„Feltehetően a filmesekben is felmerült a dokumentálás igénye" - Gulyás János rendező-operatőr

2015. 03. 04. • Ozsda Erika | Történelmi magánügyek

Testvérével 1959-ben vettek egy kis kamerát. A közösen készített filmet két évvel később már benevezték egy amatőr fesztiválra. Azóta rengeteg filmet készítettek együtt és külön-külön is.

Sok minden érdekli őket: az 56-os szabadságharcosok, a magyar népdalok és balladák, iskolák, képzőművészek, kitelepítettek, az eltartási szerződés, az egyház, a párt, a KISZ, Papp Laci, Trianon, a Világháború, a malenkij robot, a mezőségi Szék, a Beszélő története, a hadifogság, Balczó András, a vörösiszap-tragédia, az emberi jogi jogsértések.

Gulyás János Balázs Béla-díjas operatőr-rendező mesélt a testvérével, Gyulával közös munkáikról, az indulásról, a lehetőségekről, turpisságokról, és nehézségekről. INTERJÚ

Mi az összefüggés az Admira filmfelvevő gép és a Kossuth ötforintos között?

Gyerekkoromban kaptam valakitől egy ezüst ötforintost, aztán ez elterjedt a családban, és ünnepekkor ezzel ajándékoztak meg. Egyszer egy rokonunknál a testvéremmel láttunk Chaplin-filmeket, de ami érdekesebb volt, sportfilmeket is. Levetítettek egy rúdugrást és utána visszafelé is! Nagyon tetszett nekünk. Megjelent itthon is az Admira felvevőgép az Ofotértben. A nagynéném Kassán élt, ahol egyharmadáért lehetett megvenni. Felajánlottuk, hogy a gyűjteményemből kifizetjük. Így vettük meg az első kamerát. Rögtön csináltunk svenkeket a kassai dómról, a nagynénémről, meg otthon is. Az egy tekercs filmet majdnem egy hétig forgattuk, pedig azt hiszem 3 perces volt. Lefutott az egyik fele, utána azt megfordítottuk, mindezt a szabadban. Persze letakartuk, így az elején csak 10-20 másodperc kapott fényt, azután lehetett tovább forgatni. Így kezdődött el az amatőr filmezés.

Szeretném, ha szeretnének - werkfotó

Az első filmünk, a Szeretném, ha szeretnének 1961-ben részt vett egy versenyen, de semmilyen díjat nem kapott. Apám a Vajdaságban született, Nagybecskereken. Az első világháború után el kellett jönniük onnan, vagonlakók lettek, majd a Juranics telepen a nagymama lakáshoz jutott. Ott forgattuk ezt a filmet egy kisgyerekről, aki próbál beilleszkedni a nagyobb fiúk közé, de azok mindig kiszúrnak vele, egyszer meg is verik. Még a bátyám, Gyula is szerepelt benne. Némafilm volt, zenét se raktunk alá, nem tudtunk, vagy nem akartunk, erre már nem emlékszem. Azt hittük, hogy ez már elegendő, hisz az összevágása is nagyon bonyolult volt. Valakitől hallottuk, hogy valamilyen szinten a perforációnak egyezni kell. Volt egy nagy asztalunk, és ahol a perforáció volt, oda hat szöget vertünk le, azzal lehetett összeilleszteni a két felét. Acetonnal ragasztottuk össze, ami egy ideig tartott is, de volt, hogy szétesett. Nem hogy vágóasztalunk, még filmnézőnk se volt, viszont akkor még jó volt a szemünk, láttuk, hol a snitt vége, mennyit kell levágni belőle. Később beszereztünk egy vetítőgépet, de nem lehetett sokszor vetíteni, mert minden alkalommal karcolta a filmet, elszakadt, megsérült. Ez nem negatív-pozitív eljárás volt, hanem úgynevezett fordítós film. Olyan, mint a dia, csak fekete-fehérben. Színes filmre akkoriban még nem volt pénzünk, elég sokáig forgattunk fekete-fehérben, még a Balázs Béla Stúdióban is. Sőt, van olyan filmünk, amit már videóra forgattunk, mégis átraktuk fekete-fehérre, mert úgy éreztük, hogy a színek csak elvesznek, elviszik az ember figyelmét.

Az eltelt több mint 50 év alatt hogyan változott meg a dokumentumfilm készítés? Mi az, ami akkor érdekelt benneteket, mi az, ami később, és ami mostanában?

Amatőr filmesként zömében kisjátékfilmeket forgattunk, de volt közte 60-80 perces játékfilm is. Az első filmeknél magnószalagra vettük föl egymás után a párbeszédet és a zenét. A vetítéseken a magnón az orsót kézzel lefogtuk, és tudtuk, mikor kell elengedni, hogy kb. szinkronban legyen a zene vagy a szöveg. 1964-ben megalakult a filmklubunk, a Cinema 64. Hetente találkoztunk, levetítettük és megbeszéltük a készülő vagy kész filmjeinket, de mindenkinek novellát, filmkritikát is kellett írnia és fotókat készítenie. Volt olyan amatőrfilm szemle, ahol a Cinema kapta a díjak zömét. 1968-ban olvastunk egy Végh Antal novellát, egy szociográfiát és utánajártunk, hogy mi történt Penészleken. Rugós kameránk volt, felhúztuk, a 3 percből lement 20-25 másodperc, aztán újra fel kellett húzni. Emiatt négy kamerával dolgoztunk, az ötödik gyerek pedig egy füzetbe jegyzetelt. Beszámoztuk a kamerákat és ő írta, hogy mikor melyik forog. Ez a rendszer eleinte működött, de ha kihagyott egy kamerát, onnantól fölborult a rend. A négyből egy elektromos volt, azt kölcsönkaptuk. Két és fél percet tudott egyben forgatni, ami azért volt jó, mert addig a többiek töltöttek, fordítottak vagy fölhúzták a kamerát. Viszont a vágásnál már teljesen elvesztünk, nem tudtuk megállapítani a sorrendet. Többször néztük, hallgattuk az anyagot, próbáltuk szájról leolvasni, hogy mit beszélnek. Elhívtunk a süket-néma intézetből egy hölgyet is, hogy segítsen. Valóság síppal-dobbal, avagy tűzön-vízen át lett a film címe. 8-9 évvel később, már a Balázs Béla Stúdióban szerettük volna folytatni, megtudni, hogy mi történt azóta Penészleken. Már jobb technikával, hangosztállyal, 16-os kamerával többször is lementünk, és a vágással együtt több, mint két évig dolgoztunk rajta. A Vannak változások végül is egy 120 perces dokumentumfilm lett. 1978-ban a filmért kaptunk 3-3 ezer forintot, Gyula is, és én is, ami akkor se volt hatalmas összeg, de örültünk, hogy dolgozhattunk. A Balázs Béla Stúdiót azért is hozták létre, hogy a filmesek ne essenek ki a szakmából, főleg a játékfilm rendezők, akiknek a 60-as években legalább 4-5 évig kellett asszisztensként dolgozniuk és csak utána kaptak lehetőséget. Itt meg rendezhettek, Szabó Pista is itt készítette a kisfilmjeit, Sára Sándorék és sokan mások is.

Vannak változások

Testvéreddel, Gyulával hogyan osztottátok meg a munkát?

A kisjátékfilmek Gyula ötletei voltak és én vettem fel őket. Miután bekerültem a Balázs Béla Stúdióba, sokáig operatőrként dolgoztam. Például a Nevelésügyi sorozatban, amit Dárday Istvánék több évig forgattak. Dolgoztam mindkét Mihályfyval, avantgárd filmekben, Maurer Dórával, Szentjóby Tamással, Wilt Pállal, sok rendezővel. Közben többször arra gondoltam, hogy én ezt nem így csinálnám. Egy beszélőfejes vagy történelmi dokumentumfilmnél nem nagyon kell rendezni. Általában az operatőr találja ki, hogy hová üljön, álljon az alany. Az ilyen filmeknél inkább az összeállításnál, a vágásnál kell átgondolni, hogy milyen legyen a szerkezet, egy a világháborúról szóló filmben hogyan épüljön fel a 3-4 rész. Persze voltak viták a különböző elképzelések miatt. Például Gyula kitalálta, hogy a világháborút ne korok és hadszínterek szerint próbáljuk összeállítani, hanem inkább fogalmak szintjén. Próbáltunk olyan embereket találni, akik együtt harcoltak a világháborúban, mert volt egy filmterve frontbarátságokról, ellenféllel való találkozásról, a hátországi életről. Mostanában a témák szétválasztását felirattal vagy narrációval oldják meg. Én a narrációt nem nagyon szeretem. 2004-ben készítettünk egy filmet Gastarbeiter maradtam végig címmel. Vendégmunkásokról szólt, akik külföldön vállaltak munkát. Kivitték a filmet Németországba, de a németeknek nem tetszett, mert nem volt hozzá narráció. Ők ahhoz szoktak hozzá, hogy nézik a képeket és megmondják nekik, hogy mit gondoljanak. Mi nem ilyen jellegű filmekben gondolkodtunk.

Ti azok közé a filmesek közé tartoztatok, akiket megfigyeltek?

Kikértem az iratokat, azt hiszem én három oldalt kaptam, Gyula meg kettőt. Például volt egy jelentés arról, hogy a Gulyás testvérek Kristály Gyula, a rejtélyes ózdi izgató után érdeklődnek, aki politikai verseket írt. Másoktól kaptunk magunkról olyan iratokat, amiket nekünk nem adtak ki. Nem tudom, hogyan működik ez, de akkoriban fogalmunk se volt róla, hogy figyelnek minket.

Hogyan találtátok rá a filmek témájára? Kerestétek vagy csak egyszerűen belebotlottatok?

A már említett Vannak változások című filmnél a folytatás érdekelt minket. Azt hiszem a Kísérleti iskola témájára, a szentlőrinci iskolakísérletre és ellentmondásaira Dárdayék találtak rá, viszont nekik elindult valamelyik játékfilmjük, ezért átadták nekünk. Aztán a televízióban Jeles András adta át egyik megbízását, majd utána lehetőséget kaptunk arra, hogy magyar népdalokkal, balladákkal foglalkozzunk az iskolatelevízió számára. A Magyar népdal cíművel jártuk az országot, így jutottunk el Domaházára, egy határ menti zsákfaluba, ahol fantasztikus emberekkel találkoztunk, Medve Alfonzzal, Hollós Arisztiddel, Elek csank Bertalannal és a többiekkel, akik rögtön vendégül is láttak. A televízió támogatta a Domaházi hegyek között című film ötletét, nem tudták, hogy hat rész készül majd belőle. Elkezdtük forgatni, és kiderült, hogy a felvett anyagot tematikák szerint szét lehet szedni. Mindegyiknek egy népdal lett a címe, ugyanis a faluban egy jó nevű pávakör is működött. Ebből az ismeretségből született a Medve Alfonz téeszelnökről szóló Ne sápadj! című film, amelyet már a Társulás Stúdió karolt fel.

Vannak változások

Milyen sikere volt Kósa Ferenc Küldetés című portréfilmjének?

Nagyon nagy. Kósa és Balczó András az egész országot bejárták vele. (A filmnek Káplár Ferenc és Gulyás János volt az operatőre - a szerk.)

Az egyik legismertebb filmetek az 1981-ben bemutatott Pofonok völgye, avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni.

Az más, az dokumentumfilm. Többször dolgoztunk szociológusokkal, például Kozák Gyulával. Azt hiszem ő dobta be, hogy olyan ötlettel kell előállni, amelyet biztos, hogy nem utasítanak vissza. Ezért gondoltunk Papp Lacira, aki a film kezdetekor az Óbuda Tsz Sk-ban kisgyerekekkel foglalkozott, nem fogadták be a szövetségbe, az elnökségbe, és már mindenki tudta, hogy a profi világbajnokságról is leállították. Bementünk a Hunnia Stúdióba, ahol Simó Sándor azt mondta, hogy írjunk belőle forgatókönyvet, ami dokumentumfilm esetében nem egyszerű, mert csak elképzeléseket lehet leírni, hogy merre akarunk menni. Több mint egy évig forgattuk a filmet Papp Laci múltjáról, jelenéről, találkozott két egykori legyőzőjével Lengyelországban és Moszkvában, sőt az is benne van, hogy közben mégis megválasztották a szövetség elnökének. Tavaly ősszel levetítette a Duna TV persze este 11-kor, de legalább fel tudtam venni, mert nekem se volt meg.

A 80-as években hosszan foglalkoztatott Benneteket az I. világháború története, következménye és szereplői.

Miközben rövidebb filmeket készítettünk Zalában és az Őrségben, többször előfordult, hogy forgatás közben idős emberek a világháborús emlékeikről kezdtek el beszélni. Jelentkeztünk a Magyar Televízió Dokumentum Osztályán, hogy szeretnénk az I. világháborúról forgatni, de elzavartak, hogy az kit érdekel. Pedig akkor még sokkal többen éltek a főtisztek közül is. Mi már szinte csak a közkatonákkal tudtunk beszélni. Végül a filmmel a Balázs Béla Stúdióban indultunk el, aztán átvettek Dárday Istvánék a Társulás Stúdióhoz, majd miután őket megszüntették, a Budapest Stúdióban fejeztük be. Több mint 100 emberrel beszélgettünk. Később alakult ki a film szerkezete, akkor még trilógiának neveztük, végül nem tudtuk befejezni csak az Isonzóról szóló részt, mert a Budapest Stúdióban azt mondták, várjuk meg, ezt hogyan fogadják a nézők és a kritika.

Én is jártam Isonzónál

Hogy találtatok rá a Törvénysértés nélkül témájára, az 1953-as hortobágyi kitelepítésekre, amely nem nagyon ismert időszaka a magyar történelemnek. Úgy tudom, az iratok 1995-ig titkosítva voltak még a történészek előtt is.

Persze, sőt mindenki Recskről beszélt, ami szintén tabutéma volt, de a Hortobágyról egyáltalán nem esett szó. Egy folyóiratban olvastunk egy novellát, az író három asszony történetét írta meg, persze név nélkül. Fölkerestük az írót, tőle tudtuk meg a három hölgy címét. Kettő elzárkózott a forgatás elől, de a harmadik belement. A világháborús filmnél lehetett föladni hirdetést, de ez ügyben nem, így a korábbi forgatásokon kapott nevek alapján lehetett újabb és újabb deportáltakhoz eljutni. A Balázs Béla Stúdióban is álnéven indítottuk be, egy már elfogadott film címén, amit nem tudtunk elkezdeni. Elég sokan nem vállalták a forgatást, viszont mindig kaptunk új neveket. A vége főcímen is látható, hogy néhány szereplő neve helyén csak három pont van vagy csak monogram. 1982-ben egyszerre kezdtünk el három hatalmas filmet forgatni, bár egyiket se tudtuk folyamatosan. Ekkor készült a Balladák filmje, Kallós Zoltán portréja Ceausescu Romániájában, a Törvénysértés nélkül, amivel néha hosszabb időre le kellett állnunk és a világháborús film. Ezeket 1988-89-ben fejeztük be, a végén már párhuzamosan is vágtuk őket. Egy darabig mindegyiket támogatta a Balázs Béla Stúdió, de egy filmnél sok pénz kell a fölnagyításra, fényelésre, negatív vágásra, amihez viszont már szükség volt egy nagy stúdióra, mert ezek a filmek moziba készültek. Az egyik stúdióvezető azt mondta, hogy, ha mindazt kivágnánk belőle, amit ő nem javasol, akkor csak egy pár perc maradna meg. A következő stúdióvezető fölvállalta a filmet és a Törvénysértés nélkült 1988-ban bemutattuk. Majd egy forgalmazó kitalálta, hogy annyi kópiát készít, ahány megye van. Így akkoriban azt hiszem a harmadik legnézettebb film volt Magyarországon. A Magyar Filmszemlén két díjat is kapott a fődíj mellett, majd Chicagóban ezüst díjat, ahová nem hogy nem mehettünk ki, de a díjról is csak 8 évvel később értesültünk.

Miről szól a Gyerekkorom emlékei?

A rendszerváltás a filmszakmát is eléggé felbolygatta, a Mafilm szinte megszűnt, a stúdiók is, legalábbis a dokumentumfilmeseké. Már nem tudom, ki vetette fel, hogy erdélyi naiv művészekről készítsünk filmeket. A Gyerekkorom emlékei Durugy Pál kőfaragóról szólt, az Ő ilyen kőszerelmes Török Istvánról, akinek a háza tetején van egy faragott fríz a saját lakodalmáról, a bejáratnál pedig két ember alakú katona áll, akiket a fiairól mintázott, de az egész ház tele van faragványokkal. A harmadik az Ez az élet csak egy harmat Bíró Mihály parajdi szénégető története, aki szintén naiv bájjal készített fafaragásokat, például egyet Horthy bevonulásáról Erdélybe.

Ki volt a Kicsi, mérges, öregúr?

Berceller Rezső szobrászművész. Ez már a rendszerváltás után történt, a filmgyár bezárt, pályázni nem lehetett, a Balázs Béla Stúdióból kiöregedtünk. Televíziós szerkesztők kerestek meg minket, hogy olyan képzőművészekről készítsünk filmeket, akik itthon élték át az elmúlt éveket. A tévében is zűrös volt a helyzet, ezért csak kettőt forgathattunk le, a másik a Jaki, Jakovics József portréja, ő szintén szobrász volt.

Mi volt Mary története?

Annak az előzménye az 1995-ben Granasztó Szilviával készült, Ahol cigány van, ott már gond van című film. Karátson Gábor festőművész felesége, akkoriban a rákospalotai Leánynevelő Intézetben dolgozott művésztanárként, ő hozta a témát. Az intézetben „anyarészleget” alakítottak ki, ahol nevelők tanították meg a leányanyáknak, hogyan gondoskodjanak a gyerekükről. A film egy testvérpár története. Itt dolgozott kisegítőként Mary, aki szintén nevelőintézetben nőtt fel, akiről később a filmet készítettem, ami az életéről, a gyerekkori megaláztatásairól, a házasságáról, és a munkájáról szól, arról hogyan próbál meg szociális munkásként visszaeső drogosokon, alkoholistákon segíteni, miközben ő is hajléktalanná válik.

Ahol cigány van, ott már gond van

Most ugrunk egy nagyot és eljutunk a 2010-ben készült 4 nap emlékezésig. Ami nem, hogy nem low budget, hanem no budget film.

A film a devecseri vörösiszap tragédiáról szól. Az elején kiírtam egy pár mondatot arról, hogy miután átszakadt a gát „feltehetően a filmesekben is felmerült a dokumentálás igénye. De a pályáztató rendszere és csődje nem tette lehetővé forgatás beindítását. A hírekben a zárt területté nyilvánítás is szerepelt és az önkéntes segítőktől a fényképezőgépet és a mobilt is elvették a rendőrök.” Egyébként a pályáztatás rendszere sem engedte volna, hogy film készüljön belőle, mert ha év elején, mikor kiírják a pályázatot, nem tudod, hogy majd októberben katasztrófa lesz, és nem adod be témának, akkor… hogy?! Viszont eljutott egy üzenet a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesületéhez, hogy egy hónappal az iszapömlés után pécsi fiatalok emlékfalat akarnak felállítani. Kisfaludy András megkérdezett egy-két filmest, hogy lemennének-e. Én elvállaltam, remélve, hogy tudok néhány emberrel beszélni. Négy napon keresztül egy 14 m hosszú 2,5 méter magas betonfalat építettek a kastély kertjében, arra festettek a diákok. Egyszer-kétszer próbáltam az ott levőkkel interjút készíteni, de ránk szóltak, hogy nem lehet forgatni, így csak röviden tudták elmondani az emlékeiket. A 8 pécsi fiatalon kívül volt 2 kolontári és 2 devecseri is, akiket felkértek, hogy segítsenek. Az egyik devecseri lány családjának a házát is elvitte az iszap, ő mondta, hogy megmutatná a társainak. Elindultunk, de a rendőr megállított minket, viszont a helybéli lányok tudták, hogyan lehet odajutni engedély nélkül, kikerülve a rendőri posztokat. Rohantunk, útközben nagy volt a kapkodás, de azért valamennyit tudtam forgatni. Erről szól a film, próbáltam valamilyen szinten emléket állítani, megemlékezni erről a tragédiáról, amihez fogható Európában is kevés volt.

4 nap emlékezés

Ha tragédiáknál vagy nehéz helyzetben lévő emberekkel forgatsz, nem néznek úgy rád, nem várják el tőled, hogy ne csak filmezz, hanem valahogyan segíts is nekik?

Amikor újra elindult a pályázati rendszer, ismét beadtam ezt a történetet, mert meg akartam tudni, hogyan dolgozták fel az emberek az eseményeket, illetve hogyan indult el az élet, hogyan élik a mindennapokat. Elfogadták az ötletet, lehetőséget kaptam, hogy elkészítsem a Mintha nem otthon lennénk című kétrészes filmet. Az első rész a már megismert diáklány családjának története, akik azóta is a nagymamánál, bezsúfolva élnek, a második rész a Devecser szélén felépített 89 házból álló lakóparkban élők helyzetét, érzelmeit, problémáit mutatja be. Néhányan reménykedtek, hogy valamilyen adakozás, vagy segítség érkezik, ha jobban megismerik őket, de elég sokan elzárkóztak, mondván hogy már sokszor nyilatkoztak és semmi nem történt, ezért többet nem beszélnek. Dokumentumfilm nem készült róluk, csak híradó anyag vagy magazin betét. Rengeteg embernek elvitte az iszap a házát, néhányan meghaltak és száznál többen megsebesültek. Sokan segítettek a katasztrófa után, az egész ország adakozott. Voltak, akik személyesen levittek dolgokat és több milliárd forint is összejött. Ők úgy értették, hogy ezt az emberek nekik gyűjtötték, de az ottani vezetők azt mondták, hogy a többi lakos is sokat szenvedett, mert hetekig, hónapokig mentek a sarat szállító teherautók. Ott minden saras volt! Azt akarták, hogy a pénzből részesüljön az egész közösség, ezért felújítottak egy óvodát, a főteret, tehát ilyesmire is költöttek a pénzből. Nehéz eldönteni, kinek van igaza, én megértem mind a két felet.

Hogyan tudtad rávenni az embereket, hogy azt a szenvedést, amit átéltek újra és újra elmondják?

Nem azzal kezdtem. Megkérdeztem, hogyan élnek, kértem, hogy mutassák meg a házukat, közben meg feltört belőjük. Volt, akinél rögtön az első mondatnál, volt, akinél később, de többen becsukták előttem az ajtót, nem engedték, hogy forgassak. Nem akartak már róla beszélni, vagy támadni a helybelieket, a vezetőséget, az államot, mert mégis csak kaptak valamit… Volt olyan, aki fejetlenségről beszélt, ami talán érthető, mert ilyen helyzettel nem állt szemben sem a katasztrófavédelem, sem az előző nap megválasztott polgármester. Vele is forgattam, ő mesélte, hogy előző éjjel négyig ünnepeltek, délben lett volna az átadás-átvétel a hivatalban, de jött a hír Kolontárról. Pár perc alatt ért át az iszap Devecserre.

Most dolgozol valamin?

Kipihenem a legutolsó pályázat gyötrelmeit. Az indulás se egyszerű, de a végén az elszámolás! … Ez már nem az én világom.

Mintha nem otthon lennénk

Filmkultúra

„Feltehetően a filmesekben is felmerült a dokumentálás igénye" - Gulyás János rendező-operatőr

Kapcsolat