Nem kell mindig kaviár - Lasse Hallström: Az élet ízei
2014. 08. 25. • Vajda Judit |
Megannyi romantikus film (Kikötői hírek, Kedves John, Lazacfogás Jemenben, Menedék) után Lasse Hallström svéd születésű rendező visszatért 2000-ben bemutatott alkotása, a Csokoládé receptjéhez. Ismét egy gasztroregény alapján forgatott, melyben egy egzotikus, messziről érkezett család és egy maradi kisközösség kerül ellentétbe. MOZI
Az élet ízei
(The Hundred-Foot Journey)
amerikai romantikus film, 122 perc, 2014
rendezte: Lasse Hallström
írta: Steven Knight, Richard C. Morais
fényképezte: Linus Sandgren
vágó: Andrew Mondshein
producer: Oprah Winfrey, Steven Spielberg
szereplők: Helen Mirren, Manish Dayal, Amit Shah, Dillon Mitra, Om Puri, Charlotte Le Bon, Aria Pandya, Clément Sibony, Jean Kinsella, Rohan Chand, Charlotte Lebon
forgalmazó: Pro Video Film & Distribution Kft.
bemutató dátuma: 2014. augusztus 14.
Az indiai Kadamék egy családi tragédiát követően, illetve politikai üldöztetésük miatt Franciaországba emigrálnak, ahol egy bájos kisvárosban találnak új otthonra. Sőt rögtön kiszúrnak egy ingatlant, ami pont megfelelő arra, hogy itt is elindítsák éttermüket, hiszen a család minden tagja vendéglátással foglalkozik az üzletvezető apa és a legidősebb fiú (aki tehetséges szakács) vezetésével. A helyiek azonban egyáltalán nem örülnek a betolakodóknak – közülük is leginkább az elegáns étterem tulajdonosnője, a karót nyelt Madame Mallory ellenséges a családdal, hiszen a két vendéglőt csupán egy nem túl széles utca választja el egymástól.
A Csokoládéban is hangsúlyos szerepet kapott, hogy a tősgyökeres lakosok nem mind örültek a főhősök érkezésének, ott azonban kizárólag a „gyüttmenteknek” szólt az ellenségeskedés. A nomád életmódot folytató csokiboltosnő és kislánya ugyanis nem tartozott feltűnően másik rasszba, egyedül életformájuk és a nő szabad szelleme, felvilágosultsága szúrta egyesek szemét. Az élet ízeiben ezzel szemben már az elejétől kezdve a rasszizmus az, ami táplálja a francia lakosok ellenszenvét. A konkrét és nyílt rasszista támadás előtt mindez inkább csak szimbolikus gesztusokban nyilvánul meg: Madame Mallory kvázi szinekdochét alkalmaz, amikor a polgármesternél a Kadam családdal kapcsolatban a hangos zenét, a túl színes és szagos ételt, a csiricsáré homlokzatot és cégért teszi szóvá, de így is egyértelmű, hogy arra gondol, az indiaiak zajosak, büdösek, feltűnőek és rossz ízlésűek.
Ennek a szinekdochénak megfelelően a viszálykodás ezt követően is az ételek mentén kanyarog tovább az indiai család és a francia asszonyság között. Kadamék értelemszerűen indiai konyhát visznek, sok kardamommal (beszédes megoldás, hogy pont ezt a fűszert hangsúlyozzák a sok indiai hozzávaló közül: a kardamom etimológiája szerint azt jelenti, hogy a szív fűszere), Madame Mallory pedig igazi procc francia éttermet vezet, ahol a szabályok a legfontosabbak, és minden megmozdulás az újabb Michelin-csillag megszerzéséért történik. A sima konfrontáció mellett újabb bonyodalmat okoz, hogy a legidősebb Kadam fiú, Hassan szeretne hivatásos séffé válni, ehhez pedig a francia tulajdonosnőn és csinos sous-chefjén keresztül vezet az út.
És ezzel elérkeztünk Az élet ízei másik főbb cselekményszálához, a szerelmi vonalhoz, hiszen ha egy filmben megjelenik egy szép lány és egy jóképű fiú, a dramaturgia bizonyosan kísérletet tesz rá, hogy összeboronálja őket. Sajnos azonban amilyen frappánsan és következetesen használja a film a konyha környékére szűkített nemzeti ellenségeskedést és xenofóbiát, olyan logikátlan és megalapozatlan a Hassan és Marguerite közötti szerelmi szál fejlődése (főleg ami a mondvacsinált konfliktusokat illeti – hiszen melyik szerelmes ne örülne a másik sikerének?).
A lassanként a film főhősévé előlépő Hassan mindenesetre fokról fokra elég messzire jut az indiai családi konyhától mind térben, mind színvonalban – a mű végső tanulsága ez alapján, a konyha nyelvére lefordítva, hogy a jövő és a sikeres fennmaradás a fúziós konyhában van (azaz éljen a népek közötti keveredés és barátság!), a molekuláris gasztronómia viszont túl hideg és iparosított ahhoz, hogy önazonos választást jelentsen egy melegszívű fiatalember számára a családi vendéglővel szemben. A konyha, a tűzhely amúgy is a család metaforája a hétköznapi életben és a köznyelvben is – ez alapján Az élet ízeinek egyértelműen és hajszálpontosan megfogalmazott üzenete, hogy soha ne válasszuk a gyökértelen kozmopolitaságot a családdal szemben (ezt kissé kiterjesztve kihámozható a műből egy globalizációellenes, a helyi terméket, helyi piacot éltető hitvallás is).
A film eredeti címe (The Hundred-Foot Journey) is azt hangsúlyozza, hogy elég mindössze száz lábnyi távolságot megtenni ahhoz, hogy nemcsak egyszerűen békében éljünk egymás mellett, de még ennél sokkal közelebb is kerüljünk a másikhoz, sőt a feltűnően és kirívóan Máshoz. A kissé keresett tanulság ugyan egy bájos és szívhez szóló mesén keresztül érkezik, de Az élet ízei ezzel együtt – vagy épp emiatt – túlteng a sablonokban, sematikus megoldásokban. Legfontosabb diadala azonban, hogy a legtöbb gasztroregény-adaptációtól (lásd például a Bor, mámor, Provence-t, a Napsütötte Toszkánát vagy az Ízek, imák, szerelmeket) eltérően nem éri be a feel-good movie státusz primérségével, hanem megpróbál szimbólumokkal és metaforákkal dolgozni – ha mégoly egyszerűekkel is.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322