Habár az Arthur Conan Doyle által megalkotott zseniális nyomozót az utóbbi években inkább a fiatalabb célközönség számára próbálták átszabni a filmesek (lásd Guy Ritchie akciófilmjeit vagy a Sherlock című sorozatot), Condon – Mitch Cullin regénye alapján – ehelyett inkább a szintén a közelmúltban szárnyra kapó gerontofilmes vonulatba (Mr. Morgan utolsó szerelme, Hotel Marigold-filmek, Amit még mindig tudni akarsz a szexről, Tétova félrelépők, Együtt élhetnénk) illeszkedve az idősek felé fordult.

A II. világháború utáni években játszódó Mr. Holmesban a 93 éves Sherlock Holmest ismerhetjük meg, aki már évtizedek óta visszavonult hivatásától, és a sors tragikus fintoraként épp az elméje kezdi cserbenhagyni, ugyanis szenilitással küzd. Holmes bármit megtenne, hogy legyőzze az agyára telepedő kórt – még Japánba is elutazik, azt remélve, hogy ott megtalálja a csodaszert, ám problémájára a megoldást nem a messzi országban, hanem saját hazájában, de több évtizedes távolságban kell megkeresnie.

Az aggkori elbutulás mellett az idős férfi saját múltjával is küzdelmet folytat: nem bír szabadulni utolsó ügye kínzó emlékétől, amit nem sikerült megoldania. A kudarcos eset ráadásul egy ember (megakadályozható) halálával végződött, Holmes pedig onnan datálja a hanyatlását, így az emberek helyett azóta inkább méhekkel foglalkozik távoli, magányos otthonában.

Hősünk egyedüllétét két személy: bejárónője, Mrs. Munro és annak kiskamasz fia, Roger oldja. Kettejük közül Holmes a fiúhoz kerül közel – olyannyira, hogy közösen próbálják meg felgöngyölíteni a nyomozó utolsó, félresikerült ügyét, mivel az öregember már nem emlékszik tisztán a részletekre. Mr. Holmes így voltaképpen saját maga után folytat nyomozást, amelynek során a konkrét emlékek sikeres felidézése mellett az emberi élet végső kérdéseiig is eljut.

A férfi kutakodása bátran nevezhető egzisztenciális, lételméleti nyomozásnak, amit könnyedén magára vehet bárki, aki hasonló korú hozzá – vagy az lesz egyszer. Az alkotók mindezt azzal is segítik, hogy Holmes figuráját megpróbálják távolítani saját magától, pontosabban a rárakódott legendától, mitológiától. Mint az kiderül, a férfi sosem lakott a Baker Street 221/B-ben – valójában a szemben, az utca túloldalán lévő lakást birtokolta. Ezen kívül pipa helyett szívesebben szív szivart, vadászkalapot pedig sosem hordott (a film plakátján is cilinderben látható).

A mű főhősében így sokkal könnyebb egy elesett, problémákkal küzdő, magányos öregembert látnunk, és zseniális magánnyomozó helyett olyan idős férfiként gondolnunk rá, aki vénségére ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint bármely más hasonló korú: az elmagányosodással, a feleslegessé válással, a haszontalanság érzésével.

Mindez a filmben nagyon finoman bomlik ki, és gyönyörű, összetett szimbolikával minden egyéb apró elem is ugyanezt, az elmúlás, a veszteség érzését támogatja meg. A Mr. Holmesban nemcsak a főhős, de minden más karakter is elveszít vagy potenciálisan elveszíthet valamit vagy valakit – Holmes japán ismerőse nyomtalanul eltűnt apját, a kis Roger megszokott környezetét, addigi otthonát, Mrs. Munro a fiát, a méhek pedig az életterüket.

Miközben azonban szinte minden elem ebbe a melankolikus irányba mutat, Condon ügyesen mégis belecsempészi filmjébe a kiutat mutató pozitívumot. A múltbeli nyomozás utáni nyomozás ugyanis véget ér, kiderül (sikeresen felidéződik) a titok, egy aktuális drámai történés pedig rávilágít, hogy Holmes a régi ügyet azért nem tudta megoldani, mert kizárólag ésszel közelített hozzá, meg sem próbálta átérezni a nyomozás alanyának, a szerencsétlen sorsú, magzatait elveszítő (!) asszonynak a helyzetét.

A jelenkori tragédia középpontjában álló Rogerhez viszont először szívvel, érzelmekkel viszonyult, így utána már sikerül kiderítenie a vele történt szerencsétlenség okát. Szinte észre sem vesszük tehát, hogy tanmesét látunk arról, hogy változni, fejlődni még időskorban is lehet, a borzalmak visszafordíthatók, az életek megmenthetők, a magány megszüntethető. Ugyanilyen észrevétlenül lesz a filmben a „soha már” imperatívuszából a „sose késő” megnyugvást adó biztatása. Mindez csodálatos módon bármiféle didaxis, erőltetett üzenet vagy izzadságszag nélkül, finoman, visszafogottan, elegánsan – ahogy azt egy Ian McKellen által életre keltett Mr. Holmestól várhatjuk.