„A spanyol True Detective” – szól az amerikai sorozat óriási sikere révén kapóra jött reklámszlogen, s ahogy peregni kezd a film, és légi felvételeket látunk a patakokkal, tavakkal tarkított vidékről, érteni is véljük a párhuzamot. Még akkor is, ha az csak felszíni. Mert nyilván nem arra vonatkozik, hogy Nic Pizzolatto után Alberto Rodríguez is megalkotta volna a filmtörténet egyik legjobb rendőrpárosát, amelyben a konok, soviniszta keményzsarut egy nihilista gondolkodó egészíti ki. Hanem a körítésre: a hangulatra, a vidékre, a bűnügy – de nem a bűn – természetére.

Az operatőri munka kiváló: atmoszférát teremt. Kicsit akadémikusan, a képek esztétikusan ridegek, filmiskolában ez ötöst érne, csillagosat. A madártávlatból vett képek tényleg emlékeztetnek a True Detective-re, ahogy Woody Harrelsonék autóznak a vízparton. A spanyol rendező azért némileg továbbmegy: a térképként mutatott táj domborulatai mintha egy emberi agyat formáznának. Találó ez egy olyan filmben, mely az útvesztőkkel, titkos mellékutakkal és iszapos mocsárral átfuttatott tájat pszichológiai térré alakítja. Olyanná, melyben a kiúttalanság a szereplők és egy ország metaforája lesz.

Az ország a Franco-érából éppen kilábaló Spanyolország, ahol a régi reflexek nem múltak el egyik napról a másikra. Mikor a két detektív megérkezik az eldugott kis településre, a hotelszobájukban egy Hitler és Franco képeivel ékesített kereszt fogadja őket. Egyikük lázadó, demokrata figura, aki az újságban is publikált nyílt levelet, a másik az előző rendszer kiszolgálója – úgy hírlik, sötét múltja van a titkosszolgálatnál. Mikor a helyiek sűrű hallgatásába ütköznek, szinte természetesen veszi fel a régi szerepét: információkat kínzással, veréssel szerez, a másik pedig szemet huny fölötte.

Mindez még az áldozatoknak is magától értetődő ezen a vidéken. Lesunyt tekintetek, barázdált arcok, elrontott életek – akár egy kelet-európai művészfilmben is járhatnánk, annyira tipikusan nyomaszt a hangulat, de Rodríguez szigorúan követi a krimi sémáit. Talán túlságosan is szigorúan. Mintha egy folytatást látnánk, in medias res csöppenünk a történetbe, és olyan akkurátusan lépegetünk nyomról nyomra, hogy az semmiféle sallangnak nem hagy helyet. A Mocsárvidék viszont nem pörgős-feszült thriller, nem az izgalmakat, az üldözést, a kutatást tartja minél többre, hanem a szociális portrét. Társadalmi minitablót rajzol a poszt-Franco-éráról, a lányokról, akiket könnyű kihasználni egy jobb élet reményében, a vidéki családokról, akik a túlélésért megejtett kis simlisségekbe rokkannak bele, és a hatalmasokról, akik érintetlenül mozgatják, kuszálják és vágják el a szálakat, ha azt kívánja kényelmük.

És bár nem kevés könnyelmű felületesség van abban, ahogy Rodríguez a karaktereit tipizálja – a kislányok naivak, a tehetősek perverzek, a férfiak korruptak –, mégis empátiával, érzéssel közelít ehhez a sanyarú világhoz. Ettől nem lesz filmje annyira kimért, mint amilyennek elsőre tűnik. És mert finom meglátásokkal árnyalja az összképet, a rendőrséggel alkut kötő heroincsempészekről, a nyilvános megaláztatástól még a halálnál is jobban félő lányoktól, vagy épp a családja eltartása érdekében elbulvárosodó újságíróról. Ezzel feledteti a hiányokat is, amit nem lehet a sok mindent csak sejtető, de ki nem mondó történetszövési módszerre fogni: a talán prosztatarákkal küzdő szereplő látomásait, amelyeket nem gondol végig, és a jóslatot, melyeknek kifutása, kibontása végül elmarad.

Ahogy elmarad a katartikus feloldozás, az elszámoltatás is. Hiába változik a rendszer, a hatalmi beágyazottságok megmaradnak: a kisembert büntetik, a nagy megússza. A korrupció nem vész el, csak átalakul. Velős, de talán túl ismerős tanulság – a nyomasztás ellenére is könnyen emészthető. De a csomagolás, az profi.