„Fischer Ivánt választotta az év emberének az amerikai zenekritikus és író, Alex Ross. A The New Yorker rendszeres szerzője szerint a Fesztiválzenekar zeneigazgatója a művészi és politikai bátorság kivételes képviselője. 

A New Yorker és a New York Times is 2014-es komolyzenei listájára választotta a BFZ-t. Az év tíz legfigyelemreméltóbb komolyzenei előadása között szerepel a BFZ Midnight Music című budapesti koncertje a New Yorker magazin listáján. A koncerten a közönség a muzsikusok között ülve, babzsákokon élvezhette a zenét közvetlen közelről. 

A New York Times a 2014-es év legviccesebb komolyzenei előadásai között említi a BFZ Dvorak-koncertjét, amelyen a zenekar ütőse Fischer Iván karmesteri pódiumán üldögélve játszott krotálon az Avery Fisher Hallban. 

2013-ban is Fischer Iván zenekara a világ tíz legjobbja közé került.” 

„Ki kell jelentenünk hangosan és habozás nélkül, hogy kedden és szerdán nem volt jobb zenekar a földkerekségen a Budapesti Fesztiválzenekarnál. Ezen a két estén az együttes {…}, Fischer Iván ihletett dirigálásával Haydnt és Stravinskyt játszott az Avery Fisher Hallban.” - The New York Times (Steve Smith) 2011. január 28.

Évek óta hallgatom őket. Mindig nagy öröm, lelki felüdülés. Sólyom András 2014-ben készített portréfilmje, anélkül, hogy feltenné a már szinte kötelező kérdést (mi a titka/titkuk?), meggyőzően közel kerül a válaszhoz. Elég egyetlen koncertjüket végighallgatni, látjuk, halljuk és érezzük a karmester és a zenekar szoros szimbiózisát. Nem arról van szó, hogy a dirigens intésére a szólisták vagy a zenekar „felmondja a megtanult leckét”, ők együtt léteznek. A filmből az is kiderült valamennyire, hogy hogyan. Egyrészt a zenészek és az énekesek (akik nem tagjai a BFZ-nak) is elmondják: Fischer Iván egyedülálló módon lehetőséget ad számukra saját elgondolásaik megvalósítására, már amennyiben konszenzus jön létre közöttük. A dirigens természetesen dirigál. Az adott keretek között ugyanakkor elfogadó, mert fontos számára a kollektív alkotás, a közös mű. Nem kőbe vésett, mindenek felett álló, általános értéknek, vagy pláne törvénynek tekinti ezt, sokkal inkább praktikus igazságnak. Semmi sem áll távolabb tőle, mint a karmesterek némelyikénél megfigyelhető autoriter prófétaság, önmegideologizálás. Fischer Iván „csak” kíváncsi és ennek megfelelően megértésre törekszik, amiben benne rejlik az elfogadás momentuma is.

Szeretnek továbbá buszon utazni a turnék során. Ilyenkor napokon keresztül együtt vannak, jönnek-mennek a zárt térben, kártyáznak etc. és közben sok minden szóba kerül. A karmester megismeri a zenészek privát személyiségét is valamennyire, és fordítva is. A hangulat ilyenkor könnyed és laza, mondhatni baráti. A próbák és az előadások során aztán mindent a koncentrált figyelem és fegyelem ural. A két attitűd egymást feltételezve, együttesen jellemző rájuk: sokban hozzájárul egyedülálló teljesítményükhöz, mintegy megalapozza, keretet ad neki. „Kitalálós fajta vagyok” – mondja Fischer Iván a filmben. Sőt, még azt is beismeri, hogy néha unja. De ez is előbbre viszi: elmondja ugyanis, hogy bizonyos értelemben közelebb áll hozzá a rendezői, mint a karmesteri hivatás. Valószínű, hogy a közösen létrehozott „Gesamtkunstwerk” áll a legközelebb az egyéniségéhez. Per definitionem akár még a köznyelvben is meg-megjelenő, a wagneri meghatározást némiképp leegyszerűsítő értelemben is. Aki jelen volt operájának ősbemutatóján 2014 októberében, láthatta mindezt. „A vörös tehén” előadása alatt voltak pillanatok (ezek Sólyom filmjében is láthatók), amikor nem vezényelt. Ilyenkor amellett, hogy a színészek játékát figyelte, látszott rajta, hogy beméri alkotótársa Ascher Tamás hozzájárulását az „összművészeti produkcióhoz”, amely aztán a nézők közreműködésével (a befogadással) válhatott valóban sikeres egésszé. Ott, a szemünk előtt, mintegy „a születés pillanatában”. Gondolom, ehhez hozzájárul az is, hogy Fischer Iván azon a nyelven „beszéli az összművészetet”, amelyet az ötven felettiek, de feltételezhetően még a negyvenen túliak is jól beszélnek: a hatvanas évek fiataljai diskurzusának nyelvén. Ez aztán áthagyományozódott a mai negyvenes korosztályra is. Azért találnak pontosan a poénok, mert be vagyunk vonva, a közös nyelvünkön beszél. És a negyven alatti közönség, a húsz és negyven közöttiek? Nem tudom, hogy ők tudják-e, honnan jön mindez. Az viszont biztos, hogy ugyanúgy fárasztja őket a nem kellő szellemmel körített produkció, mint annak idején a hatvanas években a fiatalokat fárasztotta a „papa generációja”. Ezért aztán veszik a lapot és hálásak érte.

A filmben egy alkalommal eltűnődik azon, hogy talán érdemes lenne a felnőtt közönséghez is többet szólni. De még mennyire! Nem csak azért, mert jó humora van, tehát amit mond, az átmegy. Hanem azért is, mert a tehetsége verbalitásban is erős, metakommunikációja pedig ab ovo közösségteremtő. Ez alatt egyszerűen azt értem, hogy Fischer Iván jó tanár. Hitelesen és meggyőzően beszél, mindig szem előtt tartva hallgatóságának általa feltételezett hozzáállását a „megtanítani kívánt anyaghoz”. Ezt figyelhetjük meg a Youtube-on fellelhető Ivan Fischer about Gustav Mahler c. holland nyelvű, angol felirattal ellátott interjúban is. Amikor Mahler VI. (Tragikus) szimfóniájának riasztó, félelmetes tételéről beszél („mintha katonák menetelnének”- mondja), pontos empátiával lát bele az átlagosan művelt zenehallgató fejébe, annyira, hogy bátran kimondhatja, amit egyébként a hallgató nyilván különböző okokból nem mondana ki: „itt a nácik menetelnek”. És pontosan így is van, az átlagosan művelt hallgató megérzi ennek igazságát. Ezt nem lehet pontosabban megfogalmazni, csak úgy, hogy ilyen a jó tanár. A beszédmódjával és a metakommunikációjával átadja nekünk az „Ausztria – Hitler századfordulói ifjúsága – neveltetése – katonai indulók érzelmi ereje” kontextusát, aminek igazsága mellett persze meggyőzőbben tudnék érvelni, ha lenne zenei képzettségem.

Egy más alkalommal arról beszél a filmben, hogy miért örült annak, amikor a gyermekei lisztet osztottak a szegényeknek az egyik karácsonykor. Megint ugyanaz az effektus! Az átlagosan művelt és ugyanakkor „átlagos érzelemháztartással” (már ha van egyáltalán ilyen!) rendelkező nézőben eleinte talán „racionális” ellenérvek gyűlhetnének: „a szegénységen nem lehet így segíteni”. De nem erről van szó! A szegénységen valóban nem, de konkrétan egyes szegényeken? Akkor és ott? Itt érkezünk meg Fischer Iván általam feltételezett credójához, ami a filmben nem mondatik ki szövegszerűen, de kihámozható belőle. A karmester nem általában tesz/állít valamit, hanem konkrétan dirigál: itt és most, ezt vagy azt a darabot, nekünk. Ezt a konkrét egyediségen túllépve úgy mondhatjuk, hogy megosztja velünk, átadja nekünk a zenét. Valószínűleg ezért örült a lisztosztásnak is. A jó interpretátor, a jó karmester, nem általában vett próféta, aki mindenhatónak hiszi magát, hanem hangokban, dallamokban, tempóban gondolkodik, mint ahogy az író alanyban és állítmányban. És nincs ebben semmi l’art pour l’art. Ez a járható út. Mivel Fischer Iván jó tanár, jó értelemben vett népszerűsítő is egyben. Azon az úton jár, amit talán egyik tanárától, Leonard Bernsteintől tanulhatott. Bernstein annak idején a zeneileg képzettnek nem nevezhető fiatal generációt szögezte a fekete-fehér képernyő elé.[1] Bernstein zseniális ötletét Fischer átgondoltan, lépésről lépésre kibontva egy komplex, zenét hallgatni tanító „BFZ galaxissá” fejlesztette tovább. Ennek részei a Kakaókoncertek a kicsik, a Midnight Music előadások az érettebb tinédzserek és ifjú felnőttek számára, az évi egyszeri ingyen koncertek (reméljük nem véget érő) sorozata a Hősök Terén, de kapcsolódnak hozzá a zenekar óbudai próbatermében tartott koncertek és a MÜPA maraton koncertjei is.

Néhány szót a Vörös Tehén című operájáról is feltétlen ejteni kell. Nem a nagyszerű, abszurd és ironikus zeneműre és az abban megjelenő ötletekre gondolok itt, mert az opera remélhetően a közeljövőben színpadra is kerül a Vígszínházban. Sólyom András filmjében néhány jól kiválasztott részletet is láthatunk belőle. Érdemes viszont megfigyelni, hogy mit mond a libretto alapjául szolgáló perről[2] a filmben. Nem tudom olvasta-e Hanák Péter vagy Szabó Miklós[3] történeti munkáit, de amit a per társadalomra gyakorolt hatásáról mond, miszerint ebben a kérdésben hasadt a társadalom hagyományos kötöttségű és modern rétegekre (ezt hívják „kettős struktúrájú” társadalomnak) az történelmileg is helytálló. Ehhez – szakmai szempontból – csak annyit tehetünk hozzá, hogy a „zsidókérdéshez” való viszony a magyar modernizáció állapotát, befejezetlenségét, megtorpanását jelző „markerré” vált.

Néhány szót a filmről: Sólyom András rendezése pontos. Ez megfelel a választott téma (a portré által bemutatott személy) egyik jellemző tulajdonságának is. A rendezői és operatőri munka dicséretesen rendeli alá magát ennek a célnak. Ugyanez mondható el Váradi Júlia értő szerkesztői és riporteri munkájáról.  

Végezetül vissza Bernsteinhez és a zenét népszerűsíteni kívánó karmesterhez. Ha megnézik az ajánlott Youtube idézetet, rögtön érthetővé válik a zenei ismereterjesztés végcélja is: a zene nemcsak szép lehet, hozzásegíthet bennünket a szabad fantáziához is!