajzára volt kíváncsi – a bűn (és a véletlenségből megtörtént fatális tévedés) utóéletére koncentrál. Félresiklott sorsokat, a társadalom peremén sodródó egzisztenciákat láthatunk a vásznon, akik szinte a létezés zéró fokáig jutottak. A stáb végigkíséri az egyik „főhőst”, amint társával a pályaudvar mellett kukázik megélhetés gyanánt, míg egykori elítélttársa rezzenéstelen arccal meséli, pontosan hány évet is sóztak rá korábban többszöri emberölés és egyéb vádpontok miatt.

A Monory felvevőgépe elé állt egykori kamaszok Gerő kamerájának tükrében immár meglett, középkorú férfiként látunk viszont, kiknek múltja arcukba, gesztusaikba, tekintetükbe van írva. A néző – főleg, hogy az alkotók egymás mellé helyezik a 80-as évek derekán készült riportfelvételeket a maiakkal – rádöbben, hogy nem tudja eldönteni: vajon az a megrázóbb, mikor egy tizenöt éves fiú meséli el rezignáltan, kissé megszeppenve, miként oltotta ki merő véletlenségből egy ember életét, vagy mikor egy, a szociális biztonságot mindenestül nélkülöző, a hajléktalan-lét küszöbén tengődő, részeg ötvenéves zokog fel hirtelen a felvevőgép előtt, visszaemlékezve az egykori végzetes tettre, mely elindította az utat a szakadékba lefelé.

A rendező felkutatja alanyait, megszólaltatja őket, és hagyja, hogy sorsuk önmagáért beszéljen, ahelyett, hogy különösebb kommentárt fűzne hozzájuk. Nem moralizál, nem beszél a társadalmi, szociálpolitikai összefüggésekről, ezzel ügyesen elkerülni a didaktikusságba esés hibáját. Ellenben olykor azt érezzük, hogy az alkotók megelégszenek a leírásnál ahelyett, hogy mélyebben elemébe vágnának témájuknak. „Hőseik” ott élnek, lélegeznek, cselekszenek a vásznon, de valójában nem igazán történik velük semmi. Éldegélnek saját zéró egzisztenciájukban, melyből talán nem is akarnak kitörni – talán éppen ezért tűnik feleslegesen hosszúnak az egy és háromnegyed órás játékidő. Az alkotók által feltett filozofikus „sors-kérdésre” is hamar egyértelmű válaszokat kapunk, ezért nincs is mit tovább firtatni azokat. Állapotfelmérés a Káin gyermekei, mely önmagában megzáró és töprengésre késztető, de mindez nem elegendő ahhoz, hogy több mint száz percen keresztül kitartsunk előtte.

A kortárs dokumentumfilm görcsösen ragaszkodik a „beszélő fejektől” való eltávolodáshoz, mintha az alkotók egyfajta stigmának gondolnák a korábban évtizedekig bevett sablonként kezelt megoldást. Gerő filmje valahogy félúton helyezkedik el a két partvonal között: jelentős részét képezik a rendező által készített interjúk és a szereplők egymás közti diskurzusai, de ezeket folyamatosan szakítják meg szándékosan „szépre fényelt”, operatőrileg ügyesen, hozzáértő szemmel megalkotott (jobb szó híján) „zsánerfelvételek”. Nem véletlen, hogy a társfinanszírozó az HBO volt – a Káin gyermekeire akaratlanul is rásüthetjük a „nyugatias” jelzőt, mely mutatja, hogy mennyire más még a hazai és a nyugat-európai alkotói felfogás. A készítők vizuálisan próbálnak leszámolni a dokumentumfilmekhez társított steril, „tévés” képi világgal és minél modernebb, kortársabb, „mozis” látványt teremteni a vásznon. Kérdés, hogy ez jelen esetben mennyiben szolgálja a tartalmat – leginkább úgy érezzük, semennyire.

Fenti hibáival együtt sem rossz film a Káin gyermekei, sőt, igyekezete, hogy bemutassa a magyar társadalom szőnyeg alá söpört rétegeit, dicsérendő és követendő példa, egyben reményteljes irányvonal későbbi, esetlegesen hasonló nemzetközi társ-produkcióban készülő dokumentum-munkákhoz, melyek bizonyíthatnák, hogy a műfaj nincs a közszolgálati televíziók éjszakai műsorsávjához és a doku-fesztiválok kínálatához láncolva, épp ellenkezőleg: a társadalmi, nézői diskurzus fontos terepei lehetnek, ha akarnak. Úgy legyen.