Született július ötödikén – David Fincher: Holtodiglan

2014. 10. 13. • Kovács Bálint |

Nem arról van szó, hogy ne lenne jó film a Holtodiglan. Csak éppen hiányzik belőle mindaz, ami igazán különlegessé, egyénivé vagy feledhetetlenné tehetné, és amihez egy olyan kaliberű rendező kellene, mint például David Fincher. És ez még akkor is így van, ha a filmet pont David Fincher rendezte. MOZI

Holtodiglan

(Gone Girl)

színes, magyarul beszélő, amerikai thriller, 149 perc, 2014

rendezte: David Fincher

írta: Gillian Flynn

fényképezte: Jeff Cronenweth

vágó: Kirk Baxter

zene: Trent Reznor, Atticus Ross

producer: Ceán Chaffin, Joshua Donen, Arnon Milchan, Reese Witherspoon

szereplők: Ben Affleck, Missi Pyle, Rosamund Pike, Neil Patrick Harris, Tyler Perry, Kim Dickens, Casey Wilson, Carrie Coon, Patrick Fugit, David Clennon, Lisa Banes, Emily Ratajkowski

forgalmazza: InterCom

bemutató dátuma: 2014. október 2.

FIGYELEM: AZ ÍRÁS SPOILERT TARTALMAZ!

Olyan a Holtodiglan, mint egy lenyűgözően szép hullám az óceánon: nemcsak azért, mert bár remekül el lehet benne gyönyörködni, az ember mégiscsak hamar elfelejti, de azért is, mert lentről indul, majd kimagaslik a tengerszintből, de végül mégis visszahull oda, ahonnan indult. David Fincher (Gillian Flynn bestsellere alapján, a regényíró saját forgatókönyvéből készült) thrillere egyszerű krimiként indul, majd pár csavar után úgy tűnik, zsánerdarab helyett az élet nagy kérdéseiről szóló egzisztencialista társadalomkritikus drámává válik, de végül kiderül róla, hogy tényleg csak egy egyszerű krimi volt. Igaz: az egyszerű krimik között legalább lenyűgöző.

Egy tipikus amerikai kertváros tipikus családi házából július ötödikén, a házassági évfordulójuk napján eltűnik a tipikus amerikai kertvárosi házaspár nőtagja, és mint ilyenkor általában, a férj hamar gyanúsítottá válik. A kérdés, hogy él-e a feleség vagy sem, és az elrabló vagy gyilkos tényleg a férj-e vagy sem. Csakhogy – kicsit úgy, mint Hitchcocknál a Psychóban – ezekre a kérdésekre úgy egy óra után meg is kapjuk a válaszokat, így a játszmának új tétjei lesznek. És ezek az új tétek azok, amelyek igazi súlyt adhatnának a Holtodiglannak, mert messze túlmutatnak egy gyilkoskeresős thriller határain.

A sztori ugyanis itt elkezd játszani az élet fogalmával: relativizálja, hogy mit jelent elvenni valakinek az életét, és felteszi a kérdést, hogy vajon meg lehet-e élni másmilyen életet is azon kívül, ami adatott nekünk, lehet-e kreálni egy másik, megfelelőbb életet, ha az „eredeti” nem tetszik (vagy elvették azt), és ha nem, lehet-e látszatéletet élni évtizedeken keresztül, csak a felszínen mutatott képre ügyelve.

Mindezek közül a legkövetkezetesebben a kreált és valós élet viszonya van kidolgozva a filmben. Amy-t, a feleséget ugyanis a világ „Csodálatos Amy”-ként ismeri, mivel szülei szépen illusztrált mesekönyv sorozatot írtak lányukról – pontosabban a lányról, aki sosem volt az övék. Mert amíg az igazi Amy pl. lemorzsolódott a zeneiskolából, a könyvszereplő kislány versenyeket nyert zenei tudásával; amit az igazi Amy nem tudott elérni vagy nem kaphatott meg, azt rajzolt alteregója elérte és megkapta. Ezt a csak jellemszínezőnek tűnő szálat Fincher és Flynn a film fő metaforájává teszik: a rossz házasságban élő, megfeneklett életű Amy végül Csodálatos Amy-vé akar válni, és új életet kreál magának, bármi áron. Mert, mint ki is mondja, úgy érzi, férje – aki kiszakította fényűző nagyvárosi közegéből, hogy a beteg anyós mellé költözzenek egy kis porfészekbe, és aki ezernyi kompromisszumra kényszerítette – elvette az életét, és ez rosszabb, mint a valós gyilkosság.

Sokáig úgy is tűnik, a gyilkosság egyszeri mészáros munkájánál a Holtodiglan szerint valamivel bonyolultabb, körmönfontabb merénylet a házasság a maga buktatóival, az egymáshoz csiszolódással, a másikra ráerőltetett saját akarattal, a másik kedvéért meghozott áldozatokkal, a mindkét oldalon működő, utált megfelelési kényszerrel, ami megmérgezi a családi ház falai közt áporodó oxigént, a tettetésekkel és mindezek csendesen vérgőzös traumáival. Csakhogy a hullámhegy előbb eljön, mintsem hogy mindezeket a kérdéseket ki is fejtenék: mindbe belekapnak az alkotók, de egyikről sem gondolnak igazán semmit, csak felvetik a gondok létezését. Inkább csak ábrázolják, még csak nem is illusztrálják azokat, pláne nem mondanak róla olyasmiket, amin el lehetne gondolkodni, amihez a házasságban élő vagy akár csak házasságokat közelről ismerők kötődni tudnának, ami új szempontot adhatna az élethez, a világmindenséghez meg mindenhez. Amikor például a feleség a férjnek való megfelelési kényszerről beszél, két mondatban le is tudja a dolgot: küzdelem az elhízás ellen, erőltetett lazaság, borotvált szeméremszőrzet. Jó példák, mert mindenkivel megesnek – és rossz példák, mert ettől még nem megy tönkre a legtöbb házasság. És épp az nincs megragadva a filmben, amitől a sokak által járt út nyaktörővé válhat.

De nem csak a házasság intézményének és szokásainak kritikájával próbál többet mondani a Holtodiglan az „egy város keresi a gyilkost”-sztorinál, hanem a média által irányított világ ábrázolásával is. Ahol mit sem számít a közvélemény szemében a rendőrség munkája vagy a megalapozott bizonyítékok hiánya, ameddig egy befolyásos műsorvezető elég nagy átéléssel sulykolhatja a maga véleményét (például hogy csak a férj lehet a gyilkos, hiszen képes mosolyogni a feleség eltűnése után pár nappal) – és aztán az inga azonnal átlenghet a másik irányba, ha ugyanez a műsorvezető meggyőzőbben kezdi az eddigiek ellentétét hangoztatni. Ahol nem elég tisztességesnek lenni, a tévében is annak kell látszani – vagyis ahol nem kell tisztességesnek lenni, elég a tévében annak látszani. És ahol a média akarva-akaratlanul beszivárog a magánéletünkbe is és alakítja azt – hacsak nem vagyunk elég ügyesek ahhoz, hogy a magánéletünk alakítsa a médiát. Ám a probléma itt is ugyanaz, mint a házassággal kapcsolatban: a problémafelvetések felvetések maradnak, és néha a közhelyeken sem tudnak felülemelkedni, ahol viszont igen, ott sem hoznak semmiféle újdonságot.

Úgyhogy marad a thriller, a motivációk feltérképezése, az események darabkáinak összeillesztése, a július ötödikei újjászületés (vagy halál) különféle nézőpontjainak befogadása, és az izgalom a semmi biztatót nem ígérő végkifejletet várva. És Fincher mindezt tökélyre viszi – itt, de csak itt látszik, hogy mennyire tehetséges rendezőről van szó: a két és fél órás játékidőben egyetlen unalmas perc sincs, a dramaturgia pedig annyira mesteri, hogy minden jelenet tud valami újdonságot hozni, minden negyedóra más és más, váratlan irányokba viszi el a filmet, miközben a feszültség fenntartását olyan eszközök is kiválóan segítik, mint Trent Reznor és Atticus Ross indusztriális, agykéregkopogtató gépi zörejzenéje.

És bár a karakterek nem kimondottan összetettek és árnyaltak, kifejezetten érdekesek: az önteltségének és önhittségének újabb és újabb rétegeit feltáró Amy (Rosamund Pike kissé egysíkú, néha túljátszott alakításában), a férj szabad szájú, egy kamasz fiú életét élő nővére (Carrie Coon punkos nyersességével), egy, az egész ügyön halálosan jól szórakozó ügyvéd (Tyler Perry felszabadultan civiles humorával) és egy betegesen kiszámíthatatlan, mulya újgazdag ex-szerető (Neil Patrick Harris szándékolatlanul karikatúraszerű bukdácsolásával). Na meg a kivétel, az abszolút főszereplő férj, akiben gyakorlatilag semmi érdekes nincsen: Nick nem több egy narrátornál, az őt játszó Ben Affleck meg egy hús-vér sztori-mozgatórugónál. Velük, az izgalommal, a hosszan kitartott feszültséggel, a kiszámíthatatlansággal együtt remek thriller a Holtodiglan, itt-ott még a lélegzet is eláll – ha nem várnánk többet ennél már pusztán a rendező neve miatt, ha nem erősítene rá a túlzó elvárásokra a társadalom- és médiakritika szándéka, nem is lehetne kivetnivalót találni a filmben.

David Finchernek korábbi filmjében, A közösségi hálóban sikerült a bravúr: egy tökéletesen érdektelennek tűnő témát – egy weboldal kitalálása és beüzemelése – lélegzetelállítóan izgalmasan tudott bemutatni. A Holtodiglan ilyenformán A közösségi háló ellentéte: egy feszültséggel teli, halálosan izgalmasnak tűnő sztorit nem sikerült kiemelnie a jobbfajta thrillerek, a legtisztesebb iparosmunkák közül.

Filmkultúra

Született július ötödikén – David Fincher: Holtodiglan

Kapcsolat