Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Köze van a halálhoz – Sergio Leone: Volt egyszer egy Vadnyugat

Szeptember végén mozikba került a Volt egyszer egy Vadnyugat felújított, rendezői változata: jó alkalom, hogy szűz szemmel nézzük újra az agyonelemzett klasszikust. MOZI
 
Volt egyszer egy Vadnyugat
(C'era una volta il West)
színes, feliratos, olasz-amerikai western, 165 perc, 1968 
rendező: Sergio Leone
író: Bernardo Bertolucci, Sergio Leone, Dario Argento, Mickey Knox
forgatókönyvíró: Sergio Leone, Sergio Donati
zeneszerző: Ennio Morricone
fényképezte: Tonino Delli Colli
vágó: Nino Baragli  
látvány és jelmez: Carlo Simi
producer: Fulvio Morsella
szereplő(k):  Charles Bronson, Henry Fonda, Claudia Cardinale, Jason Robards, Woody Strode, Paolo Stoppa, Gabriele Ferzetti, Keenan Wynn, Jack Elam
forgalmazó: Pannonia Entertainment Ltd.
bemutató dátuma: 2015. szeptember 24. 
 

A tökéletes western, a műfaj összegzése, temetése és apoteózisa is egyben. A Volt egyszer egy Vadnyugat pozíciója ma már megkérdőjelezhetetlen: ha a filmkritikákra hallgatunk, úgy kell nézni, mint egy metawesternt, a műfajról alkotott kommentárt, melyben Sergio Leone, az olasz direktor kifordítja, leleplezi a frontier mítoszait, majd elbúcsúztatja azokat.

Amikor először mozikba került 1969-ben, mégis megbukott Amerikában.  A remekművek átka ez, gondolhatnánk, de alighanem prózaibb okai vannak a langyos tengerentúli fogadtatásnak. Három verzió is keringett belőle, az eredeti, 165 perces csak a fesztiválokon, mert a Paramount kivágott belőle 25 percet – a cselekmény és a szereplők közti viszonyrendszer megértéséhez nélkülözhetetlen kocsmai jelenetet, melyben Jill, a házasodni érkező exprostituált, Cheyenne, a jószívű bandita, és a Harmonikás, a testvéréért revansot vevő hős először találkozik egy útszéli krimóban. És hát az se vonzhatta a felvonulásokon flitteres cowboyruhában parádézó családokat a moziba, hogy a film negyedik főszínésze, Henry Fonda gyerekgyilkos bűnözőt játszott benne.

A kritikai elismerést, a kultsikert azután vívta ki magának a film, hogy kiadták videón az eredeti, nyíratlan változatot. Sergio Leone egyébként is csak halála után vált megbecsült auteurré, fénykorában hiába készített roppant népszerű filmeket, a szakma, a kritika sosem becsülte meg. De a Volt egyszer egy Vadnyugatból azért is kellett ez a visszapörgethető, újranézhető változat, hogy a filmszakma össze tudja állítani az idézetlistáját. Délidő, Johnny Guitar, Ben Wade és a farmer, Jó fiú és rossz fiú, Az üldözők, Aki lelőtte Liberty Valance-t. A sor szinte bármeddig folytatható, mert Leone bevallottan azzal a céllal ült le megírni a történetet Dario Argentóval és Bernardo Bertoluccival, hogy a klasszikus amerikai western amalgámját hozza létre. Két filmet és egy rendezőt érdemes kiemelni, amikre Leone több ponton is hivatkozik: a Délidőt, Az üldözőket, és John Fordot. A Délidőből és Az üldözőkből konkrét jeleneteket emel át és forgat ki (a vonatra várakozó három banditát a nyitó-, és a McBain-család lemészárlását a Franket bemutató epizódban). Ford szelleme pedig az egész filmet belengi: ez volt Leone első westernje, amit részben Ford kedvenc helyszínén, a Monument Valley-ben forgatott, és egyáltalán azért jött létre, mert a Paramount az ötmilliós büdzsé mellé felajánlotta Henry Fondát is, akit Leone istenített – elsősorban azért, mert az amerikai rendező visszatérő színésze volt.

Leone eredeti látásmódjának bizonyítéka, hogy Fonda híresen kék szemében nem az ártatlan hős, hanem az amorális gyilkos hűvös pillantását látta meg. A feketébe öltöztetett és a halál auráját viselő Frank kétségtelen Fonda egyik legemlékezetesebb szerepe, de Leone legszerencsésebb színészválasztása mégis Charles Bronson volt. Eredetileg Eastwooddal akarta játszatni a Harmonikást, az újabb Névtelen Embert, ám ő valószínűleg magával hozta volna a Dollár-trilógiából sunyi, vicces és cool alakjának áthallásait. A Volt egyszer egy Vadnyugat viszont sokkal súlyosabb, tragikusabb film a korábbi Leone-mozikhoz képest – főleg a spagettiwesternek eszelős fordulatait, őrült tempóját megszilárdító Egy maroknyi dollárért-hoz és Pár dollárért többért-hez viszonyítva. Ehhez pedig Bronson volt az ideális választás: arcán megül, elterpeszkedik a tragédia, és ehhez még csak pislognia sem kell. Pillantásában valami keserv lappang, és ezt az illúziót pusztán arcberendezése kelti fel, ahogy homloka szinte rácsúszik a szemére. A finálé híres szemközelijére bizonyára mindenki emlékszik, aki látta a filmet – Leone abban az egy snittben tökéletesen előkészíti a flashback-szcénát, a film csúcspontját.

Nagyvásznon nézve a Volt egyszer egy Vadnyugatot, rögtön feltűnik Leone szinte obszesszív vonzódása a premier plánhoz. Ha nem is olyan művészien, mint Bergman vagy Dreyer, de mesterien használja a nagyközelit. Karaktereit lecsupaszította, absztrahálta, de történetüket képes volt egy-egy premier plánban összefoglalni. Amit tudni kell róla, ott van az arcon. Robardsén  is – a rezzenetlen tekintet ellenére a pajkos jókedv, na és a sárm –, Elli Wallachén – a jóravaló bolond, ki szép életet hazudik magának –, vagy Bronsonén. De az epizódszereplőkén is: kell valamit mondani a kocsmárosról, miután láttuk bumfordi orrát, idióta mosolyát, alig szívott, de büszkén mutogatott szivarját? Egyszerre komikus, s „a vadnyugati átlagembert” tükröző figura, kinek természetes a krimó előtti lövöldözés, de semmiért se cserélné el a „nyugodt vidéki élet örömeit”.

Ha az önálló kisfilmként is mesterműnek tekinthető nyitójelenetet nézzük, azt is látjuk, hogyan használta komikus eszközként Leone a nagyközelit. A legegyértelműbb, mikor hosszan időzött a legyet elhessegetni próbáló bandita arcán: tökéletes vígjátéki helyzet, a kegyetlen gyilkos unalmában egy léggyel viaskodik, miközben a vonatra vár. A másik bandita fejére víz csöppen: alsó kameraállásból látjuk, ahogy három méter magasból leesik a víz, ijesztő szemszög, de aztán megint premier plánra vág, ahogy a vízcsepp szinte belecsapódik a kopasz homlokba. A bandita összerezzen, majd felteszi kalapját, és elmosolyodik: elégedetten hallgatja a víz kopogását.

A Volt egyszer egy Vadnyugat a hangnemeket, a hangulatokat is jobban keveri, mint a korábbi Leone-filmek. Egyenesen felfelé ívelő vonalat húzhatunk, ha azt vizsgáljuk, mennyi humor került a Dollár-trilógia egyes bejegyzéseibe, de hozzá kell fűzni, hogy már A jó, a rossz és a csúf is ambivalens hangot ütött meg, hiszen az amerikai polgárháború háttere előtt játszódó, de ironikus történet az értelmetlen hadakozásból való kiábrándultság érzetét sugallta. Leone a Volt egyszer egy Vadnyugatban viszont már nemcsak a történet egészébe, hanem egy-egy jelenetbe is tud egyszerre iróniát és feszültséget csempészni. Megint csak a nyitójelenet kínálkozik ideális példának, amely a várakozást pattanásig feszült helyzetté fokozza, de az időt humorral üti el.

Leonét egyébként is túl keveset méltatják feszültségteremtő képességéért. Pedig a McBain-család meggyilkolásának jelenete is tanítanivaló ebből a szempontból, még akkor is, ha Az üldözőkből emelte át az ötletet, hiszen ott is a természet hangjai jelezték előre a családra leselkedő veszélyt. Ez a tízperces epizód lényegében egy hangjáték, amely a természetes hangok felerősödésével és elhalkulásával fokozza az izgalmakat. Leone az egész filmben is olyan mesterien használja a humorral oldott suspense-t, hogy arra gyanakszunk: míg a premier plánok használatához az orosz montázstechnikát, addig ehhez Hitchcock filmjeit tanulmányozta. Leone védjegyei közé tartoznak a megnyújtott és Morricone dallamaival magasztossá tett párbajok, amikben a felkészülés mozzanatait kiemelő premier plánokkal tépi a néző idegeit. A Volt egyszer egy Vadnyugatban viszont hagyományosabb suspense-jelenetek is akadnak, mint amikor Cheyenne megtámadja a vasutat építő Morton privát vonatát, vagy amikor Franket a saját emberei próbálják megölni. Leone roppant ügyesen adagolja az információt: nem köt mindent a néző orrára, így az nincs a teljes tudás birtokában, nem (csak) azért izgul, hogy az életmentés vagy a gyilkosság bekövetkezik-e. Leone minimális infót, azaz tippet ad arra vonatkozóan, hogy mi fog történni, majd váratlan húzással meglep – és ennek gyakran van komikus hatása, mint például amikor a vonat ablaka elé lógatott csizmába Cheyenne pisztolyt rejt: nem a lába lóg le a tetőről, hanem leereszti a csizmáját, hogy arcon lőhesse az egyik banditát.

Szintén a Leone-márka sajátja az, ahogy a végletekig késlelteti a motivációk felfedését. Már a Pár dollárral többért című filmjében is csak a film végén derült fény arra, miért üldözi a pszichopata gyilkost Mortimer, és a Volt egyszer egy Vadnyugatban a Harmonikás is a végletekig kivár azzal, hogy felfedje kilétét Frank előtt. Leone ezzel nemcsak egy rejtélydramaturgiát léptet működésbe, hanem arról is gondoskodik, hogy filmje legemlékezetesebb képsorát – a flashbacket – a fináléban helyezze el. A rendező ezzel a húzással át is írja a film emelkedett hangulatú, pozitívnak hitt befejezését – ha valaki csak egy képre emlékszik a filmből, az bizonyára nem a Sweetwatert dalolva építő munkásoké, hanem a fiatal Harmonikásé lesz, amint vállán tartja a bátyját, aki csak addig marad életben, amíg a Harmonikás megáll a lábán és össze nem rogyik, hiszen kötél lóg a nyakában.

Nehéz így Leone legpozitívabb szemléletű filmjének nevezni a Volt egyszer egy Vadnyugatot, bár A jó, a rossz és a csúf véres polgárháborús eposza, vagy a humánus pillanatokat csak elvétve tartalmazó Dollár-filmek után érthető, miért ragadt rá ez a címke. De a Harmonikás Leone legtragikusabb hőse, aki hiába áll bosszút, utána is „rejtőzik benne valami, aminek köze van a halálhoz”. Nemcsak a túlélők bűntudatára utal ezzel a film, hanem a pisztolyhősökben dolgozó halálvágyra. Klasszikus westernben elképzelhetetlen fordulat: a párbajra nem azért kerül sor, mert a hős sarokba szorította a haramiát, hanem mert a bandita maga sétál oda a Harmonikáshoz. Itt az ideje, hogy leszámoljanak egymással, hogy a rejtélyes zenész elárulja, miért kísérti a gyilkost. Frank és a Harmonikás ugyanannak a westernfigurának a két arca. Tudják, hogy ki kell oltaniuk egymás életét, mert felépült a város, a vadon törvényeit átveszi a terjeszkedő civilizáció, ami az addig kietlen sivatagnak gondolt McBain-birtokon épül a Nő és az Anya, azaz Jill irányításával. Leone kifejezetten szomorúnak látta a Volt egyszer egy Vadnyugat végét: az ő szavaival a matriarchális, „töketlen” világ ideje jött el, melyben már nincs helye a mitikus revolverhősöknek.

A film abból a szempontból is újdonságot jelentett Leone pályáján, hogy először osztott fontos szerepet nőre. A Dollár-trilógia világa macsó világ, az önérdeket követő férfiak között a nő csak áldozat lehetett. A Volt egyszer egy Vadnyugatban viszont a nő képviseli a haladást, a fejlődést. A zene is jelzi ezt, és Cheyenne utalásai is, aki folyton a saját édesanyjához hasonlítja az egykori prostituáltat. Ugyan férje, McBain álmát valósítja meg, mikor felépíti a sweetwateri állomást, de kitartását már női akaraterejéből meríti. Ha a Harmonikás a legtragikusabb, Jill a legerősebb karakter a film világában. Egész életében tűrte a férfiak általi megalázást: „Maga egy bandita, aki pénzszagot érez” – mondja Cheyennek-nek. „Ha akarja, elszórakozhat velem azon az asztalon. Hívhatja az embereit is. Egyetlen nő sem halt még bele. Ha befejezték, nem kell más, csak egy kád forró víz, s ugyanaz leszek, aki voltam. Csak egy mocskos emlékkel gazdagabb.” Később ténylegesen belemerül abba a kád vízbe, mert a túlélésért a férje gyilkosával is le kell feküdnie. Frank és Jill „szerelmi jelenete” talán a film legvérfagyasztóbb pár percét adja – Leone zsenije kellett ahhoz is, hogy a romantikus konvenciókkal lefilmezett „erotikus jelenet” valójában a nő végletes kiszolgáltatottságáról és törhetetlen akaraterejéről szóljon.

Hiába mondja tehát Leone, hogy a nagyvolumenű hősök kihalása és a „keleti” társadalom kiépülése miatt szomorú a befejezés, ebben az esetben sem számít, mire gondolt a költő. A Volt egyszer egy Vadnyugat legalább annyira Jill filmje, mint Franké vagy a Harmonikásé – és ez a rétegzettség is hozzájárul ahhoz, hogy a rendező legösszetettebb és legmaradandóbb alkotásaként tartsuk számon.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322