Főiskolás koromban találkoztam először a Bebukottakkal, mint sokan, én is azonnal a hatása alá kerültem. Nálad ez hogyan történt, és miért határoztad el, hogy megkeresed a filmben szereplő kamaszokat?

Úgy ahogy mondod. A Bebukottak elemi erővel hat az emberre. Olyan gyomorszorító, zavarba ejtő, elszomorító, sőt, velőig hatoló, hogy nagyon sokáig nem lehet kikerülni a hatása alól. Napokon keresztül gondolkozol rajta és többek között, harminc évvel ezelőtti filmről lévén szó, az is felmerül, hogy vajon mi lehet ezekkel a srácokkal ma. Meghaltak-e, élnek-e még, esetleg sikerült-e jobb irányba fordítaniuk a sorsukat és pozitívabb életet élniük, ez foglalkoztatja a nézőt a film után, és innen jött az ötlet.

Te voltál az első, aki megpróbálta felkutatni ezeket az egykori kamasz-elítélteket?

Valószínűleg mindenkinek eszébe jut ugyanez a film megnézése után, tehát gondolom, a nagyon sokadikak voltunk. Annyiban voltunk talán mi az elsők, hogy László Sára producerrel, akivel közösen csináltuk ezt a filmet, addig nem nyugodtunk, amíg meg nem találtuk az egykori szereplőket.

Hogyan vágtatok neki ennek a nem éppen könnyű feladatnak?

Sok naivitással. Majdnem két éven keresztül zajlott a keresés. Összeszedtük annak a hat fiúnak az arcát, akik a Bebukottakban szerepelnek. Felvettük a kapcsolatot a büntetés-végrehajtással, a rendőrséggel, megkerestük a Monory-film egykori stábját, de sehonnan nem kaptunk érdemi információt. Az előbbiek a személyiségi jogok védelme miatt nem segíthettek, a stábból pedig már senki sem emlékezett konkrét nevekre. Végül egy újságcikk volt, ami elindította az egész folyamatot. Kiderült, hogy Sopsits Árpád Céllövölde című filmjét[1] a Bebukottakban szereplő apagyilkos fiú, Pásztor Pál történetéből írták. Ez akkoriban eléggé felkapott ügy volt, Bacsó Péter stúdióvezető kereste meg Sopsitsot egy újságkivágással a gyilkosságról, hogy „na, Árpi, ebből csinálj filmet”. Miután ezt megtudtuk, beköltöztünk a könyvtárba, kikértünk háromévnyi napilapot, kerestük az említett cikket a fölénk tornyosuló, kódex-szerű kötegekben. Borzasztó mázlink volt, már éppen feladtuk volna, mikor megtaláltuk. A cikkben volt egy név és egy város, ami alapján tovább lehetett menni. Kaptunk kutatási engedélyt a bíróságon, beletekinthettünk Pál anonimizált aktáiba, apró morzsákon előre haladva jutottunk el hozzá. Végül ő mondott információkat, melyeken tovább lehetett menni a pécsi szereplő, Gábor irányába. Ő pedig mondott néhány dolgot, aminek a segítségével eljutottunk a harmadik szereplőhöz, Zsolthoz.

Mi volt a szereplők reakciója, miután megtaláltátok őket, hogyan álltak hozzá ahhoz, hogy ti most jöttök és szeretnétek filmre venni az életüket?

Az első találkozás mindhármuk esetében nagyon különböző volt. Palinak egy mondatban, a lehető legegyszerűbben összefoglaltam azt, hogy láttam ezt a régi filmet és nagyon érdekel, hogy mi történt az egykori szereplőkkel, segítene-e a felkutatásukban, illetve vállalná-e a megszólalást a kamera előtt. És akkor ő azt mondta, hogy igen. Ez az egész tíz perc alatt lezajlott. Gábornak először az édesanyjával találkoztunk, akivel beszélgettem két-két és fél órát. Aztán másnap, mikor telefonáltam, kiderült, hogy az édesanyja olyanokat mesélt a fiának rólam, amik alapján az úgy döntött, hajlandó velem találkozni. Tehát volt egyfajta zsilip, amin keresztül Gáborhoz el lehetett jutni. Azután vele is két-három alkalommal találkoztunk, végül megállapodtunk benne, mi az, amit ő szeretne, mi az, amit mi szeretnénk, mik a feltételek mindkét oldalról. Zsolttal viszont borzasztó nehezen ment minden, vele négy hónapon keresztül találkozgattunk. A beszélgetések során úgy tűnt, folyamatosan azt vizsgálta, megbízhat-e bennünk, nem akarjuk-e kiforgatni a szavait, nem akarunk-e visszaélni azokkal a mondatokkal, amiket ő a saját sorsáról elmesél. Ezután a hosszú négy hónap után jutott el oda, hogy nagy nehezen beleegyezett a részvételbe.

Mennyire sikerült végül együtt dolgozni a három szereplővel a forgatás alatt?

Ez megint nagyon különböző volt hármuknál. Mikor Paliékhoz először lementünk és kiderült, hogy hajlandó részt venni a filmben, rá két napra odaállítottunk kamerával, kipróbálni, működik-e az, hogy forgatunk velük. Ő és az édesanyja is fantasztikusak voltak, mintha egész életükben ezt csinálták volna. Nem velünk foglalkoztak, beszélgettek, teljesen természetesnek vették a jelenlétünket. A legeslegelső napon felvett anyagból is kerültek be felvételek a kész filmbe, pedig hatvan napot forgattunk összesen, nagy ívet jártunk be. Gáborral először kb. hét napon keresztül forgattunk, megmutatta, hogyan bújik a kukába, elvitt minket hajléktalan életének különböző helyszíneire, összeismertetett különböző, szintén hontalan barátaival és azt hitte, hogy mi alapvetően erre vagyunk kíváncsiak. Aztán amikor csak nem koptunk le, hanem újra és újra visszamentünk, egy idő után elkezdte foglalkoztatni, hogy mit is akarunk valójában. Ekkor volt néhány nagyon feszült nap, amikor a forgatási szünetekben, nem fizikailag, de folyamatosan nekem esett, hogy kérdezzem meg már, amit akarok. Ebben csak az volt a nehéz, hogy én magam sem tudtam pontosan, mit akarok kérdezni. Nem volt ez ennyire tudatos. Sok tekintetben tudtuk, mit akarunk csinálni, de nagyon sok tisztázatlan részlet volt, saját magam számára is. Tulajdonképpen Gábor, ahogy kereste a választ erre a saját maga által feltett kérdésre, jutott el abba az állapotba, ami benne is van a filmben, mikor a vagonban kifakadva elmeséli azt a pár percet, ami annyi évvel ezelőtt gyakorlatilag kiforgatta az életét a pályájáról.  Zsolttal pedig nagyon nehéz volt együtt dolgozni, mert az a gyanakvás, ami az ezt megelőző négy hónapot jellemezte, az interjúk során is végig ott volt. Vele egy pszichiátriai osztályon tudtunk forgatni, ami alapból kisebb csoda, hiszen oda – teljesen érthető okokból – nem igazán szoktak stábokat beengedni. Szerencsére a főorvos, aki évek óta figyelemmel kísérte Zsolt életét, nagyon megértő volt és úgy érezte, fontos hogy ez a film elkészüljön. Zsolton minden egyes válasz előtt látszott, hogy három különböző szűrőn át futtatja őket keresztül, mi az, amit mondhat és mi az, amit nem. Érezhető volt rajta egyfajta kettősség: azt akarja, hogy ő maga és az egész világ elfelejtse mindazt, ami az ő életében történt, és de mégis szeretne beszélni róla. Ez a kettősség volt benne abban is, hogy folyamatosan azt mondta nekünk, nem fog szerepelni a filmben, de végül mégis találkozott velünk. Az interjúkban érződött, hogy elképesztő mennyiségű mondanivalója van, amit szeretne, hogy kiömöljön belőle, mert ez könnyítene rajta, de közben folyton ott van egy belső gát, ami nem engedi ezt. Valahol ennek a gátnak a repedései között sikerült annyit elmondania, ami bekerült a filmbe. Ijesztő belegondolni, hogy mi minden lehet még e mögött.

Az HBO hogyan vált koprodukciós partnerré? Ők már magát a filmet látták vagy még csupán a terveket?

Ők már majdnem egy kész filmet láttak, mikor arról döntöttek, hogy részt vesznek a produkcióban. Ez úgy zajlott, hogy még annak idején, a legelső szereplő megtalálása előtt a film bekerült egy nagy európai dokumentumfilmes workshopra, az Eurodoc-ra, ennek során ismerkedtünk össze Jacques Bidou francia producerrel, aki egy nagynevű és tapasztalt szakember, rengeteg filmmel a háta mögött. Született egy megállapodás vele és Marianne Dumoluin-nal, akivel közösen viszik a JBA Production nevű céget, és közösen kezdtük el a munkát. Ők vállalták azt, hogy velünk együtt végigcsinálják ezt a folyamatot, majd többek között az ő segítségüknek köszönhetően sikerült az ARTE France francia-német óriás-tévécsatornát beinvitálni a projektbe, akik nagyon komoly anyagi hozzájárulással segítettek minket, aztán a francia filmalap is adott bele pénzt. A lényeg az, hogy egy vége közeli állapotot látott az HBO, pontosabban Hanka Kastelicová, aki a kelet-európai régióban a dokumentumfilmes gyártásért felel. Ekkor döntöttek úgy, hogy ők is beszállnak a filmbe. 

Volt valami előre eltervezett rendezői koncepciót, valami tétel, kérdés, melyre szerettél volna a film által választ, igazolást nyerni?

Ahogy most a bemutató után egyre jelennek meg az első érdemleges kritikák a filmről, az derül ki számomra, hogy a magyar néző számára a dokumentumfilmnek kell, hogy legyen egy olyan társadalmi kiindulópontja, mintha mondjuk egy szociológiai tanulmány lenne. És ha belegondolunk, Magyarországon a legtöbb dokumentumfilm ilyen megközelítéssel is indul neki. De mostanában, a legfrissebb hazai filmeken – mint például a Szerelempatak[2] vagy a Regina[3] – is egyre inkább érezhető hogy – főleg nemzetközi porondon – létezik más irány is. Nekünk az első pillanattól kezdve nem igazán volt mögötte egy ilyen bizonyítandó vagy cáfolandó szociológiai, társadalmi kérdéskör, amit szerettünk volna tisztázni, aminek utána szerettünk volna nézni. Eredetileg, mikor még pályázatokat írtunk és nem találtuk meg a szereplőket, volt egy ilyen tételmondat, hogy a film azt fogja kutatni, mik a hosszú távú hatásai a gyerekkorban letöltött sok éves börtönbüntetésnek. De ahogy megtaláltuk a szereplőket, nagyon gyorsan kiderült, hogy ez a legkevésbé sem lesz a témája a Káin gyermekeinek. Ez egész egyszerűen úgy derült ki, hogy a már említett első interjún elkezdtem szisztematikusan ugyanazokat a kérdéseket feltenni Palinak, amik a Bebukottakban elhangzottak annak idején, és amikre ott elképesztő válaszok születtek. Nagyon gyorsan kiderült, hogy Pali mostani válaszai kopottak, unottak és érdektelenek, és hogy valami teljesen más úton haladva más dolgokat kell kérdezni. Ami viszont szintén az első interjún kiderült, hogy azon bizonyos első tököli büntetés előtti időszakról valami elképesztően gazdagon és intenzíven tudott mesélni. Onnantól kezdve viszonylag egyértelmű volt, hogy ezek a gyerekkorból fakadó és egészen a máig ívelő sorstörténetek lesznek a középpontban, és hogy így is kell a filmhez közelíteni. Az került a középpontba, hogy minél közelebbről és minél – a szó jó értelmében vett – intimebb módon tudjuk elmesélni ezeknek a nagyon nehéz sorsú embereknek a drámai történetét. Nincs mögötte semmiféle szociológiai, politikai, bármifajta tétel, amit cáfolni vagy bizonyítani szeretnénk, hanem egész egyszerűen olyan drámai sorstörténetek vannak benne, aminek persze nagyon sok rétege van, van köze a szegénységhez, a kultúra hiányához, nagyon sok mindenhez, de alapvetően nem ezeket próbálja tisztázni.  

Ezek szerint a dokumentumfilmnek más a szerepe mint például harminc évvel ezelőtt?

Inkább úgy mondanám, hogy bővült a szerepköre, más szerep is jut rá. Elképesztően fontos persze a klasszikus társadalmi megközelítés is, mindig is az lesz, erre példának az Ítélet Magyarországon-t[4] tudnám felhozni. Borzasztó erős film, abszolút létező és nagyon fontos műfaj. De emellett vannak más olyan területek is, amikhez a dokumentumfilm, többek közt ezeknek a kameráknak köszönhetően (a riporter Canon DSLR gépére sandít), rossz kifejezés, de egyre inkább be tud férkőzni, be tud kerülni. Olyan helyzetekben tud már ott lenni egy dokufilmes, ami korábban csak fikciós művekben volt lehetséges. A Káinban is van néhány olyan jelenet, ami jellegét tekintve egészen játékfilmes: nagyon szűk térben egy nagyon intim beszélgetés minimális fénnyel. Nincs szükség akkora apparátusra, mint régen, és emiatt sokkal bensőségesebb részleteket tud felvenni a kamera. Régebben a fikciónak volt szinte a kiváltsága, hogy egyszerű napi történeteket elmesélhessen, de ez ma már nem csak ott lehetséges. Szerencsére az utóbbi években elkezdődött egy ilyen trend, a Reginával, a Szerelempatakkal, most pedig a Drifterrel[5], ami ugye nagyon hasonló, bizonyos szempontból igen közel áll az én filmemhez. Ott is ugyanúgy egy nagyon személyes történeten keresztül mesélnek az alkotók sok minden másról. Nem az a cél, hogy romakérdésről vagy leszakadt országrészekről beszéljenek, ezek mind a történet hátteréül szolgálnak és egy rétegét jelentik a filmnek, de alapvetően egy nehéz sorsú fiatal srác küzdelmeiről szól maga a sztori.

Többek közt ezek az intim közegben játszódó jelenetek, de több más megoldás is, egyfajta szándékot mutatnak az ún. dokumentumfilmes klisék lebontására.

Szándékosan teremtettünk olyan helyzeteket, ahol nem a filmkészítő beszélget a szereplővel, nem én faggatom őket, hanem tulajdonképpen ők egymást. Az a világ, amiben ők élnek, nagyon sok szempontból ijesztő az anyagi és érzelmi nyomorral, ezzel a rettenetesen terhelt múlttal és kapcsolatrendszerrel, ezekről nekem nagyon kevés fogalmam van. Fel tudok tenni kérdéseket, de valószínűleg csak a felszínt kapargatom velük. Gyorsan kiderült, hogy ha sikerül egy olyan helyzetet teremteni, ahol a szereplők egymással beszélgetnek, az egyrészt nagyon feszültséggel teli tud lenni, mert egyrészt minden egyes szereplő közt van valami feszültség ezekben a történetekben, másrészt pedig sokkal mélyebbre tud menni, mint ahova én valaha el tudnék jutni. Tehát igen, ezek az intim helyzetek, ahol a szereplők egymással beszélnek, ez szándék volt. Az nem volt szándék, hogy lebontsuk a dokumentumfilmes kliséket. Már csak azért sem, mert ahogyan korábban szó volt róla, a „dokumentumfilmes klisé” fogalma itthon létezik. A nemzetközi porondon a dokumentumfilm egy formai és tartalmi szempontból is végtelenül gazdag világ, ahol kísérletező alkotók és filmek tömkelege bizonyítja, hogy sokkal kisebb a különbség a fikció és a dokumentumfilm között, mint azt itthon a többség gondolja. Az viszont szándék volt, hogy színvonalas legyen képileg, hangilag. Az elmúlt években lehetőségem volt egy csomó nemzetközi fesztiválon látni, hogy Magyarországon kívül hol tart a dokumentumfilm és az volt a megdöbbentő élmény, de ez mondjuk az elmúlt négy-öt év tapasztalata, hogy teljesen más elvárás-rendszernek felelnek meg a nagy nemzetközi koprodukcióban készülő művek, mint az itthoniak. Egész egyszerűen szabad, hogy egy dokumentumfilm szép legyen, akár nagyon szép legyen. Szabad, hogy intenzíven használjon zenét, szabad, hogy pontosan ugyanolyan módon, ugyanolyan hatásmechanizmusokkal hasson a nézőre, mint amit eddig főleg játékfilmek engedtek meg maguknak. És emiatt nem feltétlenül kell, hogy veszítsen a hitelességéből a dolog. Ilyen értelemben célkitűzés volt, hogy egy olyan színvonalat célozzunk be, ami ezen szempontból abszolút egy szinten van ezekkel a nemzetközileg elismert filmekkel.

Ha már szó esett róla, mit gondolsz, merre tart ma a magyar dokumentumfilm?

Nem tudom, hogy hova tart, de az egyértelmű, hogy az utóbbi néhány évben valami elképesztő bumm érzékelhető. Ez onnan látható legjobban, hogy nemzetközi szinten a különböző fesztiválokon, versenyeken mindig van kint magyar alkotás. Valami elképesztő dolog indult el Magyarországon a dokumentumfilm szempontjából, az elmúlt években hirtelen jelentünk meg a nemzetközi porondon, ami fantasztikusan jó dolog.

Hol tart most a film utóélete? Mi a célotok, hová szeretnétek még eljuttatni a Káin gyermekeit?

Most ősszel volt egy rakás fesztiválon, ami borzasztó jó indulásnak számít, és jövőre is van több meghívásunk. Az egyik célunk az, hogy minél több országban minél több fesztiválra eljusson, a másik pedig, hogy sikerüljön elérnünk – nem lesz egy egyszerű menet – hogy az év első felében lehetőleg országszerte mozikban vetítsék, amilyen hosszan csak lehet. Egy harmadik lépésben pedig minél több olyan alternatív vetítést szeretnénk, ahol lehetőség szerint fiatalok találkozhatnak vele. Nem egy könnyű film, tehát biztos vagyok benne, hogy csak a középiskolák felsőbb évfolyamai azok, akik érintettek lehetnek ebben, de az is elképzelhető, hogy különböző szakmai fórumokon is érdemes lesz vetíteni, ahol a büntetés-végrehajtással kapcsolatban álló emberek vannak jelen, kriminológusok, javítóintézeti tanárok, börtönben dolgozó nevelők. Szeretnénk, ha minél szélesebb körben eljutna a közönséghez.

Milyen egyéb filmterveid vannak a közeljövőben?

Sárival együtt vezetjük a Campfilm nevű gyártó céget, ahol más projektekkel is foglalkozunk, ezekben producerként vagyok jelen, de vannak természetesen olyan filmterveink, ahol remélhetőleg a rendezői feladatkört fogom ellátni. Ezek nagyon formálódóban vannak, úgyhogy erről még nem tudok beszélni. A fő tervünk most az, hogy a már viszonylag jól kialakult dokumentumfilmes utunk mellett céges szinten elindítsunk egy játékfilmes vonalat is és a kettő párhuzamosan tudjon menni, fikciós és dokumentum-műveket egyszerre tudjunk gyártani.