Cannes-i bemutatóját követően heves felháborodás övezte a Helit. A kritikusok az erőszak ábrázolás önkényét kérték számon, a filmen, amely – igaz, CGI-trükk-kel – megmutatta, ahogy fiatalok felgyújtják egy öntudatlanra vert férfi nemi szervét. A megrökönyödés érthető, hiszen Amat Escalante az amerikai és az exploitationfilmek túlburjánzó erőszakossága mellett is tudott tabut sérteni, bár korántsem öncélúan. Az ominózus jelenet a mexikói drogháború aktuális helyzetének tükre. Mikor a mexikói médiában levetítik a drogkartellek üzeneteit, és az újságokban, a tévében közzéteszik a lefejezett hullák képét, a kínzás megmutatása csak másodsorban sokkolás – elsősorban realizmus, amely Escalante egész filmjét átjárja.

A rendező, a narcocinema tömegfilmes darabjaival ellentétben, nem a drogmaffia működésére, hanem az áldozataira veti figyelmét. A két részre bontható film első felvonásában egy anyátlan család mindennapjait kísérjük nyomon. Heli és apja is az autógyárban dolgozik, a fiatal, alig egy éve házas munkás felesége pedig otthon van az újszülöttel. Heli húga, a 12 éves Estela nemcsak iskolába, de fiúzni is jár. A 17 éves Betóval azt tervezgetik, hogy megszöknek és összeházasodnak. A csekély értelmű katonanövendék úgy gondolja, ezt a rendőrség által lefoglalt kokain egy részének meglovasításával és eladásával alapozhatja meg, amellyel a különleges rendőregységek és a kartell haragját is Heliék családjára vonja.

Escalante nem thrilleresíti filmjét, a játékba hozott bűnügyi formulákat erősen csonkolja; nem mutat akciót, nem teremt feszültséget. A rögvalóságra koncentrálva festi fel a családot mételyező belső problémákat, és a drogkartellel kapcsolatba kerülő köznapi emberek tragikumát. Cannes-ban ugyan elnyerte a „Legjobb rendező” díját, de vizuális stílusa nem hordoz újdonságértéket: a művészfilm minimalista esztétikájával, lassú kameramozgásokkal, kihagyásos elbeszélői szerkezettel ruházza fel művét. Sangre című debütfilmjének a korai Hanekét idézően töredékes, kis plánokra szűkített ábrázolásmódjához képest közelebb áll a művészfilmes fősodor mívesen távolságtartó stílusához, de ez a hűs, semleges hangnem erősít rá a Heli alapját biztosító tényszerűségre. Escalante alkotásának előnye és hátránya is egyben az a katalógusjelleg, amellyel listázza a mexikói drogháborúhoz csatolható társadalmi problémákat.

Legerősebben a bűnesetbe véletlenül és ártatlanul sodródó Heli kiszolgáltatottságát, és ebből fakadó traumáját érzékelteti. A teljesen átlagos és egészen kedves fiú egyik legsúlyosabb megrázkódtatása, hogy végig kell néznie a nézők és kritikusok közfelháborodását kiváltó kínzást. Escalante korábbi filmjeiben is tovább húzta karakterei történetét a váratlanul lecsapó halál után a tipikus végponton, hogy lecsengesse a sorsfordító események hatását szereplőben, nézőben egyaránt. Ennek megfelelően most is a film második fele az érdekfeszítőbb, amikor Helinek és családjának a stresszt, a hiányt és a tehetetlenséget kéne feldolgozniuk. Ekkor Escalante az erőszak ciklikusságára irányítja a figyelmet, ahogy a bűn traumát, a trauma pedig újabb bűnt szül.

Ha a bűnügyi szervezetek fiatalokra gyakorolt csáberejét nem is, de hagyományaik továbbörökítését is feldolgozza a Heli. Visszatérő toposz a mexikói bandák életét bemutató filmekben a legfiatalabbak beavatása (ld. Sin Nombre), egyben a legijesztőbb aspektus az utánzás útján tanuló ifik kínzásra, erőszakra való felbujtása az ominózus jelenetben. A rendező emellett a rendőrség és a média felelősségének kérdését is megpendíti. A tévében nemcsak a drogháború roppant véres leszámolásainak áldozatait mutatják, de még a kartellek egymásnak címzett üzeneteit is felolvassák. A média nem tesz mást, csak továbbörökíti a drogmaffia erőszakosságát. Mikor a rendőrség látványintézkedésként eléget pár száz kilónyi kokaint, a meghívott sajtó nem kérdez, csak csendben tapsol. A rendfenntartó szervek kezét pedig a bürokrácia köti, a nyomozás lassú és akadékos, pláne a bűnszervezet meglepetésszerű akcióival szemben.

A Heliben a korrupció sem áll távol a rendőrségtől, de érdekes módon ez nem pénzben, hanem szexuális ellenszolgáltatásként jelenik meg. A Heliék ügyében nyomozó rendőrnő szexuális ajánlatában ér össze a közéleti korrupció a magánélet válságával – a címszereplő ugyanis a történet során végig frusztrált, fiatal felesége nem akar lefeküdni vele: még mindig haragszik rá amiatt, hogy a házassággal egyúttal elszakította a családjától. Escalante már a Sangrével is a visszafojtott érzelmek krónikásaként tört be a mexikói filmbe: abban a filmben a papucsférj szorongásai egy családi trauma után törtek felszínre, amihez részben a kezeletlen privát krízisek vezettek. A Heliben nincs ilyen ok-okozati kapcsolat, de a címszereplő párkapcsolati dilemmái is jelzik, hogy a mexikói szociális problémák mélyén a családjuktól elszakított gyermekek traumái lüktetnek (ld. még a bűnbandákba elcsábított fiatalok sorsát).

A film a fiatal házasságok átlagkonfliktusait pusztán jelzésértékkel ruházza fel. Kidolgozása nem kapja meg a kellő mélységet, egyéniséget. Oka ennek az lehet, hogy Escalante nem egyéni sorstörténetet vázol, hanem azt sugallja, Heliék tragédiája bárkivel megtörténhet. Filmje összegző munka, melynek távolságtartó stílusa felmenti az alól, hogy összetett érzelmeket ábrázoljon. Erejét inkább a mexikói valósághoz közel fekvő világ dzsungeltörvényeinek és elembertelenítő hétköznapjainak markáns bemutatásából nyeri. Ha nem is karrierdefiniáló, de mindenképpen fontos, markáns munka.