Bár a magyar címmel a tucatromkomok közé pozícionálták a filmet, Bogdanovich új vígjátéka korántsem tucat, és a romantika sem a szerelmet, maximum egy életfelfogást takar benne. A Megőrjít a csaj nem is állhatna távolabb a ma divatos, szókimondó vulgárvígjátékoktól, vagy épp az éles társadalomkritikára felhúzott, közönségkedvenc sorozatoktól. Bogdanovich régimódi screwball komédiát forgatott, ahhoz hasonlót, amilyenek a harmincas-negyvenes években készültek Hollywoodban, Howard Hawks és Frank Capra, Preston Sturges és Ernst Lubitsch műhelyeiben.

Akinek volt szerencséje a rendező pár filmjéhez, aligha lepődik meg ezen. A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején még az egyik legmenőbb hollywoodi direktornak számító Bogdanovich már az akkori paradigmaváltás közepette sem az új, realista utat járta, őt a régi hollywoodi zsánerekhez húzta a szíve: az anarchikus burleszkhez vagy a Fred Astaire és Ginger Rogers-féle musicalekhez, fiatal filmkritikusként pedig John Ford, Howard Hawks vagy épp Orson Welles filmjeihez, akikről könyvet is írt. Mint utóbb kiderült, neki lett igaza: nevezzék pastiche-nak, hommage-nak, vagy szimplán csak retrónak, manapság divatja van annak, amit Bogdanovich a Mi van, doki?-val elkezdett, és a Papírholddal, a Várva várt szerelemmel vagy a They All Laugheddal folytatott. Letűnt műfajokat és elfeledett filmeket megidézni ma már bevett szokás a fősodorban, s nem véletlen az se, hogy melyik népszerű amerikai filmrendező cameozik az új Bogdanovich-film végén.

A Megőrjít a csaj kaotikus történetét a Mi van, doki?-tól, keserédes hangulatát a Papírholdtól, életfilozófiáját pedig Lubitsch Cluny Brownjától örökölte. A filmbeli színházrendezőnek, Arnoldnak (Owen Wilson) ugyanis az a hobbija, hogy a megrendelt call girlöket először nem ágyba, hanem romantikus vacsorára viszi, majd az este végén egy mókusokról és mogyorókról szóló viccel, na meg 30 ezer dollárral próbálja rávenni őket arra, hogy változtassanak pályát, és a pénzből valósítsák meg az álmukat. Ezt tette a történetet narráló Izzyvel (Imogen Poots) is, aki már befutott színésznőként mesél egy riporternek arról, hogyan is jutott a csúcsra. A problémát csak az jelenti, hogy Izzy színésznő szeretne lenni, és másnap természetesen Albert új darabjának próbájára sétál be, amelynek főszerepét a felesége, Delta (Kathryn Hahn) játssza.

Hasonló véletlen egybeesések tömegével akadnak a filmben, hisz ez műfaji előírás, a burleszkörökség ápolása, hogy minél több szál minél jobban egymásba gabalyodjon. Bogdanovich pedig profi veteránként kuszálja a sztorit, Hawks „láthatatlan stílusában”, tartózkodóan rendez, és hagyja, hogy a színészek vigyék el a vicceket. Meg kell hagyni, remekül: az eltalált szereposztás a film egyik tagadhatatlan erénye. Jennifer Anniston végre nem rúdtáncos családanyát, hanem negyvenes neurotikust játszik, persze pszichológust, aki mindenkiben meglátja a jellemhibát, csak magában nem. Owen Wilsonra ráöntötték a jót akaró, de rosszat cselekvő rendező szerepét, Imogen Poots pedig túlhangsúlyozott akcentusával is összetetten játssza a szennyben is glamúrt látó múzsa (call girl) szerepét.

A film másik erénye éppen ez a régi vágású világszemlélet. A hollywoodi filmekkel az a baj, hogy nem a valóságról szólnak, mondogatták régen kritikusai. A mai filmekkel pedig az, hogy csak a valóságról szólnak, mondja erre Bogdanovich, aki a „varázslatot”, a bölcs oldalranézést igyekszik visszahozni a moziba. Hogy a néző az életnek ha nem is a habos, de a pozitívabb oldalára fordítsa a tekintetét, ahol a call girlök a férfiakat inspirálják, az álmaikat pedig megélik, legfőképp akkor, ha a szegénynegyedből akarnak kitörni. Bogdanovich filmjében azért a szomorúbb valóság is látszik, és az is, ahogy azt gondosan eltakargatják, ennek mélyén pedig olyan emberszeretetet lapul, ami az ironikusabb hangnemet megütő kortárs vígjátékokban bizony gyakran nincs meg.

A Megőrjít a csajban minden félrelépés, inspirálás és jellemhiba bocsánatos kattanássá szelídül, amiből kicsit modoros, de csattanós viccet lehet faragni. A filmben ugyan se újítás, se újragondolás nem akad, és bizonyos karikatúrafigurái is elkopnak menetközben (ld. az öreg, mamlasz magánnyomozót), de a felpörgetett tempójú vígjátékok korában sem marad szégyenben. Mivel Bogdanovich már az elején elkapja a fonalat, és sikerrel teremt meg egy kevésbé intellektuális, de azért csípős Woody Allen-hangulatot, az elszaporodó ismétlődések ellenére is elszórakoztat másfél órán keresztül. Szerencsére nem erőlteti az össze nem illő emberek románcát, ami gyakori screwball-alapanyag, és a műfaj nemi szerepleosztását is modernizálja, mikor tesze-tosza férfiakat és a rájuk osztott áldozatszerepből kitörő nőket léptet fel. Ezzel próbálkozott már a Mi van, doki?-ban is, mikor az elvarázsolt tudós (Ryan O’Neal) helyett a rámenős svinderlányt (Barbra Streisand) tette meg hősnőnek, de a Megőrjít a csajban valahogy minden jobban működik: a múltidéző, de ma is vállalható vígjátékmodor, a burleszkes geghalmozás, az elrajzolt karakterek pergő szócsatái. A rendező klasszikusként számon tartott munkái, Az utolsó mozielőadás vagy a Papírhold mellé azért nem raknánk fel ezt a filmjét, hiszen félszáz évvel ezelőtt ki se tűnt volna a sok Spencer Tracy és Katharine Hepburn-komédia közül, de az elfeledett humorhagyomány felelevenítése miatt Bogdanovich filmje mégis a kivétel lesz a mai tucat között.