Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Nagyon-nagyon vonz a kommunális filmkészítés – Reisz Gábor, rendező

"Azt hiszem, a néző egyszerűen ráérez, ha valami kamu, ha valami nem őszinte. Nem tudom meghatározni, miért, de én is nagyon sok filmet láttam, amin egyszerűen érződik, hogy mesterkélt. Az a lényeg, hogy ami benne van, azt te tényleg úgy gondold. " Reisz Gábor, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan rendezője. INTERJÚ

A középiskola után elvégezted a Testnevelési Egyetemet, majd ezt követően jelentkeztél filmrendező szakra. Hogy jött ez az éles váltás?

Az általános iskolában egyszer le kellett rajzolnom, hogy mi szeretnék lenni, ha majd nagy leszek, és már akkor is egy forgatást rajzoltam. Erre konkrétan emlékszem, pedig még nagyon kicsi voltam. Akkoriban láttam először a Csillagok háborúját, ami teljesen elkápráztatott. Amióta az eszemet tudom, mindig a film érdekelt, viszont az érettségi után a tanulmányi átlagom miatt nem nagyon volt arra mód, hogy azt érezzem, nekem helyem lenne a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Mert akkoriban azt gondoltam, csak nagyon-nagyon művelt és hiperokos emberek járnak oda. Tehát mindig bennem volt ez a vágy, de rögös és eléggé kacskaringós út vezetett oda.

Te is jártál az ELTE filmszakra, mint a filmed főhőse?

Igen, mert nagyon fontos volt nekem, hogy ne egy olyan szakmát válasszak majd, amiről fogalmam sincs. A TE utolsó évében már elkezdtem készülni az ELTE akkoriban induló filmtörténet és filmelmélet szakára. Nagyon tetszett, hogy végre van valami, aminek köze van a filmezéshez, hiszen amikor én érettségiztem, az egyetlen dolog, ami ha nagyon távolról is, de valamelyest köthető volt ehhez, az akkoriban nagyon divatos kommunikáció szak volt. Szóval nagyon örültem, amikor elindult a filmszak, de elsőre nem vettek fel – bár sikerült volna, ha csak a filmen múlik, de akkor még két szakra kellett jelentkezni. Rá egy évre viszont már volt egy tanári diplomám, így megtehettem, hogy csak egy szakra felvételiztem. Két évet jártam a filmszakra, ahol nagyon sokat tanultam Szabó Gábor operatőrtől, s bár nem az ő ötlete volt a filmrendező szak, de tudtam, hogy velem kapcsolatban lát ebben perspektívát.

Elsőre felvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre?

Igen, sikerült elsőre bekerülni.

Gondolom te voltál a legidősebb az osztályban. Érezhető volt ez bármilyen téren az ott töltött évek alatt?

Koncz Teréz és Szimler Bálint nyolc évvel voltak fiatalabbak nálam, én voltam a legidősebb. Nagyon vegyes és nagyon fiatal osztályunk volt. Enyedi Ildikó, az osztályfőnökünk nem vette figyelembe, hogy ki mennyi idős. De a legtöbb esetben azt éreztem, én a korom ellenére is inkább az éretlenebbek közé tartozom. Van olyan osztálytársam, aki kifejezetten érett, a saját lábán áll, szóval olyan felnőttszerű, én pedig nem ilyen vagyok. Bár elég sokat lehetne filozofálni arról, mi is az a felnőtt, a filmesek esetében…

Jó osztályotok volt?

Szerintem sokáig nagyon összetartó osztály voltunk, de volt egy pont, ahol be kellett látni, nem lehet ennyi erős egóval bíró embert szoros közösségben tartani. Egy filmrendezőnek meglehetősen nagy az egója… Az első három évben nagyon szoros volt a kapcsolat, aztán az utolsó kettőben lazult és az utolsóban, leszámítva egy két komolyabb barátságot, teljesen fellazult.

De tartjátok a kapcsolatot, véleményezitek például egymás munkáit?

Kezdetben volt ilyen, de ennél a filmnél én már csak egy vetítést csináltam, és oda is csak egy-két osztálytársamat hívtam el, mert tudom, teljesen másképp viszonyulunk dolgokhoz.

Ennek ellenére szándékos törekvés volt, hogy szinte valamennyien olyan filmeket csináljatok az egyetemi évek alatt, amire erősen hat a titeket körülvevő környezet?

Egy cipőben jártunk, de nem mondanám, hogy ezek tudatos döntések voltak. Sok minden érte ezt az osztályt. Nekem például hiányzott, hogy nincsenek ilyen jellegű nagyfilmek, és lehet, hogy az osztálytársaimban is ugyanez játszódott le, mert ők sem nagyon elemelt történeteket próbáltak megcsinálni a filmjeikben, inkább magukból indultak ki. Persze ebben biztosan benne volt Ildikó munkája is. Az ő nagyon fontos tanítása volt, hogy személyes filmeket csináljunk, próbáljunk magunkra találni ezekben a történetekben.

Enyedi Ildikón kívül voltak még olyan tanárok, akik nagyobb hatással voltak rád a rendezőszakon?

Többen is. Meghatározó volt Schulze Éva, aki forgatókönyvírást és dramaturgiát tanított nekem, és aki a mai napig minden filmemnél komoly segítséget jelent. Nagyon sokat tanultam Máthé Tibor operatőrtől és Fekete Gyulától is, aki zenét tanított, de rengeteg nagyon jó kurzusunk is volt. Ildikó próbált minél több külsős előadót hívni, így Pálfi Gyuritól Hajdu Szabolcsig számos fiataltól tanulhattunk, és a kurzusok révén valahogy koncentráltabb volt az egész.

Mikor döntöttél úgy, hogy kisjátékfilm helyett nagyjátékfilmmel diplomázol majd?

Igazából az első tanítási napon. Ildikó már a legelején, a tanítási terv egyeztetésekor elmondta, szeretné, ha nagyjátékfilmmel tudnánk majd diplomázni. De ahogy mondtam, az osztályunk nagyon vegyes volt, és emiatt nem is volt feltétlen elvárható mindenkitől, hogy nagyfilmmel végezzen. Nem azért, mert nincs azon a szinten, hanem mert mindenki próbálja a saját útját járni, és van, akinek kellenek még ilyen kis önbizalompatronok, amiket magába tölt egy kisfilmmel. Ez így megy, de én nagyon fontosnak tartottam, hogy nagyjátékfilmmel diplomázzak. Bármi áron. 

Mikor dőlt el, hogy ez a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan lesz?

2012 telén. Akkor már egy éve fejlesztettem egy könyvet, régóta volt ugyanis egy tervem, hogy mivel szeretnék majd diplomázni. Kitaláltam egy low-budget filmet, ami egy rendkívül nyomasztó, mélydrámai szituációba volt ágyazva. Bár meg voltam győződve arról, hogy humoros is, de egyrészről nagyon zavart, ha bárkinek beszéltem róla, mindenkinek az volt a reakciója, ez egy szomorú film lesz, másrészt már akkor is állandóan azon gondolkoztam, hogyan tudok olyat csinálni, amibe minél több benne van a mostani való életből, az enyémből és a körülöttem élőkéből. Volt egy pillanat, épp egy buszon utaztam, amikor rájöttem, ha minden jelenet erről akar szólni, akkor miért nem szakadok el végre az előzetesen kitalált szituációtól. Elhagytam ezt a keretet és még aznap este megírtam a film első két-három jelenét. Ezek a mai napig megmaradtak, tehát ezt is forgattuk le végül.

A tanáraid közül mindenki elfogadta ezt a tervet, vagy volt, aki próbált lebeszélni?

A két számomra meghatározó tanárom, Enyedi Ildikó és Schulze Éva abszolút mellette voltak. Évához már akkor mentem, amikor megvolt a film váza, a terv, és ő kifejezetten örült annak, hogy készül végre valami, és én az akkori nagy ürességben – ekkor már elkészült, de még nem került bemutatásra a Nekem Budapest című, az osztálytársaimmal közösen készített szkeccsfim –, a filmgyártás teljes leállása alatt is próbálok valamit csinálni. De nagyon-nagy lökést jelentett a Külalak című kisfilmemért elnyert Simó Sándor-díj is, ezután lettünk biztosak abban, hogy ez a film el is fog készülni.

Milyen céllal vágtál bele ebbe a filmbe?

Nem volt erre konkrét koncepcióm. Ösztönszerűen próbáltam írni és ösztönszerűen próbáltam rendezni is. Ez időnként visszafelé sült el, mert volt olyan jelenet, amit többször kellett felvenni. Amikor először felvettük, azt hittem, hogy tök jó, majd kiderült, hogy teljes félreértés. A koncepció a vágóasztalon alakult ki, és menetközben jöttem rá, hogy a látszólagos átgondolatlanság mögött is ott van valahol a rendszer. Úgy éreztem, ha megvan egy ilyen őrült lelkesedés, egy fanatikus rajongás azért, hogy csináljuk a filmet, akkor az valahogy majd át fog jönni. Ebben bíztam, és például tudtam, hogy fontos a humor, hogy tudjon nevettetni, de nem volt annyira átgondolt ez.

Említetted, hogy komoly inspirációt jelentettek a körülötted élők mindennapjai is. Mennyiben tekinthető a te történetednek a film sztorija?

Nehéz meghatározni. Ez egy olyan film, aminek én adtam meg az indítólöketét, és aztán nagyon sok részét azok az emberek ihlették, akikkel csináltam, és legfőképp a főszerepet játszó Ferenczik Áron. Van, ami egy az egyben az Áron története és van, ami teljesen az enyém.

Miért ilyen fontos neked a személyesség egy filmnél?

Azt hiszem, a néző egyszerűen ráérez, ha valami kamu, ha valami nem őszinte. Nem tudom meghatározni, miért, de én is nagyon sok filmet láttam, amin egyszerűen érződik, hogy mesterkélt. Az a lényeg, hogy ami benne van, azt te tényleg úgy gondold. A Nekem Budapestben lévő, Péter című szkeccsem forgatókönyvében például volt egy nagy hiba. Nagyon sokáig írtuk a Jakab Julival, és valahogy mégsem vettük észre, később pedig emiatt az egész filmet át kellett fogalmaznunk, mert egyszerűen hazugságot állított. Olyan értelemben, hogy nem értettem vele egyet. A film egy fiúról szól, aki elmegy a Margitszigetre futni, egyébként azért, mert szerelmes. De a film végére nem lesz szerelmes, legalábbis ezt állította a film. Mert a fiú találkozik a Margitszigeten egy emberrel, aki szerelmi bánatában öngyilkos akar lenni. A nézők azt gondolták, azért nem szerelmes már, mert látta a szerelem szenvedését. Ez egy logikus dolog, de nincs így. Ha te szerelmes vagy, az nem fog azért elmúlni, mert te látsz valakit szenvedni. Az a film így volt leforgatva és nagyon sokat dolgoztunk rajta Klára Levente vágóval, amíg rájöttünk, hogy ki kell szedni a fiú szerelmi szálát. Tehát ha valami kamut állít a film, amivel te nem tudsz azonosulni, akkor az ne legyen benne.

Jakab Juli, aki majdnem minden eddigi filmedben közreműködött íróként, egy veletek szinte párhuzamosan futó forgatókönyvíró osztályba járt. Bevett dolog volt, hogy már az iskolában elkezdtek közösen dolgozni forgatókönyvírókkal, vagy ezt csak te csináltad az osztályodból?

Az osztályból én dolgoztam először forgatókönyvíróval, és magamtól kezdtem el. Nagyon vergődtem és szenvedtem a harmadéves vizsgafilmemmel, és egyébként is érdekelt már, milyen lehet együtt dolgozni egy forgatókönyvíróval. Julival egy brancsban voltunk, elég sok filmet néztünk a filmszemlén és feltűnt, hogy eléggé hasonlóan látjuk a filmeket. Akkoriban kezdtem el írni a soron következő vizsgafilmet, így megkérdeztem, nincs-e kedve segíteni. Mély barátság alakult akkor köztünk, ami a mai napig is megmaradt, azt is mondhatnám, ő az állandó pszichológusom, és ezt követően sokat dolgoztunk együtt.

A VAN-ban viszont nincs feltüntetve forgatókönyvíróként. Ezt a könyvet önállóan jegyzed?

Ebben a filmben ő dramaturgként van benne. Itt akkor került képbe, amikor már megvolt egy tízoldalas vázlat, és vele magát a szerkezetet csiszoltuk. Ezt az első tíz oldalt pedig úgy írtam, hogy közben Ferenczik Áronnal és a produceremmel, Berkes Julival találkozgattam, de írni egyedül írtam.

Klasszikus forgatókönyvet írtál?

Miután megvolt ez a tíz oldal, elkezdtem próbálni. Minden jelenetet, amit csak lehetett, lepróbáltam minél többször. Ezeket felvettem egy kis kamerával  és ahogy alakultak a próbák, úgy szép lassan lett minden jelenetre egy forgatókönyv, de ez csak a forgatásra készült el. Olyan, amiből a gyártás rendesen fel tudott volna készülni, nem készült soha. Viszont a forgatáson már ott volt egy dialóglista, de ezt is csak egyszer-kétszer olvasták el a szereplők a felvétel előtt, aztán kivettem a kezükből és forgattam. Voltak néhol fontos mondatok, amiket rögzítettünk, de nem ragaszkodtam görcsösen az általam leírtakhoz. Ezt nem is feltétlenül értem egyébként. Nagyon sok olyan film van, ahol tök felesleges, hogy szóról szóra az hangozzon el, amit leírt a forgatókönyvíró. Sokkal hitelesebb tud így lenni, hogy átmegy egy ilyen szűrőn, ami maga a szereplő, aki ezt kimondja. Sok esetben ez tisztább. Persze vannak olyan filmek és műfajok, ahol ezt nem lehet megtenni, de szerintem pont a vígjáték sokszor nem tartozik ezek közé.

Volt bármilyen előképed, akár a külföldi, akár a hazai filmtermésből vagy alkotók közül? 

Hazai oldalról filmes munkásságot nem igazán tudnék mondani, filmes attitűdöt viszont igen. Minden, amit Enyedi Ildikótól tanultam és tanulok, ezen felül többek között Mundruczó Kornél perfekcionizmusa vagy például Hajdu Szabolcs filmekhez való fanatikus hozzáállása. Vannak kedvenc filmjeim és azt hiszem, elég sok olyan jelenet van a filmben, aminek az eredetére rá lehet ismerni. A Diploma előtt egy csúcsmunka és szerintem ha az ember olyan filmet csinál, amelyben egy bizonytalan, vergődő figura a főszereplő, akkor ezt nem lehet megkerülni. Imádom azt a filmet. És akkor még ott van a filmtörténet összes remekműve. A Négyszáz csapás is ilyen, ami zavarba ejtően őszinte, a személyesség díszpéldánya. Időnként nem is történik sok minden benne, aki pörgősebb filmekhez szokott, annak olykor talán le is ül, de árad a vászonról az őszintesége. De csodálom Woody Allen munkáit, és meg kell itt említenem az amerikai indie filmeket is. Amikor a VAN-on gondolkodtam és kerestem, hogyan lehetne olyan helyzetet teremteni, amiben meg tudjuk csinálni ezt a filmet, nagyon sok indie és low-budget filmet néztem. Volt köztük egy In Search of a Midnight Kiss című, tizenötezer dollárból készült romantikus film. Semmi az égvilágon nincs benne, csak szerethető karakterek, és végig látszik, hogy a rendező nagyon meg szerette volna csinálni. Imádom, pedig azt kell mondjam, ha nagyobb költségvetéssel készült volna el, és a Jennifer Aniston játszotta volna a főszerepet, nem pedig az az ismeretlen színésznő, akinek a nevét sem tudom, akkor valószínűleg egy tucatfilm lenne. De így, az olcsósága és egyszerűsége miatt sokkal inkább meg tudtam szeretni. Ezt a filmet mutattam meg a produceremnek, Berkes Julinak is, miután eldöntöttem és mielőtt nekivágtunk, mondván, így is lehet. Mert ennek a filmnek már az első percében látod, milyen olcsó: ki van égve az ablak, nincs világítva, nincsenek sminkelve a szereplők, béna televíziós kamerával van felvéve, aztán a tízedik percben ilyen problémák már fel sem merülnek, annyira beránt. Mert egyszerűen jó a sztori és elhiszed a karaktereket. Sikerült is őt meggyőznöm ezzel.

A korábbi együttműködéseitek után egyértelmű volt, hogy ezúttal is ő lesz a producered?

Évekkel ezelőtt, valamelyik filmszemlén találkoztunk sorbaállás közben. Segítettem neki jegyet szerezni, ő pedig később elment megnézni egy kisfilmemet, amit az SZFE blokkban vetítettek, majd felhívott, hogy tök jó volt, és felajánlotta, hogy a következő filmemet legyártja. Nekem akkor még fogalmam sem volt, mit csinál a gyártásvezető, semmit sem tudtam a filmszakmabeli munkakörökről. Azóta mindent együtt csinálunk. Annyira egy húron pendülünk és együtt gondolkodunk, hogy ennél a filmnél sem kellett győzködni. Persze ehhez annak a bizonyos tíz oldalnak jónak kellett lennie, el kellett jutnunk egy olyan tervhez, ami már neki is nagyon tetszett.

Hogy állt össze a költségvetésetek?

A Filmalap diplomafilmes támogatásban részesítette az osztályunkat, ez filmenként nagyjából nettó 2,3 millió forintot jelentett. Mindenki ennyiből forgatta a diplomamunkáját, mi is ebből vágtunk bele. Néhány hónappal később megkaptam a Simó Sándor-díjat, ez újabb 1 millió forintot jelentett, de támogatta a filmet a We Love Budapest, az Összpróba Alapítvány, illetve a bátyámék cége, az FBI stúdió is. Gyakorlatilag a Berkes Juli zsebéből tudtunk elindulni és később is többször ő segítette tovább a projektet. Mivel a végtelenségig forgattuk ezt a filmet, a Proton Cinema is, ahol Juli dolgozik, egyre több és több támogatást nyújtott; a költségvetés legnagyobb része is nekik köszönhető.

Szerinted mekkora lett volna az ideális költségvetés?

Csak tippelem, de ha technikailag minden így marad, viszont a stábtagoknak normális bérezést adunk és fizetünk a helyszínekért is, akkor olyan 30 millió forint körül.

Nehéz volt összeszedni a stábot a rendelkezésre álló pénzből?

A legnagyobb nehézséget a hang okozta. Nehezen találtunk hangmérnököt. Eleve kevés van belőlük Magyarországon, és még kevesebb, aki belemegy alacsonyabb költségvetésű filmekbe. Volt olyan, hogy ötven hangmérnököt is felhívott a Juli, mégis elmaradt a forgatás, mert nem találtunk embert. Végül öt vagy hat hangmérnökkel csináltuk végig a filmet.

Milyen technikával vettétek fel a filmet?

Egy Canon C100 kamerával. Ez nem a mostanában divatos 5D és 7D fényképezőgép, ez valóban egy kamera, amit főleg dokumentumfilmesek szokták használni.

Mennyi ideig tartott a forgatás?

2012 decemberének végén volt az első három forgatási napunk, aztán január végétől vagy február elejétől folytattuk, mert közben le kellett állnunk, elfogyott a pénz. Az utolsó forgatási nap 2014 áprilisában volt, de közben is volt olyan hónap, amikor nem forgattunk. Volt, amikor várni kellett valamelyik stábtagra, hiszen pénzt kellett keresniük, hogy megéljenek, mert mi csak kakaóra való összegeket tudtunk fizetni nekik. Mindenki szeretetből csinálta.

Sokáig vágtátok?

Egy évig. 2013 májusában kezdtünk el vágni és a folyamat egészen idén májusig tartott. Tehát úgy forgattunk, hogy közben vágtunk is, ami nagyon jó volt, mert láttam, ha valamelyik részhez még kellett valami. Ez nagy könnyítés volt számomra és ezt a munkamódszert, hogy a vágás nem egy teljesen különálló valami, szeretném is valamilyen módon megtartani majd.

Van bármi, amit, ha tehetnéd, megváltoztatnál a filmben?

Ha lehetne még forgatni, akkor forgatnék még, de ha csak a kész anyaghoz nyúlhatnék hozzá, akkor az a munkaügyi központos rész lenne. Ezen a részen, egészen pontosan a gegen iszonyú sokat dolgoztunk, és most elmegy, de talán nem úgy megy át. Ennek a résznek talán jobban pörögnie kell. Ebben sem vagyok teljesen biztos, ahhoz, hogy az legyek, meg kellene nézni. De ilyen hosszú vágás után leülni újra és megnyitni, majd nézegetni ezt a projektet…

Melyik a kedvenc részed?

A vége, a futással.

A te ötleted volt, hogy ebből jöjjön a vége főcím?

Igen. A film elején is futnak a busz után az emberek. A futó emberek, mint egyfajta társadalom. Eleinte volt olyan ötlet is, hogy a végén valami után fut az Áron, de ezt nem tudtuk megcsinálni, és egy ponton rájöttem, hogy nem is kell. Mert nem az a lényeg, hogy valami után fut. Az eredeti treatmentben annyi volt leírva, hogy Áron fut, és kifut a filmből. És nagyon zavart, hogy a vége főcímeket mindig lenyesik a televízióban, motivált, hogy lehet kitalálni valami olyat, amit talán nem fognak lenyesni. Ha mégis megteszik majd, akkor én felgyújtom magam a televízió előtt, az biztos.

Melyik volt a forgatás legnehezebb része?

Portugália. Nagyon kevés időnk volt. Kint voltunk két napot Berkes Julival, a harmadik napon pedig már megérkezett a hangmérnök és a főszereplő is. Két napunk volt tehát megtalálni az összes helyszínt, amikért persze itt sem tudtunk fizetni, és ledumálni mindent mindenkivel, ráadásul akkor találkoztam először a női főszereplővel is.

A szűkös költségvetés miatt vállaltad magadra az operatőri és zeneszerzői feladatokat is?

Nem, ez a koncepció része volt. Úgy írtam a filmet, hogy közben állandóan zenéltem. Akkoriban egy elég mély és nyomorult szerelmi bánatban voltam, és a film, illetve a zene volt az ebből kivezető út. Felváltva írtam a filmet és csináltam a zenét és már akkor láttam, hogy ezek reflektálnak egymásra, össze lehet őket vonni. Voltak jelenetek, amiket úgy írtam, hogy közben már a hozzá szánt zenét hallgattam.

Fontos neked a filmzene?

Rettenetesen. És a zenéről is ugyanazt gondolom, mint a filmről: annyira kijön, ha valami nem őszinte, hanem csak menő akar lenni. Ennél a filmnél három nagyon fontos dolog volt: a zene, a vágás és a színészvezetés.

A főszereplő személye a kezdetektől egyértelmű volt?

Ferenczik Áron volt az első és legbiztosabb pontja ennek a filmnek. Sokat lógtam vele akkoriban, amikor kitaláltam ezt az egészet, és valahogy adta magát, mert nagyon jó színészi képességekkel van megáldva. Korábban is forgattam már vele.

Volt bármilyen színészi előképzettsége?

Drámatagozatos iskolába járt, de egyáltalán nem tartja magát színésznek, nem is szeret színészkedni. De rögtön benne volt. Nagyon szeret filmet csinálni és szereti az időt úgy tölteni, hogy annak értelme van. És ebben látott értelmet.

Nem okozott problémát, hogy hozzád hasonlóan ő is rendező? Nem volt nehezebb instruálni, nem hozott túl sok saját ötletet?

Nem, helyből az volt a legfontosabb kinyilatkoztatása, hogy ő semmit nem fog megmondani. Néha jelzett, de akkor sem mondott semmit, én pedig hol rájöttem, mire gondolt, hol pedig nem.

Ő eleve ennyire introvertált figura, vagy te írtad ilyen befelé fordulóra ezt a karaktert?

Áron befelé fordulóbb, ugyanakkor exhibicionistább is időnként. Nagyon ellentmondásos figura. Az életben és a filmben is vannak benne ellentmondások. Persze a filmben igyekeztem ezeket csökkenteni, ugyanakkor egy ellentmondásos figura sokkal izgalmasabb tud lenni. De én magam is elég introvertált vagyok, vagy inkább voltam, mielőtt filmezni kezdtem, így ez ebben a filmben talán inkább én vagyok.

A főszereplő baráti társaságát alakító amatőrök is a te barátaid?

Igen, a többségük régi barátom vagy haverom.

A szűkös anyagiak miatt kérted fel őket, vagy ez is a koncepciód részre volt?

Nyilván vannak dolgok, amiket az alacsony költségvetés meghatároz, de a film fő pillérei egyáltalán nem a pénz által voltak meghatározva. Azt szerettem volna, hogy Áron generációja és barátai amatőrök legyenek, de a körülötte lévő világ, legfőképp a család és az a nyelv, amit ők beszélnek, egy más világ legyen. Egy színészek által beszélt nyelv. Van akinek lejön, van akinek nem, van akinek bejön, és van, akit ez zavar, de ez koncepció volt. Kommunikációs zűrzavart szerettem volna közöttük.

A film után valamiért olyan érzésem volt, eredetileg talán nagyobb szerepet szántál Áron bátyjának. Valahogy mindig benne volt, hogy ő még visszatér majd néhány jelenet erejéig. Kellett húznod a családi szálból?

Igen, mindhárom családtagnak volt egy változó viszonya az Áronnal. Mindegyik ki is volt találva, de a film nem bírta el őket, csak a legfontosabbat, az anyáét. Nagyon sajnáltam, mert a másik kettő is nagyon fontos volt, de az apánál például be kellett látnom, hogy nem működik, amit kitaláltam, nem megy át. A báty pedig azért nem fért be, mert egyrészt félrevitt, másrészt ismétlések voltak benne. Nem kell még egyszer elmondani Áronnak, hogy most már dolgozz, nőj fel, satöbbi…

Az őt alakító Makranczi Zalánnal, Áronnal és Jakab Julival már korábban is dolgoztál együtt. Volt olyan szerep, aminek a kiosztásával gondban voltál?

A Jakab Juli által játszott exbarátnő szerepénél is volt kavarodás. Juli most is, csakúgy, mint a Nekem Budapestben segíteni jött csak, de végül itt is úgy döntöttem, hogy ő legyen. Pedig korábban ő lett volna az utolsó, akit el tudtam képzelni Áron mellé. De működött. Nehezen találtam meg a szülőket is, de szerencsére Bartsch Kata színésznő rengeteget segített ebben. Ő nagyon jól ismeri a magyar színészeket, nagyon érdekli a film, nagyon jól ráérzett, mire van szükségünk. Olyasmi volt ő itt, mint egy casting direktor.

Te nem is tartottál castingot?

Egyetlenegyet, az ellenőrlány szerepére, amit Bach Kata játszott.

Másképp kellett instruálnod az amatőr szereplőidet, mint a profikat?

Lényegesen több meló volt az amatőrökkel, és ők általában még akkor sem érezték késznek magukat a felvételhez, amikor én már rég tudtam, hogy készen állnak. De ez egy színészközpontú munka volt, a profiknál sem úgy ment, hogy odajöttek a forgatásra, megkapták a kávét és a forgatókönyvet, aztán megcsináltuk. Minden jelenetet lejátszottunk előre, többször is, úgy, hogy először csak az alaphelyzetet vázoltam a szereplőknek, valamint, hogy meddig kell eljutniuk a jelenetben. Először mondjuk tizenöt percig játszottak egy jelenetet, aztán a következő alkalommal már csak öt percig, és mire oda jutottunk, hogy felvesszük, addigra már készen álltak. A legtöbbet talán azt a jelenetet próbáltuk, amikor Áront csajozni és szemezni tanítja a Bálint. Azt onnan kezdtük, hogy leültettem őket a Gödörben egy lépcsőre és csak beszélgettek a csajozásról. A következő alkalommal  aztán már szóba került a szemezés is, és valahogy minden jött magától. A saját ötleteik és szófordulataik is benne vannak abban a jelenetben.

Bizonyos szempontból tehát az egész folyamat közösségi munka volt?

Igen, és ameddig még lehet, szeretném is ezt az utat járni. Más is érdekel, de nagyon-nagyon vonz a kommunális filmkészítés.

Úgy tudom, már van külföldi forgalmazótok. Mely országokban várható, hogy bemutatják a filmet?

Nem tudom. A forgalmazónk francia, és nagyon szuper lenne, ha például Franciaországban is bemutathatnánk. De marketek vannak, minden ezeken dől el, és még nem tudni semmi biztosat.

A Karlovy Vary filmfesztiválon mindenesetre sikere volt, és úgy tűnik, több külföldi fesztiválszereplés – többek közt Cottbusban – is vár még rád. Szerinted mitől működik a filmed külföldön is, miközben látszólag nagyon magyar?

Korábban én sem gondoltam volna, de mutattuk még régebben német és amerikai producereknek is, és teljesen értették. Nem mindent persze, azt például nem értették, miért futnak a busz után az emberek, de a lényeg átjött. Az amerikai ismerősöm mondta, hogy teljesen bevett dolog, hogy a családokat megérinti, amikor a gyerekük elmegy, akár csak egy másik városba is, ami ugye az USA esetében lehet egy Európát átszelő távolság is adott esetben. Mindez ott is meglehet, tudnak vele mit kezdeni. Ezt láthatóan értik. Nem sokat dolgoztam azon, hogy univerzális legyen a sztori, sokkal inkább törekedtem tudatosan arra, hogy magyar-specifikus dolgok legyenek benne. Persze a leghangosabb nevetős rész mindig a színtiszta, nyers gegeknél van külföldön. De Csehországban, Bordeaux-ban és Luxemburgban is volt beszélgetés a vetítés után és tökéletesen értik a filmet, abszolút tiszta minden számukra a lényegi részét tekintve.

A kisfilmjeid mellett volt már bármilyen egyéb filmes munkád, amiből meg lehet élni? Reklámok, klipek, tévé?

A kisfilmeken túl nem volt más munkám, így ebből nem is lehet még megélni. Nem forgattam reklámot, nem dolgoztam televízióban, egy csomó mindent nem csináltam még, amit majd még később kipróbálnék. Egyelőre csak azt az utat látom, hogy minél hamarabb el kell kezdeni a következő filmet csinálni.

Vannak már konkrét terveid?

Legszívesebben pályáznék, van két-három filmtervem, van dráma, vígjáték és film noir is, de ez is nagyon budapesti történet, ugyanakkor gondolkozom valamin, amit addig meg lehet csinálni. Nagyon félek attól, hogy itt éveket kelljen várni.

Mit tennél, ha választhatnál: csinálsz a következő három évben három filmet minimál pénzből, vagy csak három év múlva kezdheted forgatni a következőt, de azt korrekt nagyjátékfilmes költségvetéssel?

Ennyire minimálba nem akarok. De kérdés, mi a minimál, hiszen ahogy mondtam, ennek a filmnek szívesen nekiállnék már 30 millió forintból is, de így nem. De inkább a folyamatos munka. Olvasgatok egy Woody Allen interjúkötetet, amiből kiderült, hogy a fickó már a kezdetek kezdetén le tudta beszélni a producereivel, hogy ő nem fogja fejlesztgetni a forgatókönyvét, amit leír, azt az utolsó leütés után elkezdik gyártani. Ez zseniális. Nyilván ezek elég jók, ő átgondolja és ugye ott a biztosíték, hogy ő Woody Allen, de nekem nagyon szimpatikus, hogy valaki így csinál filmet. Nem tudom, én képes lennék-e rá, mert most már be kell látnom, hogy mindennel megszenvedek. Mind az írással, mind a vágással sokkal többet szenvedek, mint mások. Már javában vágtunk, amikor Török Feriék elkezdték forgatni a Senki szigete c. filmet, amit azóta már be is mutattak. Lassabban haladok, mint mások, ugyanakkor türelmetlen is vagyok. Sok itt az ellentmondás, de minél több filmet szeretnék csinálni, mert azt érzem, egyre többet tanulok belőlük.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322