Rejtett tartalékok - Animációs filmek a 2014-es Filmhéten
2014. 10. 21. • Deák-Sárosi László |
Orosz István: A rajzoló
Három év telt el a filmes szakmában szemle nélkül. A viszonylag kevés játékfilmet közben meg lehetett tekinteni moziban, így a Filmhéten engem leginkább az animációk vetítései érdekeltek. Feltételeztem, hogy ezen a területen több folytonosság és megtartott változatosság tapasztalható, hiszen az egyes animációs műhelyek és a független produkciók rövidfilmek készítése révén a korábbitól eltérő finanszírozási módokkal is áthidalták ezt az időszakot. Készültek animációk Kecskeméten, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, illetve a többnyire a televíziókkal együttműködve más műhelyekben is. SZEMLE
Örvendetes, hogy két 13 részes sorozattal bővült a Bogyó és Babóca sorozata M. Tóth Géza produkciójában. Ez egy magyar sikertörténet. A mesék már könyv formában is nagyon jól megcélozták és el is érték azt a korosztályt, amelynek korábban, az animáció termékenyebb korszakában is kevés film készült. Az egyszerű családi életképek és a vonzó, színes forma- és motívumvilág pozitív életérzést közvetít a kisebb gyerekek felé. A sorozat egyetlen megemlítendő hiányossága, hogy a karaktereket már a képregények rajzolója is nagyon vázlatos mimikával tervezte. Az nem baj, ha nagyon egyszerű az epizódok története, és viszonylag kevés benne a geg és a humor, de az árnyaltabb arckifejezéseket és emberi érzéseket a kisebb gyerekek is be tudják fogadni, és értékelik is.
A többi, kisebb gyereknek készült rövidfilm általában kiemelten vagy legalább hangsúlyosabban kezeli a mimikát, és ez az animációknak mindig javára válik. Kiemelném ebben a tekintetben a Boxit (Kling Béla), amelynek a Falfirkák című epizódját lehetett megtekinteni; a Berti (Goda Krisztina, Udvardi Jenő) sorozat két tagját, a Borka és a varázsruhát (Benkovits Bálint, Gurmai Beáta), az Egy komisz kölyök naplója 2. epizódját, a Fifit, illetve a Bab Berci kövét (Kovács Márton).
Kevésbé hatásos épp az olyan film, amelyik a mimikát redukálja. A Négyszögletű Kerek Erdő (Horváth Mária) bemutatott részében (Maminti, a kicsi zöld tündér) bábjellegű figurái nem biztos, hogy kellőképpen átgondoltak, illetve kidolgozottak. Érdekes a Nagy Zoárd, a lépkedő fenyőfa, de talán elképzelve jobban izgatja egy gyerek fantáziáját, mint vizuálisan megjelenítve. Az erdő lakói eleve, már ötlet szintjén nem igazán homogén társaság, hiszen Vacskamati egyszerűen macska, és Aromó, a nyúl pedig nyúl. Nyilván, a mesesorozat alapötletét is vitásnak tartom, hiszen ezek a történetecskék Lázár Ervin szövegeiben inkább felnőtteknek és nagyobb gyerekeknek szólnak, a karakterek pedig az aprók számára lehetnek érdekesek. Fontos lett volna tehát jól megcélozni a korosztályt, amelyet a film meg kíván szólítani. A kicsiknek szóló filmekben a szín, forma- és ritmusdinamika a fontosabb, illetve a már említett mimika, és nem zavaró a nyíltabb didaktikus jelleg. Sőt, ez utóbbi előnyére is válik az aprók animációs mozijának.
Nyilván egy kicsiknek szóló film az arckidolgozás nélkül is lehet jól sikerült. A zenei és a képi ritmika is le tudja kötni a kis és nagyobb nézők figyelmét. Az Ekete Pekete Cukota Pé (Török Szilvi) gyerekrajzos animáció nekem azért tetszett, mert az alapanyagból kiindulva nem realisztikus akart lenne a formákat és a mozgást illetően, de talált helyette mást. A gyerekrajzok és –festmények a Kolompos együttes zenéjére, énekére keltek életre, és kis periódusokban, osztinátókban ismétlődtek a kisebb mozgóképi egységek. Az esztétikai élvezetet a zenén túl a vizuális motivika és képi ritmus adta.
A hagyományosabb technikájú és látványvilágú kisfilmek mellett, mint A hókirály ( Bárdos Attila) stilizált, képi metaforákat is alkalmazó animációk is érző, értő befogadókra találhatnak a gyerekek közt, mint az Eszterlánc (Keresztes Dóra). Léteznek átmeneti vagy inkább komplex megoldások is, amelyek megfelelnek ugyanúgy a gyerekek, mint a felnőttek fantáziakitágításának. Az Örökség (Bukta Zsolt) képritmusa fehér alapon fekete vonalakból épül fel, azok mégis egymásba fonódó harmonikus egységet képeznek. Emberek és tárgyak alakulnak át egymásba: így meséli el a kisfilm a hegedűkészítés titkának, a hagyománynak az átadását. A magyar népi motívumokat adekvát módon hegedűszólam, népzene szövi át.
Már az ötlet is remek a Gyerekek vörös tájban (Szoboszlay Péter) esetén. A 2010-es özönvízszerű vörösiszap-szennyezés három település életében okozott rengeteg jóvátehetetlen kárt. A devecseri gyerekek gyerekrajzai alapján készült animációval idézik fel mindazt, ami elveszett az életükből a katasztrófa során.
Gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt remek szórakozás és nem didaktikusan tanulságos a Bojtorján történetei (Varga Zsolt Iván) - A férfias kézfogás című epizódja. Ugyancsak ebbe a kategóriába sorolhatók az irodalmi, többnyire vereses feldolgozások. Így gyakran egyszerre érvényesül a szöveges és a képi humor, amit nagyon vártunk a Csukás István és Romhányi által írt sorozatok óta. A Képtelen természetrajz: A kígyó (Schibik József és Morvay Gábor) Nagy Lajos versei nyomán készült; a Hát (m)ilyenek a macskák (Javorniczky Nóra) Sajdik Ferenc írásából és grafikái alapján. Az Egy fazék méz (Richly Zsolt) Kormos István elhangzó verssorait illusztrálja, igaz, ez már kevésbé lett sikeres, mint a másik kettő.
Változó színvonalúak, de mindenképp üdítően hatnak az MTVA Macskássy Gyula 2013 pályázat támogatásával létrehozott gyerekvers-feldolgozások: Sziámi Jó ha van, Varró Dániel Nyúl tavaszi éneke, Barak László Ki szelet vet, Magyar László Majom, Tóth Krisztina Nagy Mara, Jász Attila Igazi csata, Kiss Judit Ágnes Kék őzek, Lackfi János Parabola, Dorottya legyőzi a hisztit, Miklya Zsolt Karima Álom. A filmeket az egyetem (MOME) végzett animációs hallgatói készítették: Bognár Éva Katinka, Gelley Bálint, Horváth-Molnár Panna, Réthi Gábor, Bakos Barbara, Vácz Péter, Végső Ágota, Gellár Csaba.
Rendkívül alaposnak és sikerültnek tartom a Három nagymamám volt (Glaser Katalin) című kisfilmet. Sok emberi tapasztalatot sűrít képi és szöveges humorral kibontva, ahol a kép és a szöveg nem egymást magyarázza, hanem sokkal inkább kiegészíti, és helyenként ellenpontozza.
A többi film egy-két kivételtől eltekintve felnőtteknek szól. Mindez nem jelenti azt, hogy azok híján lennének ötletességnek, játékosságnak, csak megtekintésük több ismeretanyagot, műveltséget igényel, mit a feljebb említett animációk. Van, amikor nincs szükség általános műveltségre támaszkodó asszociációkra, de a formák, mozgások, átalakulások sajátos esztétikát képviselnek, gyakorlott szemet igényelnek, mint Balázs Béla meséje nyomán készült Fából faragott királyfi (Ulrich Gábor). Ilyen még a Papírvilág (Ruska László, Ringeisen Dávid), ami tulajdonképpen a WWF Hungary számára készített imázsfilm, melyben egy mikrovilág szintjén válnak láthatóvá a WWF által védett természeti értékek, ahogyan a valóságban nem látnánk.
Amikor az absztrakciós jelentések konstruálásának heve elkapja az alkotókat, és nem a romlatlan fantáziájú gyerekeket képzeli el a célközönség soraiban, furcsa és kevésbé harmonikus ötlethalmazzá válhat a film. Voltaire Candide-ját lehet hogy a gimiben és olvasva lehet inkább megérteni, mint a Candide kalandjai (Bera Nándor) révén. Illetve kérdés, kinek vicces, amikor Hófehérke már egy nyolcvanéves banya, a törpéi pedig kerti törpék az ablaka alatt, és az öregasszony nosztalgiázik humorkeltés céljával: Grimm Café (Szirmai Márton).
Némelyik ilyen felnőttrajzfilm még visszakacsintgat a gyermeki képzeletvilág felé, azonban a vizuális alapötletei kibontásában esetleg leragad egy-két megoldásnál. A Nyuszi és Őz (Vácz Péter) a két és három dimenzió lehetőségeit, egymásra hatásának csattanóit veszi sorra. Alapötletnek mintha kevés lenne, variációnak pedig sok. Az őz kiszabadul a harmadik dimenzióba, de a nyúl benne marad. Az az érdekes, hogy az őz háromdimenziós, de nem báb, hanem az is számítógépes animáció segítségével készült.
A meghökkentések keresgélése, a túlzott absztrahálás helyenként könnyen öncélúvá válhat. Némelyik animáció mintha a Blackwood (Gellár Csaba) alapgondolatát valósítaná meg: Egy fiatal, ambiciózus újságírónő Blackwood utcáit járva keres valami hátborzongató inspirációt új cikkéhez... Vagy a Bestia Madre (Gál Julianna), címűben és a Fly Me to the moonban (Felvidéki Miklós), amelyben ötletekben és ügyes technikai megoldásokban nincs hiány. Hasonlóan a My name is Boffer Bings (Csáky László) címmel ellátottban is. Az utóbbiban ilyen a krétarajz lehetőségeinek kreatív kiaknázása.
Nem tartalmi, hanem formai kérdés, de szintén öncélúnak vélem az angol nyelv használatát egyes animációkban. Miért ne lehetne magyar címet adni, vagy kreatívan lefordítani, ha adaptációról van szó? Több filmnek a stáblistája is angolul van. Igen, értem: cél a nemzetközi piac, de arra készülhetne külön angol változat. Több filmhez volt angol felirat, egy-két stáblista eleve kétnyelvű volt, tehát nem áthidalhatatlan az akadály. Nagyobb érdeklődés, siker esetén szinkron is készülhet. Furcsa volt a Hogyan keletkezett a világ? (Tamás Iván), indiai mese adaptációja, amit angol hanggal vetítettek, és magyar felirat sem volt hozzá. Az I got neighbours (Varga Petra) ugyan szöveg nélküli, de angol címmel, és aláfestésnek Gershwin zenéjére szól. Ebben a kisfilmben a szomszédok vicces, szürrealisztikus összekeveredése remekül idézi az 1940-es és 1950-es évek amerikai animációinak hangulatát, de egy itthoni közeg, amelyet a rendező személyesen ismer, és saját bőrén át tapasztalhat meg, ugyanúgy lehetne nemzetközi. Ahogy az éjszakai utazás hangulata és a kábítószerek hallucinogén hatásának összemosódása a Trans Canada Highway (Jurik Kristóf) című öt perces kisfilmben is egyszerre helyi, kanadai szín, ugyanakkor egyetemes is.
Rendkívül ötletes az élőszereplős és animációs megoldások keverése a Szörnycsapdában (Végső Ágota). Mint a cím is jelzi, a városban megjelenő figurák utalnak a Szörny Rt. animációs szereplőire. A város köztéri felületein vannak szörnyűséges és barátságos alakok, illetve minták. Úgy is fel lehet fogni, hogy jó vagy szép grafikák küzdenek a szörnyűségessel. A valóságban is így van. Gondoljunk csak a vadul burjánzó graffitik mellett például a Flórián téri panelházak szép, színes, ízlésesen kialakított színmintázatára. Ezek meg is jelennek a filmben. Egyébként graffitiból sem csak szörnyek léteznek. Én magam is láttam Zuglóban egy aluljáróban kulturális graffitit barátságos emberalakokkal és díszítőmotívumokkal, irodalmi idézetekkel…
Műfajilag és stilisztikailag külön kategóriába sorolnám Orosz István két hagyományos rajzanimációs technikával készült filmjét: a Sakk! és A rajzoló címűt. A Sakk! egy száz évvel ezelőtt lejátszott sakkparti rekonstrukciója a lejegyzett lépések és egy sokszor átretusált fénykép alapján. A politikai és a sport egymásra hatását, a fair play betartását és kijátszását boncolgatja a bolsevik párt két vezetője, Lenin és Bogdanov közti összecsapás alapján. Amíg a Sakk!-ban a személyiségek és a személyek küzdelme kerül előtérbe, addig A rajzolóban épp a rajzoló személyisége tűnik el az alkotói munka során. A rajzoló arca elevenem látható, és mint kiderül, portrék gyanánt és helyett labirintusokat rajzol le labirintusmodellek után.
Az egyik legszebben, legérzékletesebben kidolgozott animációs film A jókedvű örmény temetése (Szilágyi Varga Zoltán) volt. Egyetlen fenntartásom, hogy nem arról szól, amit a cím ígér. Igazából egy népes családú örmény férfi életének végéről mutat be vidám és meghitt pillanatokat. A férfi ugyan meghal, és a 28 perces rövidfilm végén a néző beletekinthet a család gyászába, a szeretetteljes emlékezésük pillanataiba, de a temetés nem része a cselekménynek. Mindenesetre a kissé félrevezető címtől függetlenül a film nagyon szép, megindító, és nem a halálról szól, hanem az életről. A filmben rengeteg az érzékletesen megrajzolt közeli – többnyire arckifejezésekről. Annyi öröm, bánat, együttérzés és mindenféle hangulat jelenik meg, hogy más filmekben több órányi anyagban se látni ennyit. Aki olyan vidáman tudott élni, mint ez az erdélyi örmény férfi, és ilyen együttérző közegben, annak nem lehet tragikus az elmúlás. A film eredeti zenéje szerves módon átszövi ezt a rajzos animációt.
Az esztétikailag leginkább értékes alkotások az összes blokk animációi közül a hagyományos technikával készült kisfilmek voltak. Ilyen a Dózsa 1514 homokanimáció is. A vetítésen megjelent a film rendezője, Cakó Ferenc, aki elmondta, hogy kézzel készítették el az animáció egyes fázisait, és a képkockákat fényképezőképpel rögzítették. A 14 perces film munkálatai így mintegy öt hónapig tartottak. Gondolom, a nézők többsége egyetért velem abban, hogy megérte. A Dózsa 1514 dialógusok és mesélő nélkül, pusztán képekkel és hangulatfestő zenével idézi fel az épp fél évezrede történt drámai eseményeket. Mondhatni, nincs szükség szövegre, hiszen a Dózsa György-féle parasztfelkelés tényeit ismeri a közönség. Ám valóban ismerjük-e? A rendező az animáció előtt egyetlen képernyőn több bekezdésben tájékoztatja a nézőt a történelmi körülményekről, amelyek viszont nem mindenben felelnek meg a tényeknek és a következtetéseknek. A bevezető azt állítja, hogy a parasztfelkelés azért tört ki, mert a földesurak kegyetlenül bántak a szerintük munka elől keresztes hadjáratba vonult parasztok családtagjaival. A lázadásnak több oka volt, és az említett tény sem elhanyagolható, de van olyan is, ami ennél fontosabb, és hallgat róla a történelemtudomány, vagy legalábbis csökkenteni igyekszik a jelentőségét. A pápaválasztáson kevéssel alulmaradt Bakócz Tamás bíboros jelentős összeget kapott a Vatikántól a keresztes hadjárat megszervezésére, amit viszont Budán elsikkasztottak. Móricz Zsigmond mindezt feldolgozta egy fiatalkori drámájában, a Fortunátusban. Furcsának tartom, hogy a támogatók a Médiatanács és más szervezetek bizottságai részéről nem kértek számon a filmen árnyaltabb történelemismeretet már szinopszis szintjén. Ugyancsak furcsának találom, hogy a bevezető szöveget a film előtt csak angolul lehetett olvasni a vetítésen. Nem baj, ha a külföldi közönséget is megcélozza ez a valóban lenyűgöző homokanimáció, azonban ennek a bevezetőnek Magyarországon is lehetnek ismeretterjesztő funkciói.
A Filmhét vetítései gazdag, változatos, többségében színvonalas animációkat mutattak be az elmúlt ével terméséből. Sajnálattal állapítom meg, hogy meglehetősen csekély számú közönséget láttam az előadásokon. A szakma és a közönség is megfeledkezett volna a magyar filmezés e kiemelkedő területéről? Vagy a Filmhét szervezése és népszerűsítési kampánya nem volt elég hatékony? Mindenesetre arra bátorítom az érdeklődőket, de mindenki mást is, hogy figyelje a televíziók, illetve az animációs szemlék műsorát, és tekintse meg azt, ami felkelti az érdeklődését.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322