Martin tipikus harmincas: jó állása, kedves felesége és szép gyereke van, kellemesen teng a skandináv átlagjómódban, de valahogy se az unalmas állása, sem az eltávolodott felesége vagy a magába zárkózó gyereke nem tölti el boldogsággal. Martin férfinak is tipikus: konfliktusait nem kibeszéli, hanem elkerüli, a hétvégéken elfut a hegyekbe, és ott tépelődik sportolás közben. Az életét, úgy tűnik, a fejében éli, előbb gondolkodik, és aztán se cselekszik, csak kielemzi, mit miért nem tett meg.

A Magam ura tulajdonképpen Martin gondolatfolyama: miközben hazamegy munkahelyéről, elbúcsúzik a családjától és elindul futni a norvég hegyekbe - mi az agyműködését, az asszociációt, a gondolatait és vágyait hallgatjuk. Már-már kínosan intimmé válik emiatt a film, hiszen mint minden ember, Martin is olyanokat gondol, amiket soha nem mondana ki. Például azon tépelődik, vajon mi lenne, ha meghalna a felesége, jobb apuka lenne-e ő akkor, ha egyedül maradna kisfiával, közelebb kerülnének talán egymáshoz?

S miközben ilyesmiken mélázik, végigpergeti az életét, tétován, még véletlenül sem célirányosan igyekszik megtalálni, hogyan jutott idáig, hogy harminc évesen nyűg a házasság, kellemetlen felelősség az apaság, és unalom az élet, a barátok, a munkahely, a sörözés. Emlékeiben felbukkan a távolságtartó apja, aki ugyanúgy nem tudott vele kontaktust létesíteni, mint ő most Kirstennel, a fiatalkori bulizások, amikor Radioheadet meg Motorpsychót hallgatott, mielőtt elindult szórakozni, és az éjszaka, az élet még tele volt ígérettel.

De Martin nemcsak férfinak és harmincasnak, embernek is tipikus. A filmben nem egyéni sors bomlik ki, hanem általános. A Magam urát író, rendező és a főszerepet is eljátszó Ole Giæver azokra az érzésekre tapint rá, amiket mindenki érzett már legalább egyszer az életében. Mint a finom, visszafojtott vágyakozást és várakozást, amikor Martin elcsókolja az első csókját, azt a végtelenné táguló pár másodpercet; vagy a feleslegesség, a kívül rekedtség érzését, amikor addig akar egyedül lenni, magányosan, amíg újra nem vágyik társaságra.

Egyszerű, mondhatni banális filmnyelvi eszközökkel dolgozik Giæver, egy-egy totálkép a tájról, ha egyedüllétről, egy-egy szuperközeli, ha intimitásról van szó: a melankolikus norvég hegyvidék, a mozgó emberi test úgyis elmondja, amit el kell. Jól konstruált, ügyesen tempózott film – végre tudott valaki rövid nagyfilmet forgatni! –, Giæver dinamikusan vezeti a történetet, a poénok jókor jönnek, a helyükön vannak. Leginkább azért, mert ugyanarra a srófra járnak, mint a dráma, azt mutatják fel, lám, ilyen ügyetlenek vagyunk, félünk, amikor nem kéne, menekülünk, amikor nem szükséges.

Elsőre talán nem látszik rajta, de okos film a Magam ura. Mert még az egyszerű viccek, a sárba ragadt láb, a vízen elúszó cipő is sokat mondanak Martinról. Vagy a leghumorosabb jelenet, amikor esetlenül lépeget be a hideg vízbe, mert fél, talán attól, hogy elsüllyed (emiatt billeg is, mintha mindjárt beleesne a tóba), de végül csak sikerül megfürdenie. Az ilyen apró poénok is a labilitását, az életben való elakadását példázzák, azt pedig nem is kell külön magyarázni, amikor a fő fordulópont után élve eltemeti magát – megint csak egy geg, ami a Martinban zajló pszichológiai folyamatokat foglalja össze, ironikusan és velősen. Erlend Loe regényeivel mutat közelebbi szellemi rokonságot a film, hiszen Loe is így ír: lényegretörően, iróniával, a leghétköznapibb gondolatainknak tartva tükröt.

És ilyen maga a film is: ironikus és kicsit hétköznapi. Messze már az az idő, amikor nagyra törő, intellektuálisan ambiciózus filmek tapostak egymás sarkára a moziban, de a Magam urának jól áll ez az alulvállalás. Rövid sztori, de kerek kör- és kórkép egy nem tragikus, de nem is komikus életválságról, amikor „elveszítjük a kapcsolódási pontot a szeretteinkhez, és erőfeszítést kell tenni, hogy jelen legyünk a saját életünkben”, ahogy maga a rendező fogalmazott.

A civilizációból a természetbe menekülő utak (Út a vadonba, Vadon) romantikáját azért szerencsésen kaparja le történetéről Giæver, az idilli környezet csak elmélyíti Martin magányát és önmagával folytatott konfliktusát. Mert ott csak a kétségeit találja, nem a megváltást, egyedüllétében pedig még inkább felvillantja az ember kisszerű komikusságát, és a gyarló gondolatokat, amiket ha valóra vált, utána már csak a szégyen, és talán az újrakezdés marad neki.

S mivel nekünk és rólunk szól a film, úgy van rendjén, hogy közösségi forgalmazásban kerüljön a mozikba. A magyarhangya Scope50 projektje keretében, amelyben ötven filmkedvelő választotta ki az európai fesztiválokat megjárt, de hivatalos moziforgalmazásba nem került tíz filmből azt, amelyet szerintük mindenképpen be kéne mutatni Magyarországon. Ők gondoskodtak a plakátokról, a trailerről, és úgy en bloc a forgalmazás mikéntjéről – például arról a túráról is, ahol egy pár km-es kirándulás végén, a természetben vetítik le a filmet. Hiszen maga a Magam ura is olyan, mint a túra: ajánlott, mert a friss levegője garantáltan jót tesz egészségnek.