Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmarchívum magazinja

Köze van a halálhoz – Sergio Leone: Volt egyszer egy Vadnyugat

Szeptember végén mozikba került a Volt egyszer egy Vadnyugat felújított, rendezői változata: jó alkalom, hogy szűz szemmel nézzük újra az agyonelemzett klasszikust. MOZI
 
Volt egyszer egy Vadnyugat
(C'era una volta il West)
színes, feliratos, olasz-amerikai western, 165 perc, 1968 
rendező: Sergio Leone
író: Bernardo Bertolucci, Sergio Leone, Dario Argento, Mickey Knox
forgatókönyvíró: Sergio Leone, Sergio Donati
zeneszerző: Ennio Morricone
fényképezte: Tonino Delli Colli
vágó: Nino Baragli  
látvány és jelmez: Carlo Simi
producer: Fulvio Morsella
szereplő(k):  Charles Bronson, Henry Fonda, Claudia Cardinale, Jason Robards, Woody Strode, Paolo Stoppa, Gabriele Ferzetti, Keenan Wynn, Jack Elam
forgalmazó: Pannonia Entertainment Ltd.
bemutató dátuma: 2015. szeptember 24. 
 

A tökéletes western, a műfaj összegzése, temetése és apoteózisa is egyben. A Volt egyszer egy Vadnyugat pozíciója ma már megkérdőjelezhetetlen: ha a filmkritikákra hallgatunk, úgy kell nézni, mint egy metawesternt, a műfajról alkotott kommentárt, melyben Sergio Leone, az olasz direktor kifordítja, leleplezi a frontier mítoszait, majd elbúcsúztatja azokat.

Amikor először mozikba került 1969-ben, mégis megbukott Amerikában.  A remekművek átka ez, gondolhatnánk, de alighanem prózaibb okai vannak a langyos tengerentúli fogadtatásnak. Három verzió is keringett belőle, az eredeti, 165 perces csak a fesztiválokon, mert a Paramount kivágott belőle 25 percet – a cselekmény és a szereplők közti viszonyrendszer megértéséhez nélkülözhetetlen kocsmai jelenetet, melyben Jill, a házasodni érkező exprostituált, Cheyenne, a jószívű bandita, és a Harmonikás, a testvéréért revansot vevő hős először találkozik egy útszéli krimóban. És hát az se vonzhatta a felvonulásokon flitteres cowboyruhában parádézó családokat a moziba, hogy a film negyedik főszínésze, Henry Fonda gyerekgyilkos bűnözőt játszott benne.

A kritikai elismerést, a kultsikert azután vívta ki magának a film, hogy kiadták videón az eredeti, nyíratlan változatot. Sergio Leone egyébként is csak halála után vált megbecsült auteurré, fénykorában hiába készített roppant népszerű filmeket, a szakma, a kritika sosem becsülte meg. De a Volt egyszer egy Vadnyugatból azért is kellett ez a visszapörgethető, újranézhető változat, hogy a filmszakma össze tudja állítani az idézetlistáját. Délidő, Johnny Guitar, Ben Wade és a farmer, Jó fiú és rossz fiú, Az üldözők, Aki lelőtte Liberty Valance-t. A sor szinte bármeddig folytatható, mert Leone bevallottan azzal a céllal ült le megírni a történetet Dario Argentóval és Bernardo Bertoluccival, hogy a klasszikus amerikai western amalgámját hozza létre. Két filmet és egy rendezőt érdemes kiemelni, amikre Leone több ponton is hivatkozik: a Délidőt, Az üldözőket, és John Fordot. A Délidőből és Az üldözőkből konkrét jeleneteket emel át és forgat ki (a vonatra várakozó három banditát a nyitó-, és a McBain-család lemészárlását a Franket bemutató epizódban). Ford szelleme pedig az egész filmet belengi: ez volt Leone első westernje, amit részben Ford kedvenc helyszínén, a Monument Valley-ben forgatott, és egyáltalán azért jött létre, mert a Paramount az ötmilliós büdzsé mellé felajánlotta Henry Fondát is, akit Leone istenített – elsősorban azért, mert az amerikai rendező visszatérő színésze volt.

Leone eredeti látásmódjának bizonyítéka, hogy Fonda híresen kék szemében nem az ártatlan hős, hanem az amorális gyilkos hűvös pillantását látta meg. A feketébe öltöztetett és a halál auráját viselő Frank kétségtelen Fonda egyik legemlékezetesebb szerepe, de Leone legszerencsésebb színészválasztása mégis Charles Bronson volt. Eredetileg Eastwooddal akarta játszatni a Harmonikást, az újabb Névtelen Embert, ám ő valószínűleg magával hozta volna a Dollár-trilógiából sunyi, vicces és cool alakjának áthallásait. A Volt egyszer egy Vadnyugat viszont sokkal súlyosabb, tragikusabb film a korábbi Leone-mozikhoz képest – főleg a spagettiwesternek eszelős fordulatait, őrült tempóját megszilárdító Egy maroknyi dollárért-hoz és Pár dollárért többért-hez viszonyítva. Ehhez pedig Bronson volt az ideális választás: arcán megül, elterpeszkedik a tragédia, és ehhez még csak pislognia sem kell. Pillantásában valami keserv lappang, és ezt az illúziót pusztán arcberendezése kelti fel, ahogy homloka szinte rácsúszik a szemére. A finálé híres szemközelijére bizonyára mindenki emlékszik, aki látta a filmet – Leone abban az egy snittben tökéletesen előkészíti a flashback-szcénát, a film csúcspontját.

Nagyvásznon nézve a Volt egyszer egy Vadnyugatot, rögtön feltűnik Leone szinte obszesszív vonzódása a premier plánhoz. Ha nem is olyan művészien, mint Bergman vagy Dreyer, de mesterien használja a nagyközelit. Karaktereit lecsupaszította, absztrahálta, de történetüket képes volt egy-egy premier plánban összefoglalni. Amit tudni kell róla, ott van az arcon. Robardsén  is – a rezzenetlen tekintet ellenére a pajkos jókedv, na és a sárm –, Elli Wallachén – a jóravaló bolond, ki szép életet hazudik magának –, vagy Bronsonén. De az epizódszereplőkén is: kell valamit mondani a kocsmárosról, miután láttuk bumfordi orrát, idióta mosolyát, alig szívott, de büszkén mutogatott szivarját? Egyszerre komikus, s „a vadnyugati átlagembert” tükröző figura, kinek természetes a krimó előtti lövöldözés, de semmiért se cserélné el a „nyugodt vidéki élet örömeit”.

Ha az önálló kisfilmként is mesterműnek tekinthető nyitójelenetet nézzük, azt is látjuk, hogyan használta komikus eszközként Leone a nagyközelit. A legegyértelműbb, mikor hosszan időzött a legyet elhessegetni próbáló bandita arcán: tökéletes vígjátéki helyzet, a kegyetlen gyilkos unalmában egy léggyel viaskodik, miközben a vonatra vár. A másik bandita fejére víz csöppen: alsó kameraállásból látjuk, ahogy három méter magasból leesik a víz, ijesztő szemszög, de aztán megint premier plánra vág, ahogy a vízcsepp szinte belecsapódik a kopasz homlokba. A bandita összerezzen, majd felteszi kalapját, és elmosolyodik: elégedetten hallgatja a víz kopogását.

A Volt egyszer egy Vadnyugat a hangnemeket, a hangulatokat is jobban keveri, mint a korábbi Leone-filmek. Egyenesen felfelé ívelő vonalat húzhatunk, ha azt vizsgáljuk, mennyi humor került a Dollár-trilógia egyes bejegyzéseibe, de hozzá kell fűzni, hogy már A jó, a rossz és a csúf is ambivalens hangot ütött meg, hiszen az amerikai polgárháború háttere előtt játszódó, de ironikus történet az értelmetlen hadakozásból való kiábrándultság érzetét sugallta. Leone a Volt egyszer egy Vadnyugatban viszont már nemcsak a történet egészébe, hanem egy-egy jelenetbe is tud egyszerre iróniát és feszültséget csempészni. Megint csak a nyitójelenet kínálkozik ideális példának, amely a várakozást pattanásig feszült helyzetté fokozza, de az időt humorral üti el.

Leonét egyébként is túl keveset méltatják feszültségteremtő képességéért. Pedig a McBain-család meggyilkolásának jelenete is tanítanivaló ebből a szempontból, még akkor is, ha Az üldözőkből emelte át az ötletet, hiszen ott is a természet hangjai jelezték előre a családra leselkedő veszélyt. Ez a tízperces epizód lényegében egy hangjáték, amely a természetes hangok felerősödésével és elhalkulásával fokozza az izgalmakat. Leone az egész filmben is olyan mesterien használja a humorral oldott suspense-t, hogy arra gyanakszunk: míg a premier plánok használatához az orosz montázstechnikát, addig ehhez Hitchcock filmjeit tanulmányozta. Leone védjegyei közé tartoznak a megnyújtott és Morricone dallamaival magasztossá tett párbajok, amikben a felkészülés mozzanatait kiemelő premier plánokkal tépi a néző idegeit. A Volt egyszer egy Vadnyugatban viszont hagyományosabb suspense-jelenetek is akadnak, mint amikor Cheyenne megtámadja a vasutat építő Morton privát vonatát, vagy amikor Franket a saját emberei próbálják megölni. Leone roppant ügyesen adagolja az információt: nem köt mindent a néző orrára, így az nincs a teljes tudás birtokában, nem (csak) azért izgul, hogy az életmentés vagy a gyilkosság bekövetkezik-e. Leone minimális infót, azaz tippet ad arra vonatkozóan, hogy mi fog történni, majd váratlan húzással meglep – és ennek gyakran van komikus hatása, mint például amikor a vonat ablaka elé lógatott csizmába Cheyenne pisztolyt rejt: nem a lába lóg le a tetőről, hanem leereszti a csizmáját, hogy arcon lőhesse az egyik banditát.

Szintén a Leone-márka sajátja az, ahogy a végletekig késlelteti a motivációk felfedését. Már a Pár dollárral többért című filmjében is csak a film végén derült fény arra, miért üldözi a pszichopata gyilkost Mortimer, és a Volt egyszer egy Vadnyugatban a Harmonikás is a végletekig kivár azzal, hogy felfedje kilétét Frank előtt. Leone ezzel nemcsak egy rejtélydramaturgiát léptet működésbe, hanem arról is gondoskodik, hogy filmje legemlékezetesebb képsorát – a flashbacket – a fináléban helyezze el. A rendező ezzel a húzással át is írja a film emelkedett hangulatú, pozitívnak hitt befejezését – ha valaki csak egy képre emlékszik a filmből, az bizonyára nem a Sweetwatert dalolva építő munkásoké, hanem a fiatal Harmonikásé lesz, amint vállán tartja a bátyját, aki csak addig marad életben, amíg a Harmonikás megáll a lábán és össze nem rogyik, hiszen kötél lóg a nyakában.

Nehéz így Leone legpozitívabb szemléletű filmjének nevezni a Volt egyszer egy Vadnyugatot, bár A jó, a rossz és a csúf véres polgárháborús eposza, vagy a humánus pillanatokat csak elvétve tartalmazó Dollár-filmek után érthető, miért ragadt rá ez a címke. De a Harmonikás Leone legtragikusabb hőse, aki hiába áll bosszút, utána is „rejtőzik benne valami, aminek köze van a halálhoz”. Nemcsak a túlélők bűntudatára utal ezzel a film, hanem a pisztolyhősökben dolgozó halálvágyra. Klasszikus westernben elképzelhetetlen fordulat: a párbajra nem azért kerül sor, mert a hős sarokba szorította a haramiát, hanem mert a bandita maga sétál oda a Harmonikáshoz. Itt az ideje, hogy leszámoljanak egymással, hogy a rejtélyes zenész elárulja, miért kísérti a gyilkost. Frank és a Harmonikás ugyanannak a westernfigurának a két arca. Tudják, hogy ki kell oltaniuk egymás életét, mert felépült a város, a vadon törvényeit átveszi a terjeszkedő civilizáció, ami az addig kietlen sivatagnak gondolt McBain-birtokon épül a Nő és az Anya, azaz Jill irányításával. Leone kifejezetten szomorúnak látta a Volt egyszer egy Vadnyugat végét: az ő szavaival a matriarchális, „töketlen” világ ideje jött el, melyben már nincs helye a mitikus revolverhősöknek.

A film abból a szempontból is újdonságot jelentett Leone pályáján, hogy először osztott fontos szerepet nőre. A Dollár-trilógia világa macsó világ, az önérdeket követő férfiak között a nő csak áldozat lehetett. A Volt egyszer egy Vadnyugatban viszont a nő képviseli a haladást, a fejlődést. A zene is jelzi ezt, és Cheyenne utalásai is, aki folyton a saját édesanyjához hasonlítja az egykori prostituáltat. Ugyan férje, McBain álmát valósítja meg, mikor felépíti a sweetwateri állomást, de kitartását már női akaraterejéből meríti. Ha a Harmonikás a legtragikusabb, Jill a legerősebb karakter a film világában. Egész életében tűrte a férfiak általi megalázást: „Maga egy bandita, aki pénzszagot érez” – mondja Cheyennek-nek. „Ha akarja, elszórakozhat velem azon az asztalon. Hívhatja az embereit is. Egyetlen nő sem halt még bele. Ha befejezték, nem kell más, csak egy kád forró víz, s ugyanaz leszek, aki voltam. Csak egy mocskos emlékkel gazdagabb.” Később ténylegesen belemerül abba a kád vízbe, mert a túlélésért a férje gyilkosával is le kell feküdnie. Frank és Jill „szerelmi jelenete” talán a film legvérfagyasztóbb pár percét adja – Leone zsenije kellett ahhoz is, hogy a romantikus konvenciókkal lefilmezett „erotikus jelenet” valójában a nő végletes kiszolgáltatottságáról és törhetetlen akaraterejéről szóljon.

Hiába mondja tehát Leone, hogy a nagyvolumenű hősök kihalása és a „keleti” társadalom kiépülése miatt szomorú a befejezés, ebben az esetben sem számít, mire gondolt a költő. A Volt egyszer egy Vadnyugat legalább annyira Jill filmje, mint Franké vagy a Harmonikásé – és ez a rétegzettség is hozzájárul ahhoz, hogy a rendező legösszetettebb és legmaradandóbb alkotásaként tartsuk számon.

Címkék

60-as évek, cikk, Tudományos filmek, 1920, Művészetek Völgye, Díjak, Hajdu Szabolcs, HBO, Inkubátor, Készülő film, Elek Dóra, Anilogue, Gólem, Mark Ruffalo, Wajda, Titanic 2017, Verzió, Filmrendező, Cannes, bagoly, , Sopsits, Bill Condon, Love story, babona, Cassell, jelölés, Dyga Zsombor, Kaszkadőr, popzene, Titanic, Cigánygyilkosságok, Történelmi magánügyek, Dokumentumfilm, forgatókönyv, Tiszta szívvel, zene, Aranyélet 2., szörnyek, Bertolucci, Televízió, Carrie Fisher, Uránia, Ősz Gábor, Valentino, Netflix, doku, Greengrass, monográfia, olasz film, Interjú, Szépművészeti, Retro noir, filmtörvény módosítás, Jelenidő, filmkritika, Guinness, Cinefest 2016, Cseh Tamás, vámpír, Almodóvar, Herczeg Attila, Röhrig Géza, LuMu, Kino, Ukrán film, Sára Sándor, Maya Forbes, ELTE, Filmnapok, DVD bemutató, Jeles, Jancsó, Filmalap, Berlinale, Kormákur, magyar sorozat, Felújított filmek, Szolnok, Wegerer, Akadálymentesen, Tárlat, finn filmnapok, Artmozik éjszakája, Kincsem, halálhír, diplomafilmek, Jeff Nichols, Titanic Filmfesztivál, Gauder, Tóth Barna, Filmhét, Magyar Nemzeti Galéria, Fliegauf, farkasember, Kultfilmek, dán, Transz, építészet, rassz, Amszterdam, Magyar Kultúra Napja, fantasy, Filmalap-Filmarchívum, 2. Magyar Filmhét, HBO GO, Észt filmhét, Örökmozgó, új magyar film, Visszanéző, sorozat, német film, A hetedik Star Wars film, Oscar-jelölt, Magyar film fesztiválszereplés, Vígjáték, expresszionizmus, thriller, Csányi Sándor, Oscar, krimi, The Affair, Amrita Sher-Gil, Antal Nimród, Diplomamunka, Boyle, Forgalmazói filmnapok, Filmtörténet, Cseh filmek, Horror, francia film, KAFF 2017, Tábor, western, Anilogue 2016, animáció, Aranyglóbusz, Kvíz, Török Ferenc, MaNDA DVD, Pixar, Beatles, báb,