Lemenni kutyába - David Gordon Green: Joe
2014. 04. 06. • Vajda Judit |
A 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválon premier előtt műsorra tűzött, Larry Brown regénye alapján készült Joe egy igazi kétarcú rendező, David Gordon Green alkotása, mellyel lehetőséget adott az utóbbi évtizedben gyalázatos szerepválasztásairól elhíresült Nicolas Cage-nek egy igényes és drámai visszatérésre. MOZI - TITANIC
(Joe)
amerikai filmdráma, 117 perc, 2013
rendezte: David Gordon Green
írta: Gary Hawkins (Larry Brown regénye alapján)
fényképezte: Tim Orr
vágó: Colin Patton
zene: Jeff McIlwain
producer: David Gordon Green, Lisa Muskat, Derrick Tseng, Christopher Woodrow
szereplők: Nicolas Cage, Tye Sheridan, Ronnie Gene Blevins, Adriene Mishler, Heather Kafka, Sue Rock, Aaron Spivey-Sorrells, Brenda Isaacs Booth, Gary Poulter
gyártó cég: Worldview Entertainment, Dreambridge Films, Muskat Filmed Properties, Rough House
forgalmazza: Cinenuovo
bemutató dátuma: 2014. április 17.
A nagyközönség David Gordon Green nevét minden bizonnyal olyan fősodorbeli vígjátékai révén ismeri, melyek bátran nevezhetők debilnek vagy legalábbis éretlennek. Az Ananász expresszel, a Király!-lyal és A bébisintérrel éles ellenpontot képeznek az alkotó fajsúlyos független filmdrámái, melyek közt számos kapcsolódási pont fedezhető fel, és melyek sorába a Joe is könnyedén beilleszthető. „Az Igazi”-t és a Prince Avalanche – Texas hercegét leszámítva ezek (George Washington, Áramlat, Angyal a hóban) egytől egyig gyerekhősökkel vagy fontos kamaszfigurával dolgozó alkotások.
Green bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Larry Clark gyerek- és kamaszfetisizáló alkotásait (Kölykök, Genya, Ken Park, Külvárosi rockerek) idéző, 2000-ben bemutatott George Washington még egy egész csapat kiskölyköt állított a középpontba, akik világa zárt, különálló egységként alkotott ellentétet a felnőttekével. Ezt emeli ki például, hogy míg a felnőtteket megformáló színészek olyan erőltetetten, keresett módon szavalnak, mintha (amatőr) színpadon lennének, addig a gyerekszínészek rendkívül hitelesek és életszerűen játszanak.
A 2004-es Áramlatban a maroknyi tini egyetlen testvérpárra csökken, és itt egyenesen fenyegető és ellenséges a felnőttek jelenléte. Az apa problematikus figurája úgyszintén a Joe-t előlegezi meg, ahogy az is, hogy ez az apafigura (a nagybácsi váratlan felbukkanásával) megduplázódik.
Az Angyal a hóban (2007) című Green-műben már csak egyetlen kamaszfigura marad, neki azonban kiemelt szerepe van a cselekményben (Arthur a film legérettebb figurája, ő az egyetlen, aki tisztán lát és az egyedüli, aki kimondja az igazságot). Ebben az alkotásban megtörténik a gyerek- és felnőttvilág keveredése is, hiszen a mű érzelmi idiótaként viselkedő felnőtt karakterei legjobb esetben is gyerekes, éretlen személyiségek, ezzel pedig nagyban magukban hordozzák a gyermeki létállapotot.
Az Angyal a hóban (2007) című Green-műben már csak egyetlen kamaszfigura marad, neki azonban kiemelt szerepe van a cselekményben (Arthur a film legérettebb figurája, ő az egyetlen, aki tisztán lát és az egyedüli, aki kimondja az igazságot). Ebben az alkotásban megtörténik a gyerek- és felnőttvilág keveredése is, hiszen a mű érzelmi idiótaként viselkedő felnőtt karakterei legjobb esetben is gyerekes, éretlen személyiségek, ezzel pedig nagyban magukban hordozzák a gyermeki létállapotot.
A legújabb műben, a Joe-ban végképp egymásra talál ez a két különböző univerzum, abban az értelemben, hogy itt már nem a gyerek- és a felnőttkörnyezet, hanem annak egy-egy kiemelt, egymással szövetségre lépő hőse áll szemben az őket körülvevő cudar világgal. A korábbi opusokban is megjelenő diszfunkcionális család ugyanis ebben a többek közt családon belüli erőszakot is bemutató filmben jut el egy olyan végső pontra, ahol egyértelművé válik, hogy a menedéket valahol máshol, a rokoni kötelékeken túl kell keresni.
Saját korábbi munkáin kívül azonban a rendező a Joe-val a kortárs filmművészek alkotásaival is párbeszédet kezd. Az ellenséges vagy legalábbis zavaróan érthetetlen felnőtt társadalom elől való menekülés, elfordulás motívuma, a leszakadó, a civilizáció peremén élő közeg hangsúlyos jelenléte és a szülők feltűnő és fájó hiánya például mind Terry Gilliam Tidelandjével, mind A messzi dél vadjaival rokonítja. Fontos különbség azonban, hogy a Tidelandben és a Benh Zeitlin-opusban a gyermeki nézőpontot magáévá téve jelenik meg a cselekmény: bizarr mesevilágot látunk, melyben a szemszög és a narráció logikája a gyerekéhez hasonul.
A realista, objektív szemszög, azaz a gyermeki nézőpont hiánya miatt a Joe legszorosabban Jeff Nichols 2012-es munkájához, a Mudhoz kapcsolódik (ennek relációjában talán nem elhanyagolható tényező, hogy Nichols egyrészt kvázi David Gordon Green köpönyegéből bújt elő, hiszen Green volt előbbi debütáló nagyjátékfilmjének, a 2007-es Fegyverek és embereknek egyik producere, másrészt a Joe és a Mud központi (kis)kamaszfiguráját is ugyanaz a gyerekszínész, Tye Sheridan játssza). És akkor még nem beszéltünk a cselekmények szembetűnő hasonlóságáról: mindkét film középpontjában az apafigurával való elégedetlenség okán egy alternatív apafigurához való fordulás áll.
A szóban forgó alternatív apafigura a Joe-ban maga a címszereplő, egy 48 éves egykori elítélt, aki egy déli kisváros pusztulatában a vadakat terelő juhász: famunkás brigádjában állandó munkát biztosít a környék szerencsétlenjeinek. Mikor találkozik a sanyarú sorsú Gary-vel (a 15 éves fiú, egy agresszív, alkoholista, munkanélküli csavargó apa és egy tehetetlen báb anya gyereke, egy magába zárkózott, az őt ért trauma miatt néma és katatón lány bátyja munkáért jelentkezik nála), az „összenő, ami összetartozik” jegyében azonnal közeli kapcsolat alakul ki köztük – Joe felkarolja és támogatja a fiút, akiben magára ismer (a két ember közti hasonlóságot már megismerkedésük előtt vizuálisan hangsúlyozza az a párhuzamos montázs, amikor a kamera más-más helyszínen, de azonos mozdulatokat végezve mutatja be a kamaszt és a férfit).
A fenti szabály azonban sajnos nemcsak a lehúzó környezetükből kiemelkedőkre, hanem a negatív pólusra is igaz: a Joe-t és Gary-t körülvevő undorító véglények szintén egymásra találnak, és ezzel olyan – 
tulajdonképpen már az igen erős nyitójelenettől kezdve megjósolható – sorsszerű események sora veszi kezdetét, melyekbe szinte bele van kódolva az elkerülhetetlen tragédia. A cél tehát ebben a közegben embernek maradni (Joe) vagy emberré válni (Gary). Nem felnőtté, hiszen a fiatalkorú hős már a cselekmény elejétől kénytelen felnőtt férfiként viselkedni: dolgozni, küzdeni és akár tettleg megvédeni magát és hozzátartozóit (ennek megfelelően habár a mű coming of age-movie, nem felnőtté, sokkal inkább felnőttebbé válási történet).
tulajdonképpen már az igen erős nyitójelenettől kezdve megjósolható – sorsszerű események sora veszi kezdetét, melyekbe szinte bele van kódolva az elkerülhetetlen tragédia. A cél tehát ebben a közegben embernek maradni (Joe) vagy emberré válni (Gary). Nem felnőtté, hiszen a fiatalkorú hős már a cselekmény elejétől kénytelen felnőtt férfiként viselkedni: dolgozni, küzdeni és akár tettleg megvédeni magát és hozzátartozóit (ennek megfelelően habár a mű coming of age-movie, nem felnőtté, sokkal inkább felnőttebbé válási történet).
Az említett söpredéket a film olyan következetes szimbólumhasználattal jeleníti meg, hogy egy percre sem felejthetjük el, hogy az ember állat – még akkor sem, ha épp egyetlen félállati szinten tengődő embert sem látunk a színen. „Az ember állat” alapállítás beszédes metaforái ugyanis végig ott vannak a filmben. David Gordon Green már első munkájától, a George Washingtontól kezdve szívesen szerepeltet műveiben állatokat, de ott még csupán dramaturgiai vagy díszítőelemként voltak jelen a kutyák, macskák, menyétek vagy épp döglődő kígyók. Később, az Áramlatban már sokkal tudatosabbnak tűnik az állatsereglet alkalmazása: a malacok a nem túl meleg családi otthont jellemző negatív motívumok, az édes kecskegida ezzel szemben a potenciális új otthont (valójában csak átmeneti szállást) jelentő pozitív jelkép, végül a tejet, azaz az élelmet, életet adó tehén a menedék szimbólumává válik.
Ez az állatszimbolika a Joe-ban odáig nő, hogy szinte minden egyes képkockán történik valami utalás az állatokra. Nemcsak maga a címszereplő és más figurák tartanak kutyát (melyek több jelenetben is kulcsfontosságra tesznek szert), de egészen oda nem illő helyen is láthatunk állatot feltűnni (például egy cicát egy kocsmaasztalon); sőt ha nincs élő állat a képen, akkor biztos, hogy a főhősnek vadászkopó díszíti a pamlagán a takarót, az első szembejövő járókelő pedig macskás pólót visel. Nem meglepő tehát, hogy mikor egy jelenetben Gary apját látjuk kukázni, akkor azonnal az az analógia ugrik be, hogy szinte kutyaként kotor a szemét közt.
Állatokkal ezenkívül állattetem formájában is találkozhatunk a Joe-ban: az őz megnyúzásának és feldarabolásának jelenetében szinte érződik a szag is, annyira naturalista ábrázolásban tárul elénk. A naturalista ábrázolásmód hasonlósága miatt ennek a képsornak a párjává válik a(z első) gyilkosság jelenete (amikor látjuk, ahogy szó szerint behorpad az áldozat koponyája) – s ezzel újabb egyenlőségjel kerül ember és állat közé. A film paradoxona pedig, hogy ebbe a környezetbe a két főhős is szervesen illeszkedik, mégis kiragyognak onnan, mint két drágakő a szemétdombon. Mindezek után talán hihetetlen, de a Joe-ban ha nehéz is, nem lehetetlen némi optimizmust felfedezni – hiszen ahogy a főhősök erdei munkájában az irtás (azaz a fa belülről, méreggel történő elpusztítása) után az ültetés következik, úgy egyvalaki számára azért megadatik a továbbélés és az újrakezdés lehetősége.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322