Nemes László filmje nagy utat járt be Cannes óta – sorra jól szerepelt a fesztiválokon. Miután a Golden Globe-díjat megkapta, elindult a nemzeti kinccsé válás útján, bár az Aranyglóbusz idején még rengeteg indulat övezte a menetelését. A negatív hangok elsősorban a választott témának szóltak, szembeállítva más, Magyarországot és lakóit érintő rettenetes történelmi traumákkal.  A kiabálás véleményem szerint méltatlan volt, főleg annak fényében, hogy nem a filmről szólt – egy filmrendezőn azt kérte számon, hogy miért nem foglalkozik a magyar filmgyártás a történelmünkben rejlő lehetőségekkel. Erre a válasz nem lehetett más, mint hogy épp most tette…

Ez a gyakran minden oldalon acsarkodásig illetve álszentségig fajuló polémia elhalni látszott, amikor a filmet januárban jelölték Oscar-díjra a Legjobb idegennyelvű film kategóriájában. Ettől kezdve érezhetően pozitív folyamatok indultak el: a filmet újra bemutatták a mozik, február végére a forgalmazói adatok szerint több mint 150 ezren nézték meg. Újabb újságcikkek és interjúk foglalkoztak Nemessel illetve Röhrig Gézával – a sajtó védelmében itt megjegyezném, hogy a filmes és a nem bulvár sajtó képviselői az Aranyglóbusz előtt is méltó módon kezelték a Sault.

Aztán jött a díjátadó és a film megkapta az Oscar-t. A közvélemény „a magyar film nagy napja” hangulatban élte meg a sikert.

Röhrig Gézát a 2. Magyar Filmhét szervezői invitálták meg egy beszélgetésre március 3-án, 19 órai kezdettel.  A New York-ban élő költő pontosan érkezett, széles mosollyal köszönt mindenkinek, aki ránézett vagy felé fordult a pódium felé menet.  A beszélgetésben az eredeti tervek szerint Rajna Gábor producer is részt vett volna, aki becsülettel meg is jelent és egy kérdésben ki is segítette Röhriget, de aztán az események kissé a partvonalra sodorták.

Novák Emil, a Filmhét főszervezője indított egy kérdéssel, megadva az alaphangot az est további részéhez. Az érdekelte, hogy Röhrig, aki anno elvégezte a filmrendezői szakot Szabó István tanítványaként, gondolkodik-e saját film elkészítésében. Röhrig - mint kifejtette – nem döntött jól, amikor filmrendezést tanult, neki inkább a néprajz szakra kellett volna mennie. Számára hosszú az a folyamat, ami a forgatás tényleges elindulásáig eltelik a feltételek megteremtésével, elsősorban a pénz előteremtésére gondolt. Röhrig inkább az irodalom szabadságában hisz, verset vagy regényt bármikor írhat, amikor csak kedve van, az alkotói folyamat elindulását ott nem gátolják ilyen mértékben külső tényezők. Egy kérdésre válaszolva itt mondta el, hogy márciusban jön ki egy verseskötete, melynek bemutatója 17-én lesz.

A Színház és Filmművészeti Egyetem egy diákja tett fel ezután bevallottan provokatívnak szánt kérdéseket arról, hogy hogyan éli meg Röhrig illetve a stáb azt a médiaérdeklődést, ami az Oscar-procedúra miatt keletkezett. Mennyire szól ez annak, hogy Nemest a díjátadón DiCaprio mellett fotózták, és mennyi maradt meg ebből a filmnek magának.  

Röhrig megkérdezte, hogy mit gondol erről a kérdező maga. A színművészetis diák szerint a Golden Globe előtt messze nem volt ilyen erős a média figyelme, és ez a megnövekedett figyelem ajtókat nyit meg pl. Röhrig előtt – esetleg olyan ajtókat is, amiken belépnie a teljesítménye alapján nem jogosult.

Röhrig mosolyogva válaszolta, hogy az ajtókat, amin be kell lépnie, ő máshol látja.  Akár egy olyan helyen, amit csak pl. egy halálközeli állapotban lévő ember tapasztalhat meg. Számtalan olyan ember akarja meghívni egy kávéra mostanában, aki egy évvel ezelőtt a köszönését sem fogadta – ő próbálja a helyén kezelni ezeket a dolgokat. Ahogy a film haladt előre az úton, kitűzték maguknak célként az Oscar-díjat, ez volt az a célszalag, amit át akartak szakítani – ehhez nagyon sok mindent meg kellett tenni.  Igyekezett mindenhol válaszolni a kérdésekre, bármik voltak is azok, hiszen a számára fontos és értékes filmmel voltak kapcsolatosak. Ami a személyes belső alakulását illeti, Röhrig visszatérne a kérdésre egy vagy két év múlva, hogy kiderüljön, megváltoztatta-e a médiafigyelem – jelen pillanatban erre nem lát esélyt. Továbbra is az irodalommal és a zenével foglalkozik – ha megtalálja egy filmszerep, és tetszik neki, vállalni fogja, de ő maga nem keresi a szerepeket.

„A feleségem szerint én egy túlélő vagyok. De én nem szeretek túlélő lenni.”

Amikor a film forgatókönyve elkerült hozzá, még nem a főszereplőt látta benne Nemes László. Az egy későbbi fázisban alakult ki, hogy ő lesz a központi arc. Egy kérdésre, miszerint miért vállalta el a szerepet, azt válaszolta, hogy akkoriban úgy volt vele, hogy elege van a túlélésből, ő élni akar. Foglalkoztatta a téma nagyon régóta, az első kötetét az auschwitzi lágerben tett látogatása inspirálta, rabbinak tanult, és a forgatókönyvet is nagyon jónak találta. Inkább az a kérdés, hogy miért ne vállalta volna el…

A forgatás 28 napját mély bezárkózásban töltötte, a bérelt lakásából csak a forgatásra mozdult ki illetve futni a Margitszigetre (a futás nagy szenvedélye). Nem nagyon evett a forgatási napokon, mert a súlyát 55 kg-on kellett tartani, és a felvett anyagot sem látta akkor. A benyomása, hogy a dolgok mégis jól mennek, a negyedik naptól alakult ki, amikor reggelente a film operatőre kacsintással jelezte, hogy megnézték a musztereket és jók. Ekkorra érezte azt is, hogy áldás van a filmen – a forgatási hangulat általánosan pozitív volt, beleértve a statisztákat is, akik zokszó nélkül maradtak a melegben és a szúnyogok között, ha valamiért meg kellett hosszabbítani a felvételeket.  Nemes mindent milliméter pontosan elképzelt előre, így a forgatáson nem volt rögtönzés vagy ötletelés – feszes rendben ment minden, ami Röhrig szerint nagyon jót tett a filmnek.

Mesélt arról, hogy Los Angelesben találkozott a Sonderkommando egyetlen ma is élő tagjával, egy görög férfival, aki huszonévesen került Auschwitzba. Egy mediterrán számára a lengyel tél sokszorosan kegyetlenebb, mint egy észak-európainak, ezért nem csoda, hogy a lágerbe befutott transzport minden tagja igennel felelt arra a kérdésre, hogy akarnak-e egy forró fürdőt…  A görög Sonderesek értelemszerűen mind a fűtött szobában akartak aludni – amit a krematórium fűtött alulról.

Filmkritikustól érkezett az a felvetés, hogy a filmben néhány szereplő hátán egy piros kereszt van, amit messziről láthattak az őrök, és ami jelzi azt, hogy ki melyik csoporthoz tartozik. Elvileg ezzel a jellel nem tudtak átmenni a láger egyik részéből a másikba. Röhrig szerint ezek a jelek valóban megkülönböztető jelek voltak, azok viselték, akik a titkok tudói voltak, akik tanúi voltak mindannak, ami a haláltáborban történt, őket kiemelten figyelték. (Hogy a filmben az apró részleteket mennyire fésülték össze, erre nem kívánt kitérni, lévén nem az ő feladata volt.) Összesen 100-an élték meg a lágerek felszabadítását.

Ahhoz képest, hogy a beszélgetés első 5 perce után egy pillanatnyi zavar támadt az erőben (úgy látszott, hogy mindenki a másikra vár, hogy kérdezzen már valamit – Röhrig javasolta is, hogy talán énekeljünk valamit közösen), nagyon élvezetes, tanulságos és inspiráló este volt. Inspiráló abban a tekintetben, hogy jó látni, ha emberek hisznek valamiben és megtesznek érte mindent. Inspiráló abban is, hogy bármiből lehet bármi – nem véletlenek vannak, hanem nyitottság a lehetőségekre – a Saul fia stábja ment az áramlattal. És inspiráló Röhrig Géza saját személyes jelenléte, sok témában letisztult gondolatai és a mosolya. Kívánom neki, hogy végre jól kialudhassa magát….