A megelőzően a Párbajhősök című történelmi drámával bemutatkozó brit Ridley Scott 1979-ben bankot robbantott, egyben új irányokba terelte a sci-fi és a horror zsánereket – melyek amúgy is felfokozott érdeklődésre tartottak számot akkoriban –, nem csoda hogy a hazai keresztségben A nyolcadik utas: a Halál címet elnyert Alien óriási kasszasikerré és hamar örökös kultfilmmé vált. A szűk terekben, egy koszos, kivénhedt teherűrhajó gyomrában játszódó zárt szituációs rettegés-opusz, mely során a legénység hét tagja kerül szemtől szembe egy rájuk vadászó, megállíthatatlan, tökéletes gyilkológéppel, majd végül csak egyikük éli túl a szóban forgó „harmadik típusú találkozást”, nem csupán Scottot, de az addig ismeretlen, szinte csak epizódszerepekben (Annie Hall) felbukkanó Sigourney Weavert is berobbantotta a köztudatba.

Az első rész kultstátuszát látván meglepő, hogy a folytatásra hét szűk esztendőt kellett várnia a tengerentúli mozik közönségének. De ami késik, nem múlik, a Fox stúdió illetékesei előrelátóan és ügyesen döntöttek úgy, hogy franchise-zá fejlesztik az 1979-es alapművet. A rendezői székbe ezúttal a korábban olcsó B-filmekből (Piranha 2.) ismert, majd egy szintén alacsony költségvetésű, borús sci-fi akciófilmmel, a Terminátorral sikerre törő James Cameron ülhetett bele. Ódzkodva a „húzzunk le még egy bőrt a macskáról” filozófiától, Cameron és felesége, a forgatókönyvíró-producer Gale Anne Hurd igyekeztek nem lemásolni az első rész sémáit, hanem teljesen új műfaji és szituációs közegbe helyezték a folytatás sztoriját.

A Terminátor, akárcsak az Alien egy (látszólag) elpusztíthatatlan, az emberiség kiirtásának célját hordozó entitás, olyan kreatúra, aki ösztönből öl (hiszen erre programozták) és nem érez megbánást, emiatt megállíthatatlan. A Terminátorban a jövőből érkezik a megmentő, a védelmező, az Aliens esetében a múltból. A mintegy hatvan évet mélyfagyasztásban a világűrben sodródó Ripley hadnagy az első részben történtek által kísértve csatlakozik egy különleges tengerészgyalogsági alakulathoz, miután kiderül: a bolygóval, ahol fél évszázaddal korábban a Nostromo legénysége felfedezte a gyilkos „xenomorf” lények tojásait – és ahol azóta többszáz fős emberi kolónia létesült – megszakadt a kapcsolat.

A műfaji változás jót tesz a filmnek. Míg az eredeti mű a klausztrofóbiás, zárt szituációs horrorra játszott (a szűk falak között csak idő kérdése volt, mikor ér utol az erőszakos, brutális halál), a folytatás már vérbeli, a ’80-as évtizedben virágkorát élő akciófilmes zsáner berkeibe illeszkedő darab. Cameron legalább annyira pesszimista képet fest a jövőről, mint elődje, a figurák mégis valahogy közelebb állnak a klasszikus hollywoodi akcióhősökhöz, mint Scott filmjének pesszimista, munkájukba befásult, teherhajó legénysége. Előbbiek a Vietnam utáni depresszió amerikai munkásosztályát jelenítették meg, utóbbiak ellenben már a „Rambo-korszak” mindenre elszánt, a „gonosz” legyőzésére már nem csupán az óceánon, de a világűrön is átkelő szuperképzett harcosai. Az más kérdés, hogy (egyetlen kivétellel) hamar utoléri őket a végzetük.

A helyszín ezúttal nem egy űrhajó belseje, hanem egy elhagyatott kolónia sötét, minden sarokban potenciálisan halálos veszélyt rejtő épületegyüttese, melyet ezúttal nem egy, hanem sok száz gyilkos idegen lény szállt meg. Az előző részben a karaktereket saját űrjárművük falai zárták csapdába, ezúttal a menekülés lehetőségét zárja el a kommandós-csapat szállítójárművének lezuhanása (mely problémát a cselekmény végére természetesen sikerrel megoldanak hőseink). Az új helyszín legalább annyira félelmetes és feszültséggel teli, mint volt a teherhajó bendője, a lepusztult, szürke falak, az „ember utáni” terek a Terminátor apokaliptikus jövőképének bunkerét juttathatják eszünkbe. Jelen franchise-hoz természetesen nagyon is illik a pesszimista, erősen sötét hangulati tónus (ezt a David Fincher által jegyzett harmadik epizód még tovább erősíti).

Az első filmben a szörnyet sikeresen elpusztító (pontosabban a világűrbe katapultáló) Ellen Ripley az egyik első igazi női akcióhős figurája, aki igazán csak ebben a filmben válik mindennel felvértezett akcióhőssé. A híres zárlatban (a jó, gondoskodó anya megtestesítőjeként a gonosz, pusztító anya ellenében) egy futurisztikus rakodó-gépezet segítségével veszi fel a harcot a gigantikus szörnykirálynővel, hogy megmentse a kolónia egyetlen túlélőjét, egy hatéves kislányt. Ripley mellett a legtöbb karakter – legalábbis egy akciófilm szintjéig bezárólag – jól eltalált, a marcona kommandósoktól (köztük az androgün „macsó nő”, Vasquez (Jeanette Goldstein) viszi a prímet) a Lance Henriksen által megformált szerethető android figurájáig (utóbbi örökbecsű mondása, ami az én generációmnak leginkább Tolnai Miklós szinkronhangján maradt meg: „szintetikus vagyok, nem hülye”).

Miként az összes Alien-epizódban, ezúttal is az emberi gyarlóság és kapzsiság a legnagyobb szörny. A kolónia pusztulásáért egy gátlástalan fiatal üzletember felelős, aki – akárcsak az első részben a Cég arctalan képviselői – meg akarja szerezni magának „a tökéletes organizmus” egy példányát fegyverkutatási célokra, minek következtében elszabadul a pokol, melynek végül ő maga is áldozatává válik. A 80-as évek neokonzervatív politikájának baljós előrevetítése mindez a következő évszázadokba: a Földet nem kormányok, hanem egy gátlástalan, pénzéhes multicég irányítja. H.G. Wells vagy Gene Roddenberry szocialista utópiáinak ellenképe ez, ami nem csak akkor, de ma is, sajnos sokkal reálisabb és fenyegetőbb jövőképnek hat. (Érdemes megjegyezni, hogy a francia Jean-Pierre Jeunet által jegyzett negyedik részben már egy katonai diktatúra vezeti az emberiséget.)

Cameron rendezői változata számos ponton kibővíti az eredeti mozis verziót, de – mint gyakran a különféle „Director’s Cut” verziók esetében – sokszor azt érezzük, hogy bizonyos jelenetek nem véletlenül maradtak a vágószobában annak idején (ezek közé tartozik a film első harmadában a még élő kolónia bemutatása és az első részből ismert rejtélyes, lezuhant alien-űrhajó felfedezése, ami nélkül sokkal izgalmasabb lenne az élettől már megfosztott bolygó későbbi terepszemléje). Ettől eltekintve a bővített film nem igazán veszít az eredeti, 1986-os mű élvezeti faktorából és feszültségszintjéből, és mindenképpen érdemes nagyvásznon is látni a tévéképernyőn vagy monitoron megismert és megszokott jeleneteket, már csak az Oscarral jutalmazott különleges effektusok (köztük a tizennégy ember által mozgatott életnagyságú királynő) miatt is. Az „idősebbeknek” a nosztalgia-faktor miatt is ajánlott, a fiatalabbaknak pedig azért, hogy megtudják, mit is hívtak akciófilmnek a Duran Duran és a Miami Vice évtizedében. Várjuk a harmadik részt…