Szép régi világ – Philip Noyce: Az emlékek őre
2014. 09. 11. • Soós Tamás |
Az ifjúsági disztópiák hulláma felszínre dobta Lois Lowry akár klasszikusnak is mondható gyerekregényét, Az emlékek őrét, amely később olyan nagysikerű franchise-ok számára szolgált mintaként, mint Az éhezők viadala vagy A beavatott. MOZI
Az emlékek őre
(The Giver)
magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 97 perc, 2014
rendezte: Phillip Noyce
írta: Michael Mitnick (Lois Lowry nyomán)
fényképezte: Ross Emery
vágó: Barry Alexander Brown
zene: Marco Beltrami
producer: Jeff Bridges
szereplők: Brenton Thwaites, Jeff Bridges, Alexander Skarsgard, Katie Holmes, Meryl Streep, Taylor Swift, Odeya Rush, Cameron Monaghan,
Emma Tremblay
forgalmazó: Big Bang Media)
bemutató dátuma: 2014. szeptember 11.
Megint egy elszürkült, érzelemmentes világ, totalitárius lakóközösség, csak újbeszél nyelv helyett túl precíz fogalmazással, a múlt átírása helyett törölt kollektív emlékezettel. Az individualizmus halála, a genetikailag egyenlővé tett és a vágytól megszabadított uniformisok világa, amelyben nincs fájdalom, nincs éhezés, nincs halál. Elsősorban azért, mert elhagyták a rájuk vonatkozó fogalmakat, és az érzelmi túlzásra hajlamosító metaforákat. A kijelölt hős, persze, felbukkan, s mivel ún. young adult-adaptációban botorkálunk, tizenéves, és a tizenéveseket a leendő foglalkozásukra beosztó ceremónián az emlékek őrzőjének választják. Az őrző az egész kisatírozott múltat veszi vállára, mert „az emlékek örökké maradnak”, és valakinek cipelnie kell azokat, szembesülni vele, hogy mit cseréltek be a fájdalommentességért, mire váltották az érző-hibázó, tökéletlen emberi természetet.
Az emberi kötelékek felbomlanak, mosoly és nyájszellem marad helyettük, de ismerjük már jól ezt a konformtársadalmat, akár droggal és klónozással (Szép új világ), akár agymosással (1984) hozzák létre. Az emlékek őre is e két disztópia térképén kaphat helyet, de érintkezik még Ray Bradbury Fahrenheit 451-jával is, bár a célcsoportot, nem pedig a műfaji jegyeket kiemelő young adult kategória Az éhezők viadalával és A beavatottal helyezi közös halmazba. Hogy ezt az 1993-as sikerregényt 50-60 évvel a klasszikusok után, vagy 15-20 évvel a hasonszőrű ifjúsági disztópiák előtt húzták fel, az perspektíva kérdése. Lois Lowry könyve az elsők közt volt, amelyek az utópisztikusnak tűnő, de az embereket uniformizáló társadalmakat gyerekszemszögből mutatták be, és ezzel a disztópia alműfajában is arrébb tolták a hangsúlyokat.
Lowry, Huxley-val és Orwell-lel ellentétben, nem (csak) a létező vagy megjósolt totalitárius társadalmakról ír. A negatív utópia számára csak toposz, narratív eszköz; víziója nem hordoz újdonságértéket, vagy a történelemre vonatkoztatható, hangsúlyos mondanivalót. Lowry inkább a gyerekek öntudatra ébredéséről mesél: az emlékeitől megfosztott közösség olyan közeget teremt, amelyben metaforikusan fogalmazhatja meg a kamaszlét alapélményeit. Itt húzódik a hollywoodi adaptáció és a regényeredeti közti vízválasztó különbség is: a filmverzió az érésfolyamat helyett a disztópia negatívumait, a szeretet nélküli világ élhetetlenségét hangsúlyozza.
Az emlékek őre alapból is súlyos adaptációs problémákat kínál. Ahogy az éghajlat, a földrajzi adottságok, a (bőr)színek, egyszóval a különbségek eltörlésével egyöntetűvé formázták a világot, az eltűnt hóra, dombokra, vagy érzésekre vonatkozó szavakat is elfelejtették. A főhősnek, akinek kiválasztottsága abból ered, hogy egy szó szerint fekete-fehér világban látja a színeket, azt kell felfedeznie és kimondania, amiről alapvetően – megint csak szó szerint – nincsen fogalma. A könyv médiuma sokkal plasztikusabban tudja érzékeltetni mind a gyermek korlátozott perspektíváját, mind a felfedezés, a ráismerés folyamatát. A filmben ellenben már a legelső képkockában látjuk, hogy Jonasék világa szürke. Az öntudatra ébredés lépcsőzetes menete veszik így el. Philip Noyce a világépítést (a 236 oldalas könyv felét) a felütés húsz percében letudja, onnantól pedig tiniszerelemmel és üldözéses akciókkal dúsítja a mai ifi-sci-fikhez képest inkább kontemplatív történetet.
Az emlékek őre azért még így is a keményebb YA-adaptációk közt kér helyet magának, még ha a giccs vizuális nyelvére fogalmazza is át a könyv szikárabb mondatait. A fekete-fehér és a színes képekkel való játszadozás egyenesen a Pleasentville-t idézi, bár Noyce-nál a szürke is inkább ezüstösen csillogó, az első színes képek pedig túlcsordulnak, mint a Technicolor ötvenes évekbeli színskálája – igaz, ezt az „első találkozás” szubjektív élménye igazolhatja. Noyce más téren is biztonsági megoldásokra törekszik, ódzkodik például attól, hogy aktualizálja az emlékképeket és érzékeltesse a „régi világ” borzalmait. Az érzelemszabályozás előtti világ vétkei, kegyetlenségei, gyilkosságai nem esnek olyan súllyal latba, és a mai fiatalok számára túlzottan réginek tűnhetnek: a háborút például a vietnámi, és nem a terror elleni jelenti. Az őstrauma sem a szeptember 11-ei tragédia, és a település minden terét, szobáját lehallgató, bekamerázó bölcsek tanácsa sem kap kurrens áthallásokat.
Nem arról van szó, hogy az 1984-hez fogható rezignáltsággal kéne lehúzni a földre a történetet, inkább arról a hollywoodi tendenciáról, amely a gyerekeket sokkal éretlenebbnek tartja annál, amilyenek valójában. Hollywood nem kielégíti, hanem inkább megteremti a sekélyesebb filmverziók iránti igényt, de mivel a gyerekek – ahogy az pont Az emlékek őre-féle ifjúsági regényekből kiderül – sokkal többet fognak fel a világból, mint a felnőttek azt hiszik, a lebutító adaptációk nem feltétlenül célravezetőek. Ha már fontos társadalmi és gyerekpszichológiai kérdésekkel foglalatoskodó science fictiont adnak el tömegszórakoztatásként, akkor nyugodtan lehetnének bátrabbak. Nem kéne eltussolni azt, amikor a tizenéves kölyök ráébred, a felnőttek világában hiába tiltják, mégis elterjedt a hazugság (a filmben Jonas apja nem hazudik, csupán tudatlan, és ebből kifolyólag ártatlan). És nem kéne világmentő felháborodásra korlátozni azt, amikor rájön arra, miben is áll a halál.
A film egyetlen fő újítása, hogy Jonas legjobb fiúbarátja, Asher nem szabadidő-szervező, hanem drónpilóta lesz. Mondani sem kell, a drónok mindössze egy repülős üldözésjelenethez kellettek, amely – mint a betoldott akciók szinte mind – elég esetlenre sikerültek. A célközönség pont azért pártolhat el a filmtől, mert ezen a téren nem hozza a manapság már kötelező színvonalat, a logikai bökkenők és a vértelen hajszák csak ellaposítják a cselekményt. A sztárszínészek a kötelezőt hozzák a kötelező túljátszásokkal, Meryl Streep parókában is hideg tekintélyt, Bridges pedig az Őrült szív után újfent megtörtséget sugároz. Katie Holmes alakítása kuriózum csak, aki a szcientológia egyházzal való komor kalandja után a szabályokat szinte mániákusan betartató bírót (és családanyát) alakít. Brenton Thwaites viszont nélkülözi a főszerephez szükséges karizmát, ráadásul kétszer annyi idős, mint a könyvbeli életkora, bár a film egyébként is tinédzserekre cseréli a 12 éves karaktereket, ezt a szimbolikus életkort, amikor a nemi éréssel és a munkakör kijelöléssel együtt a gyerekek felnőtté válnak.
Az emlékek őre megőriz annyit a forrásszövegéből, hogy a felvetett témái relevánsak maradjanak, de megreked félúton a disztópikus világépítés és a kalandfilmesítés között. A könyvet felpuhítja, de a feszültséget, az izgalmakat mégsem tudja felsrófolni eléggé ahhoz, hogy könnyed szórakozásként lehessen elkönyvelni a végeredményt. A felemás adaptáció arra ösztönöz, hogy az érdeklődő kézbe vegye az eredetit, aminek Lowry szűkszavúságának köszönhetően még egy nagy előnye akad: alig több idő elolvasni, mint moziba menni.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322