Régimódi film ez: a színészek adják el – meg az egzotikus Kelet –, nem a történet. Messze már az idő, mikor azzal reklámozták az ún. presztízsfilmeket Hollywoodban, hogy kettőnél magasabbra srófolták az egy képkockára jutó sztárarcok számát. Ami azt illeti, épp egy másik hoteles film volt a sztárzsúfolós módszer legsikeresebb tesztalanya: a Grand Hotel, az Oscar-díjas MGM-film még 1932-ből, melynek plakátján úgy futott a névsor, hogy Greta Garbo, John Barrymore, Joan Crawford, Wallace Beery és Lionel Barrymore. Párhuzamosan kuszálódó szálak – részegeskedő bonvivánok, leégett bárók, és persze „az isteni” Garbo mint orosz balett táncos –, azaz románc, tragikum és humor, egyenlő arányban keverve.

80 évvel később mit sem változott a recept: humor is van, meg románc is, csak az a csípős, brit fajta, amely a poénban a szarkazmust, a szerelemben a távolságtartó ügyetlenkedést szereti. De a lényeg most is a névsorolvasás: Maggie Smith, Judi Dench, Bill Nighy, Tom Wilkinson, Ronald Pickup, meg persze Dev „Gettómilliomos” Patel és Tina „exmodell” Desai az indiai ágról. A Marigold Hotel nyílt kártyákkal játszott, s echte olyan volt, mint egy MGM-féle antikvitás a múlt századból. Kerek giccs, gondosan végigfűzött, nagymonológban összegzett sorsdrámákkal, katarzissá oldott érzelmekkel, tetszetősen összekoccintott ellentétes jellemekkel, meg mindenféle komédiával, ami az ilyesmivel jár. Egy kicsit megfricskázta a brit kolonializmust is Smith rasszizmusba ragadt szolgálófigurájával, de közben mégis tarkára színezett álomvilágként festette fel Indiát, ahol kiteljesedhettek a szigetországban beszürkült életek. A neves színészgárda az idősekre specializált Marigold Hotelbe érkezett, hogy ott töltse el utolsó éveit, ám a 80 felé kapaszkodó öregek nem várt módokon gabalyodtak egymásba – és közben a (ki)öregedésről is elejtettek pár bölcsességet.

A filmet viszont úgy zárták le, hogy látszott, talán még a producerek sem terveznek folytatást. A Marigold Hotel nem várt sikere után mégsem kerülhette el sorsát, és új részt írtak hozzá. Az írói igyekezet szaga ki is csap ezekből a kimódolt konfliktusokból. Főleg Norman és Carol kettősén érződik a folytatáskényszer, akik az első filmben az öregkori magány elől menekültek egymás karjaiba, most viszont a férfinak azon kell aggódni egy átivott éjszaka után, hogy részeg monológjával bérgyilkost küldött barátnőjére. A filmből teljesen kilóg ez a komolytalan probléma; de Mrs. Hardcastle-é sem sokkal erősebb, akinek két gazdag udvarló közül kéne választania, de közben inkább szegénysori sofőrjével múlatja az időt.

A második filmet is Judi Dench és Bill Nighy duettje viszi: az egymást körbeudvarló, de az első lépést félénkségből mindig elodázó Evelyn és Douglas tovább járja táncát, de még mindig nem jutottak egyről a kettőre. Evelyn közben munkát kapott egy helyi cégnél szövetbeszerzőként, Douglas pedig szétköltözött akarnok nejétől, és tökéletesen tehetségtelen idegenvezetőként múlatja napjait. A viperanyelvű, epés kioktatásokat eregető Muriel (Maggie Smith) csípőprotézises rasszistából Sonny hoteljének menedzserévé nőtte ki magát – ő most ebben a körben csak menetrendszerű poénjaival és egészségügyi gondokkal törődik. Az indiai kettős, Sonny és Sunaina az esküvőjükre készülnek, de mivel egy teljes filmen át mégsem lehet gondtalan a románcuk, a lány bátyjának barátja látszólag Sunainára és Sonny kiszemelt hoteljére is rányomul. És a fő probléma: Sonny a terjeszkedéséhez egy amerikai franchise-hotel támogatását akarja elnyerni, akik egy inkognitóban érkező minőségellenőrt küldenek Indiába, hogy leellenőrizze, milyen szolgáltatást nyújtanak a Marigold Hotelben.

Hogy mi is a probléma ezzel a felvonással, azt napestig lehetne jegyzetelni a fáradt félreértésdramaturgiától a következetlen karaktervezetésig. Különösen a kvázi-főszereplő Sonny válik kibírhatatlanná a második részre: míg múltkor a tradicionális édesanyával szemben kellett elfogadtatnia „modern” szerelmét, addig most gorombán és teljességgel hitetlen módon, kétpercenként utasítja rendre az anyját. Miközben a feltételezett hotelellenőr kedvére akar tenni, Sonny mindenkinek az agyára megy – de leginkább a nézőére, mivel Dev Patel, főleg a brit színészek finomhangolt mimikáját nézve, túljátssza a szerepét.

De hiába az egyenetlenebb színvonal, vagy a néha üresjáraton futó történet: a Keleti nyugalmat másodjára sokkal könnyebb szeretni. Mert a kényszerből továbbgördített sztorikban mégis megszületnek a mélyen átélt pillanatok. Evelyn és Douglas annyit tétovázik, annyit kerülgeti egymást, és annyira peches, hogy az már-már életszagú: ahogy Nighy billegő mozgásával, feszengő jólneveltségével biceg Dench körül, akinek szemében az érzékeny figyelem és a hibázástól való félelem ül, az ér annyit, mint a forgatókönyv-írási tankönyveket sokkal precízebben követő komplett első rész. Vagy Celia Imrie arcjátéka, az a barázdákon végigfutó pajkos mosoly, mikor az autóban dönt két (három) udvarlója közül, vágyát szavak nélkül, csupán megcsillanó szemével jelzi a sofőrjének. A Marigold Hotel szavatolja az elkoptatott igazságot: a jó színészek még a gyengébb anyagon is sokat javítanak.

Meg az is javít, ha egy film okosan reflektál saját helyzetére. John Madden, ez a biztos kezű iparos ugyanis a franchise-építés dilemmáit is beleszőtte a történetbe. Sonny, aki amerikai tőkével terjeszkedne tovább Indiában, hotellánccá akarja avatni a Marigold Hotelt, és nagy igyekezetében bájos mennyasszonyával sem foglalkozik. A film így szinte végig lebegteti, hogy jó ötlet-e bővíteni a hotelt, ha már az elsőt sem tudja rendesen kézben tartani az izgága fiú. Ez az ambivalencia, mely az egyértelmű értékítélet elodázásából fakad, az egész filmet végigkíséri: például az sem derül ki, hogy a Sonny riválisaként felléptetett Kapúr csak véletlenül tesz keresztbe neki, vagy a háta mögött konspirál ellene. A hepiendet persze nem lehet elkerülni, a Marigold Hotel a legklasszikusabb dramaturgia szerint varrja el a szálait. És a finálé is jól jelzi: Maddenék ezúttal nemcsak Hollywood, de Bollywood felé is közeledtek. Egyszerűen több az India a filmben, legalábbis annak a bollywoodi tömegfilmekből ismert álomváltozata, amely a családi értékeket, a rokoni összetartást és a hagyományőrző rituálékat helyezi mindenek fölé. A második Marigold Hotelt házasság- és táncjelenet zárja – de az már Madden arányérzékét dicséri, hogy az örömbe némi ürömöt, az ünneplésbe tragédiát is vegyít. Persze kicentizett itt minden érzelem, talán csak a színészek öröme igazi. A Keleti nyugalom bár most is sokat bölcselkedik, egyetlen tanulságot hordoz: életvezetési tanácsadást csak brit színészóriásoktól szabad elfogadni. Ők még a közhelyekre is súlyt és hitelt raknak.