Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Egy háború hétköznapjai – John Boorman: A királynőért és a hazáért

Gázmaszkban magolni a szorzótáblát az óvóhelyen, srapnelt gyűjteni a lebombázott házak kertjében, fel nem robbant gránátokkal játszani: kisgyerekként mindennapos események a háborúban. John Boorman a háború hétköznapjainak drámáját mesélte el a Remény és dicsőségben, és ugyanerre törekszik legújabb filmjében is. MOZI
 
A királynőért és a hazáért
(Queen and Country)
angol dráma, 115 perc, 2014
rendező: John Boorman
forgatókönyvíró: John Boorman
zeneszerző: Stephen McKeon
operatőr: Seamus Deasy
producer: John Boorman, Kieran Corrigan
vágó: Ron Davis
szereplők: Callum Turner, Caleb Landry Jones, Pat Shortt, David Thewlis, Richard E. Grant, Vanessa Kirby, Tamsin Egerton
forgalmazó: Vertigo Média Kft.
bemutató dátuma: 2015. május 7.

Nagy háború, kis történet: az 1987-es Remény és dicsőséget nem véletlenül emlegetik a mai napig elismeréssel, hiszen John Boorman egészen őszintén és hitelesen volt képes megragadni, milyen volt kisgyerekként átélni a II. világháborút, egészen pontosan Anglia bombázását. Mert a rendező tudta, hogy nincs olyan borzalom, amit hosszú távon, benne élve ne lehetne megszokni. S hogy mind a történelmi események, mind a személyes traumák utólag nyerik el „valós súlyukat”, s természetesnek, triviálisnak tűnnek, miközben zajlanak.

Ezt az érzést, a háborús állapot természetességét ragadta meg remekül az önéletrajzi ihletésű Remény és dicsőség. Kisgyerekhőse, Bill Rohan elalélt a repülők hangjától és látványától, amikor elkezdődtek a bombázások, és a szomszéd házat elemésztő tűz is inkább látványosságnak tetszett neki. Tragédiák történtek, de ésszel, pláne gyermekivel, aligha lehetett felfogni azokat. A háború inkább volt játék Billnek, a romokkal és törmelékkel telehintett utca pedig hatalmas, izgalmas játszótér. Ahogy Marjane Satrapi Persepolisa, a Remény és dicsőség is iróniával mutatott rá, hogyan válnak a gyerekek játékai is kegyetlenebbé háborús időkben, hiszen csak azt utánozzák, amit a felnőttektől látnak. Ólomkatonák és terepvasutak helyett bombákkal szórakoznak és srapneleket dobálnak, de a legtöbbször „csak zúzni” szeretnek: a szétporladt házakban még jobban szétporlasztani dolgokat.

A királynőért és a hazáért ott veszi fel a fonalat, ahol a Remény és dicsőség végződött: Bill pajtása felkiált az összeomlott iskola láttán, és megköszöni Hitlernek a szabadnapot. A film azonban bő tíz évvel később, 1952-ben játszódik, miután Nagy-Britannia is belépett a koreai háborúba. Bill Rohan és szobatársa, Percy Hapgood sorkatonai szolgálatot teljesít, de ahelyett, hogy a hathetes kiképzést követően elhajóznának Dél-Koreába, előléptetik őket, hogy az újoncokat tanítsák. Csak nem célba lövésre és terepgyakorlatokra, hanem gépelésre és hidegháborús ideológiára. Már ha éppen nem a Times véleményét fejti ki Bill a háborúról, mert akkor a brit titkosszolgálat kérdezi ki, nem kommunista szabotőr-e véletlenül.

Boorman új filmje is tartja tehát a dráma és humor közti egyensúlyt, és őrzi az iróniával keresztülszőtt hangnemet. Ahogy a sajátos perspektívát is: ha a Remény és dicsőség arról szólt, milyen volt háború alatt gyerekeskedni, akkor A királynőért és a hazáért pedig arról, milyen háborúban felnőni. A koreai konfliktus inkább csak díszlet itt, fontosabbak annál az első csajozások, az első szerelem, és persze a második, az igazi. Inkább coming of age mozi ez, mint háborús dráma, hiszen a történet a kiképzőtábor szögesdrótjai közt marad, és a nőzések mellett arra fókuszál, hogyan próbálnak Billék visszavágni feletteseiknek, a szadista Cross őrmesternek és a katonatörvényt betűhíven követő Bradley-nek.

Kevésbé abszurd, mint A 22-es csapdája, és nem olyan anarchikus, mint a MASH, de háborús – kiképzőtáboros – komédiaként is megáll a film. A csínytevések részletezése azonban nemcsak humorral, hanem azzal is jár, hogy most ismert ösvényeket koptat Boorman: a vaskalapos feljebbvalók és a csibész fiatalok konfliktusa kevéssé eredeti, még ha szórakoztató is egyben. Elsősorban a színészeknek köszönhetően: David Thewlis zseniális a szabálykönyvet a legutolsó lábjegyzetig ismerő Bradley-ként – főként, mert ezt a szigort nem embertelenségnek, hanem egy poszt-traumatikus stresszben szenvedő ember rigolyájának láttatja, aki így kapaszkodik bele a valóságba. Szintén telitalálat Pat Shortt Redmondként, aki a „nagy bátorság kell a gyávasághoz” jelszóval fejlesztette művészetté a lógást. Azonban A királynőért és a hazáért sem mentes a túljátszástól, csak itt nem melodrámai – mint a Remény és dicsőségben a szülők –, hanem humorfronton lépik át a határt. Caleb Landry Jones ripacs, és annak korántsem szórakoztató, inkább irritáló Percyként, aki már-már kényszeresen próbálja felforgatni a tisztek életét. Fura viselkedése mögül nem bukkan elő esendő őrület – csak a poénok kedvéért túlozza a gesztusait.

Hasonlóan sekélyes a film másik fontos figurája, Ophelia, akibe Bill szerelmes lesz. A vérszegény, szuicid arisztokrata lány karaktere közhely, és Tamsin Egerton finom játéka ellenére sem telik meg élettel. Öntudatlanul manipulálja a férfiakat, akaratlanul játszik Bill- lel, és nem érti még saját cselekedeteit sem. A megértés szándéka Boormannál sem érezhető, hiszen rejtélyes mozgatórugóiról nem fed fel semmit, inkább csak az ötvenes években még kiélezettebb osztálykülönbségek illusztrálására használja a reménytelennek tűnő szerelmet. Szemben az 1987-es filmmel, Boorman itt éppen a női karaktereket sekélyesíti el. Bill komplikált nővéréből, aki a II. világháború alatt még végletekig fokozott szexuális életet teremtett magának, hogy elmeneküljön a mindennapi stressz és borzalom elől, most „szabadlelkű” nőt farag, aki gondtalanul éli meg szexuális kicsapongásait, és lelki törés nélkül hagyja hátra férjét és gyerekeit Ausztráliában.

Bár Boorman ezúttal nyíltabb nosztalgiával tekint a múltba, és a műfaji sablonokra is erősebben támaszkodik, a háborúbeli élet kettősségét most is plasztikusan festi fel. A szorongást, hogy a közkatonát bármelyik pillanatban beválogathatják a következő Koreába küldött csapatba, és a fiatalság tesztoszterondús örömét, amit még a háborús vészhelyzet sem tud elnyomni. A stiklik gyerekes pimaszsága és a túlméretezett büntetés között épp olyan kontraszt feszül, mint az elbohóckodott kiképzés és a véres háború között, ami „hamar letörli a mosolyt a katona szájáról”. Boorman most is abban a legjobb, hogy sajátos perspektívát nyisson a történelmi eseményekre, esetünkben a koreai háború mellett az ötvenes évek változásaira: II. Erzsébet koronázására, az első tévékészülék beszerzésére, vagy épp a telefon még húsba vágó hiányára. A rendező nemcsak saját élettapasztalatáról, hanem egy ország korszak- és generációváltásáról is mesél, amikor a brit birodalomban felnőtt, és a királynőt, hazát az irracionalitásig tisztelő korosztály átadja helyét egy fiatalabbnak, amelyik már azelőtt is szabadabb levegőt szívott, hogy beköszöntött volna a hatvanas évek popkulturális forradalma.

Boorman ugyan néhány filmes utalással (A vihar kapujában, Idegenek a vonaton) is átszövi a művét, és elhinti, hogyan is kötött ki a filmes pályán, A királynőért és a hazáért mégsem emiatt élvezetes. Hanem mert ízig-vérig – és talán túlságosan is – régimódi, szívvel és türelemmel megformált mozi, amely kötöttségtől és túlvállalástól mentesen meséli el a történetét. Méghozzá a sajátját: Boormanét, Nagy-Britanniát és egy háborúét.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322