Az elmúlt évtized művészfilmes szcénájába bombaként beroppant belga testvérpár, Jean-Pierre és Luc Dardenne, évről évre töretlenül építi életművét, melynek aktuális darabja mindig jogosan talál meleg fogadtatásra a rangos nemzetközi fesztiválkörút állomásain (élükön a cannes-i seregszemlével). A kritikusok és a „műfajra” fogékony nézők ezúttal sem fognak csalódni, a rendeződuó hozza a tőlük telhetőt, vagyis az elvárható maximumot.

A Két nap, egy éjszaka éppen lecsupaszított, már-már dokumentarista formanyelvével, büszkén vállalt puritánságával éri el, hogy képes legyen hétköznapinak tűnő, mégis komoly dilemmát és mély drámát jelentő események, léthelyzetek érzékletes (és érzékeny) boncolgatására. A hollywoodi „méret a lényeg” ars poetica árnyékában megbúvó művészfilmes alkotók egyre gyakrabban fordulnak éppen a kortárs mozi rohamtempójú ellelketlenedésének és túlzásokban való tobzódásának tagadásaként az emberközeliség, a „hétköznapi lépték” csendes ellenállása felé. A román újhullám rendezői vagy itthon például a kiváló női drámákkal (Friss levegő, Pál Adrienn) jelentkező Kocsis Ágnes járnak többek közt hasonló úton, nyomukban pedig ott halad a siker.

Nem nevezhető persze formabontónak jelen cikkünk tárgya. Egy igazi „mozis” konfliktushelyzetre, egy (legalábbis a valamennyire fejlett érzelmi intelligenciával rendelkező embertársainknál) morális meghasonláshoz vezető döntési kényszerszituációra építi cselekményét, melynek kapcsán jogosan merülhet fel a kérdés a vászon innenső oldalán: vajon én mit tennék? Akárcsak a klasszikus (film)drámák hősei, jelen figurák is szembekerülnek egy választással, melynek nincsen mindenki számára pozitív kimenetele, mégis voksolniuk kell az egyik irányban. Nem véletlen, hogy egyesek egyszerűen elzárkóznak a döntés elől és nem válaszolnak hősünk kopogtatására.

A korábban depresszióval küzdő családanya kényszerűen rója a köröket, hogy meggyőzze kollégáit, akiket valójában alig ismer, és nyerjen egy látszólag vesztett ügyben (ezért is a vélt párhuzamok Sidney Lumet tárgyalótermi klasszikusával). Itt azonban elmarad a happy end, a szüzsé végén (SPOILER!) éppen Sandra kerül egy ugyanennyire kétes döntés elé. Ő pedig választ: de nem azt, amire főnöke vagy akár néhány órával korábban ő maga számított.

A Két nap, egy éjszaka emellett afféle „urbánus road movie-nak” (lásd a már tárgyalt Pál Adriennt, vagy az olyan remekműveket, mint például Zhang Yimou Teljes a létszám-a) is tekinthető, melynek során Sabine végigrója városát (a felvételek Belgium vallon régiójában, Liège és környékén készültek) és az agglomerációt, kollégái személyében pedig a kortárs belga középosztály különböző arcaival találkozik. Egyfajta tablóként is funkcionál ezáltal a Dardenne-testvérek filmje, „kultúr-antropológiai” lenyomatként, melyben nem csupán a különböző embertípusokat, de egyben egy helyzetre adott viselkedésmódok, válaszok variációt is feltérképezi a rendező testvérpár.

A francia film aktuális elsőrangú női csillaga, az Edith Piaf megformálásáért (többek közt) Oscarral, Césarral és Golden Globe-al jutalmazott Marion Cotillard már a forgatókönyv elolvasása előtt igent mondott a felkérésre – és jól tette. A színésznő bámulatos módon éri el, hogy szinte megkülönböztethetetlenül „beleolvad” a többnyire civilekből álló szereplőgárdába (a rendezők számára külön kihívást jelentett, hogy első ízben dolgoztak igazi nagy sztárral), mégis kifogástalan alakítást nyújt. És miként a tragikus sorsú díva szerepében, ezúttal is a törékenység és a kitartás, a gyengeség és az állhatatosságból fakadó erő kettőségét képes egyetlen figurában, egyetlen történetben összesűríteni. Mondhatnánk, hogy elviszi hátán a filmet, de erre nincsen szükség, „megy az magától is”. Cotillard jelenléte nélkül azonban jóval kevesebb lenne.

Összességében tehát egy nagyon is emberi (és az európai művészfilmet sújtó előítéletekkel ellentétben nem csupán a kötött pulcsis Tarkovszkij-rajongók számára élvezhető) drámát kap, aki jegyet vált az immár sokadik Dardenne-remekre, mely mindamellett, amit eddig felfejtettünk, még egy fontos tulajdonsággal rendelkezik. Az érzelmi azonosulás révén képes végig fenntartani a nézői figyelmet, sőt, azon kapjuk magunkat, hogy fokozatosan egyre jobban izgulunk Sandra sorsáért, a hétfői szavazás határidejét lebegtetve lelki szemeink előtt. Pedig ez egy egészen mindennapos eset…