„Minden boldogtalan család a maga módján az”, szól az Anna Karenina híres nyitómondata, „kivéve a gazdagok”, hangzik a filmek alapján hozzátoldott tanulság, „mert azok ugyanúgy boldogtalanok”. Érzelmileg hidegek, de mindig ugyanazon a hőfokon, távolságból is ugyanazt a szimbolikus két métert tartják rokonhoz, bejárónőhöz egyaránt, és a restséget, ami lassan eszi mindennapjaikat, sem barázdálják eltérő árnyalatok. Szinte ugyanaz a sztori, mint legutóbb az amerikaiaknál volt, csak míg a Mamutban a globalizáció, az elidegenedés és a nyugati érzelmi üresség került a terítékre, addig ezúttal a brazil társadalmi különbségek.

De a lényeg ugyanaz: szegény sorú házvezetőnő lakik a szemtelenül vagyonos családnál, mos, főz, takarít, és neveli a gyereküket, hogy a megkeresett pénzt hazaküldje a saját gyerekének, hogy őt majd egy harmadik anya valamivel jobb módban nevelje fel. A helyszín ezúttal Brazília, a gazdagok Sao Paulóban laknak, a szegények pedig északon, egészen addig, amíg Val lánya, az építésznek tanuló Jéssica fel nem jön az ország legnépesebb városába, hogy felvételizzen a város legjobb egyetemére. Oda készül Fabinho is, a gazdag gyermek, akinek – mint a magyar cím is mutatja – Val a pótanyja, akihez fordulhat, ha gondja van, miközben a sajátját a divatvilág trendjeinek diktálása foglalja le. A családot egy tudósforma, tétlen apa egészíti ki, aki meg a saját apjától örökölt vagyon felett szundikálja át a napokat, mígnem Jéssica az ő figyelmét is felkelti.

A részletek többnyire ismerősek – a családapa félre-, a családanya meg a cseléd lábára lépne, amiért az nála közelibb kapcsolatba került Fabinhóval –, de azért új részletek is vannak, amik meg más filmekből (a séma például Pasolini Teorémájából) ismerősek. Az új jövevény, ki fittyet és megvetést hány a konvenciókra, a társadalmi különbségekre, sorra felborogatja a család életét, mindenkiét külön-külön. A rendező, Anna Muylaert itt a biztos mantrát szavalja: a szegénységből a tanulás a kiút, és bár az osztálykülönbségek nem fognak eltűnni, alávetettség csak a fejekben létezik. Az új generáció ugyan megismétli az előzőek hibáját, de változást hoz, mentális forradalmat.

Hogy körbejárták már mindezt, Muylaert is tudja, és inkább iróniával próbálja tálalni: a céltalan fiatal apró drámáit, az arrogáns anya meghurcoltatását, de legfőképp a felajzott hebrenccsé váló apa szürreális ámokfutását. És úgy egyáltalán, a mások kiszolgálásában megöregedett Val világképét, ahogy szentségel és értetlenkedik lánya viselkedésén, aki a gazdagokkal egyenrangúnak gondolja magát, mert hát hol van az leírva, hogy neki más jár, mint a szerencsével születettnek? Regina Casé – hazájában ismert komikus, színésznő és tévés személyiség – széles gesztusokkal rajzolja meg és találja telibe a karakterét: a házvezetőnő naiv szeretetében és odaadásában felmutatandó értékre lel. Muylaert is beleszerethetett ebbe a lassan öntudatára ébredő nőbe, hiszen jeleneteit improvizatívan bő lére ereszti: már rég egyértelmű a jelentés, a fordulat, de Casé még mondja a magáét, még rakosgatja az ajándékba vett kávéscsészéit, a humor viszont kínosan hiányzik, a kamera meg csak forog tovább.

Akadnak azért kiérlelt pillanatai A második anyának. Két éjszakai snittben összegzi például Fabinho és a cselédanya kapcsolatát, egyikben befekszik Val mellé, a következőben, az éjszaka közepén, már átöleli; csendes idill, semmit se kell mondani hozzá. Muylaert arra is ráérez, hogyan lehet mindennapi használati tárgyakkal, ételekkel érzékeltetni az emberek közti viszonyokat, hiszen minden otthonnak pontos hierarchiatérképe, minden családnak kidolgozott szabályrendszere van. Fagylalt és fagylalt közé húznak így demarkációs vonalat, és abból gerjed a feszültség, ha valaki az udvariasságot őszinte ajánlatnak tekinti, s behatol oda, ahova nem lenne szabad. S miközben zajlik ez a jobbára kiszámítható úr-szolga csiki-csuki, a rendező egy frappáns jelenetben – mikor Jéssica leül az asztalhoz, s a ház űrnője akaratlanul is kiszolgálja – rávilágít arra, hogy az ember élete szerepekből áll, embertelen így az lesz, aki a másikban csak a szerepet látja, az embert nem.

Ám hiába egy-egy villanás, ha a túlnyújtott film egyébként minden gondolatát túlhangsúlyozza, nem teremt sem új, sem a minimálisnál érdekesebb kontextust, és adós marad a mélyebb jellemrajzokkal is. Nem véletlenül nyert a Berlinalén közönségdíjat: a németek fesztiválján a társadalmi mondanivaló talán a drámai árnyaltságnál is nagyobb súllyal esik latba. A szándék jó, a kritika sok, a dráma kevés: aki gondolkodni jár moziba, annak nem elég okos, aki pedig kikapcsolódna, annak nem elég szórakoztató A második anya, hiába humorizál.