Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Nem éltek boldogan – Rob Marshall: Vadregény

Hős6os japán-amerikai kultúrhibridje és Marvel–Pixar-féle stíluskevercse után a Disney folytatja a megújhodást. Borongós musicaljében a Grimm-mesék világába kalauzol, és azt veszi szemügyre, mi történik a hősökkel, miután már éltek valamennyit boldogan. MOZI

 

Vadregény
(Into the Woods)
amerikai zenés film, 124 perc, 2014 (12)
rendezte: Rob Marshall
írta: James Lapine
fényképezte: Dion Beebe
vágó: Wyatt Smith
jelmez: Colleen Atwood
producer: John DeLuca, Rob Marshall
szereplők: James Corden, Emily Blunt, Meryl Streep, Johnny Depp, Anna Kendrick, Lilla Crawford, Daniel Huttlestone, Mackenzie Mauzy, Lucy Punch, Tammy Blanchard
forgalmazó: Fórum Hungary
bemutató dátuma: 2015. január 1.

Soha ennyire sötét Disney-logót nem láthattunk még: borultkék háttér, temetői csend – a kastélyt leárnyékoló, szigonyformájú ágak vészt jósolnak. S az első mulasztás már itt, az első filmkocka előtt megesik: elmarad a főcím, nem tájékoztat a felirat, hogy amit látni fogunk, az nem is annyira a Disney stúdiót fiatalosító Iger-éra legújabb fazonszabászata, hanem egy Broadway-adaptáció. Mert hiába a besötétítés, a Walt-féle hurráoptimizmusra alapozott nézői elvárás mégis tipikus Disney-művet vár, de szarkasztikus Sondheim-musicalt kap helyette. És Amerikán kívül, ahol a Sweeney Toddot is pusztán Tim Burton-filmként, nem pedig Stephen Sondheim véres-zenés darabjaként emlegetik, bizony elfért volna a széleskörű tájékoztatás.

Ti. Rob Marshallé meglehetősen betű- és dallamhű adaptáció, forgatókönyvét az a James Lapine jegyzi, aki Sondheim darabjának könyvét írta, és aki az American Playhouse című antológiasorozatban leadott tévés-színpadi változatot meg is rendezte (kiadták DVD-n is). Aki látta az eredetit, az nemcsak azzal a hálás előzetes tudással ülhet be a moziba, hogy a darab két felvonásból áll (a film aranymetszéséhez igazított törést a nézők, kritikusok többsége nem tudta megbocsátani a műnek), hanem azt is láthatja, hol csúszott félre az adaptáció.

Például az időzítésnél: az, ami 1987-ben még újított, ma már betagozódott a hollywoodi kánonba. A Vadregény leleményeit láttuk már visszaköszönni a kortárs animációs filmekben, a Shrekben, az Aranyhaj és nagygubancban, de még a PiROSSZkában is. A Vadregény ugyanis már majd’ három évtizeddel ezelőtt egy térbe terelte a mesehősöket, és találkozásukat ropogós iróniával, gondtalan játékossággal regélte el. Hamupipőke, Aranyhaj, Babszem Jankó és Piroska is betéved az erdőbe: ki bálról fut el, ki vártoronyban raboskodik, ki a nagymamája felé ugrándozik, ki a tehenét viszi a vásárra. A négy szálat egy pék és felesége, na meg a szomszéd boszorkány kötözi össze: utóbbi akkor oldja fel a terméketlenségi átkot a pék feleségéről, ha begyűjtenek egy tejfehér tehenet, egy vérvörös köpenyet, egy búzaszőke hajfonatot és egy aranycipellőt a következő teliholdig.

A hangulat viszont már eleitől fogva oldott: Sondheim, mint az amerikai rímhányó Romhányi, olyan szójátékokkal, rímekkel és viccekkel zsúfolta tele dalszövegeit, amelyek angol középfok felett bármelyik zenekedvelőt frappírozzák. A Broadway-darab a kimértebb-komorabb Disney-variánshoz képest még dúskált az öniróniában, és nem félt attól se, hogy néhol a bohózatig is eltolja a poénokat. De nem is Hamupipőke – amúgy jól időzített – fenékre üléseire, hanem a mesehősök sorsának szarkasztikus újraírására nehezedett a hangsúly. Piroska nagyszájú tolvajként, Hamupipőke döntésképtelen naivaként, Jack félnótás tehenészlegényként, Aranyhaj pedig lelőhetetlen operaénekesként lépett színre. Ám a produkció nem gúnyolta őket: azáltal, hogy lerántotta őket az erdei sárba, és hétköznapibb arcukat mutatták a közönség felé, az emberek vágyai, álmai és hibái elé tartottak görbe tükröt.

A Vadregény nemcsak Grimmhez (hogy mást ne mondjunk: Hamupipőke mostohanővéreit színpadon, szélesvásznon egyaránt lábujj- és szemtelenítik), de a mesekutatás első számú tudorához, Bruno Bettelheimhez is hű maradt. Piroska-portréjába például Bettelheim értelmezésének szexuális felhangjai kerültek: e szerint a serdülőkorú, vérvörös köpenyt viselő lány a női szexualitással ismerkedik a vadonban. Sondheimék, amit a gyorsan elhadart Grimm-mesékből lehet, megtartottak és korszerűsített tanulsággal tálalták: Hamupipőkének azt kell felismernie, hogy nem létezik tökéletesség, álom és rémálom között érdemes a középutat választani, míg Aranyhajnak a gyermekét bármiféle veszélytől óvó anya kötelékéből kéne kitörnie.

Az eredeti musical nemcsak humorban, de témákban is gazdag, és ezeket ki tudta fejteni, tovább tudta árnyalni. Elsősorban a „vigyázz, mit kívánsz” morálját, amire a meseszálakat felfűzte: míg a népmesék gyakran a vágybeteljesítésről szólnak, Sondheiméké a vágybeteljesítés következményeiről. Arról, hogy a mindennapokban könnyebb szeretni a távoli vágyképet, mint a „sármos, de nem őszinte” herceget, vagy hogy a célok elérése érdekében bizony a kis-kegyes hazugságok néha elkerülhetetlenek. Nem úttörő, csak valószerű igazságokat soroltak, egy refrén erejéig sem feledkezve el arról, hogy kikacsintsanak a nézők felé, jelezve, hogy mégsem Bettelheim-kurzus ez, hanem egy bohókás Sondheim-darab.

Rob Marshall filmprodukciójából pont ezek a kikacsintások hiányoznak. Hiába állt neki olyan jól a Chicagóban a szarkazmus, a musicalrendező most épp a humort söpri ki a Vadregényből. Nagyrészt időzítési kérdés ez, hiszen a szövegkönyv – a fél órás húzást leszámítva, amivel rövidebb lett a filmváltozat – azonos a színpadi eredetiével. Ám ez a fél óra döntő jelentőségű: nincs hely lecsapni a csattanókat, nincs idő hagyni, hogy a viccek lélegezzenek. A színészek hadarnak, a vágó már a következő jelenetet pörgeti, mikor még épp csak elsült a poén. Sok helyen elveszik így az öntudatosság, az önirónia.

A meghúzott játékidő miatt aztán a lényeget is összecsapják. Míg a színpadon még kellően megalapoztak a második felvonásnak, amely a „boldogan éltek” után a mesehősök „míg meg nem haltak” életszakaszát taglalta. Rövid, de szükséges epizódokban érzékeltették, hogyan nem jött el mégsem a happy end, hogyan vágyakozik többre, másra herceg és pékné, Aranyhaj és boszorkány egyaránt. A Disney filmjében összecsapott és elsietett ez a finálé, nincs kellő íve annak, ahogy a vélt happy end után a mesehősök mégis a valóság talapján koppannak. Marshallék a rövid időben túlhalmozzák a tanulságokat, miközben a gyerekbarát finomítások tovább csorbítják a dráma élét.

Sok mindent fel lehetne róni az adaptációnak attól kezdve, hogy a filmsztárok Meryl Streeptől a Jacket alakító Daniel Huttlestone-ig a Broadway-színészek nyomában sem baktatnak, ha az énekteljesítményt füleljük. A színpadon Bernadette Peters mélyebb drámaisággal, kifejezőbben énekelte a Vadregény kulcsdalát, a Last Midnightot – a piperkőc hercegek öncsúfoló dala, a fülbesimuló Agony viszont a moziban is kiemelkedik a darab sodrából. A film a Disney bő büdzséjét sem tudta kihasználni, monokróm színvilága a dark fantasy közhelyárnyalatainál marad, mivel Tim Burton Sweeney Toddjának csak a külsőségeit – és persze Depp figuráját és Helena Bonham Carter bozontos frizuráját veszi át – veszi át.

De a Vadregény még így is érdemes a figyelemre, mert hibái ellenére is őrzi Sondheim és Lapine művének szellemiségét. A nagyrészt csorbítatlan dalszövegek, a gyors fülbeülést kerülő, de okos és rétegzett finomságokban bővelkedő dalok a filmben is flottul gördülnek, a karakterhumor – Piroska pimaszsága, Jack lükesége, a hercegek beképzeltsége – sértetlen marad. Sőt, néhol a film finomítja is azt: a pék és feleség közti dinamika, a pipogya férj meghuszárosodása és a családi front kialakítása sokkal kidolgozottabb, Emily Blunt pedig teljesen magáévá teszi a pikírt, karakán pékné figuráját. Lilla Crawfordról nem is beszélve, aki a film legnagyobb felfedezettje: tenyérbe- és fülbemászóan szemtelen Piroska. Első találkozásnak, kedvcsináló benyomásnak tehát nem rossz Marshall rendezése – még akkor sem, ha a Broadway-darab viccesebb, bolondosabb és drámaibb volt egyszerre.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322