A lét elviselhető melankóliája. Lance Edmands: Kékmadár
2014. 04. 12. • Vajda Judit | Titanic
Lance Edmands bemutatkozó nagyjátékfilmjének olyan a témája, amiből egy hollywoodi rendező teátrális-bombasztikus drámát készített volna, másvalaki pedig talán nagyívű tablót kanyarított volna belőle egy kisváros mikrotársadalmában. Az alkotó azonban egy harmadik utat válaszott és az egyénre koncentrált. TITANIC VERSENYBEN
Kékmadár
(Bluebird)
rendezte: Lance Edmands
írta: Lance Edmands
fényképezte: Jody Lee Lipes
vágó: Lance Edmands, Dino Jonsäter
zene: Daniel Bensi, Saunder Jurriaans
producer: Garrett P. Fennelly, Kyle Martin, Alexander Schepsman
szereplők: Amy Morton, John Slattery, Louisa Krause, Emily Meade, Margo Martindale, Adam Driver, Brandon Wardwell, Patrick Murney, Parisa Fitz-Henley
gyártó cég: Act Zero Films, Film i Väst, Killer Films, Rooks Nest Entertainment, SeeThink Films, Washington Square Films
A középkorú családanya, Lesley iskolabuszsofőrként dolgozik. Az első dolog, amit megtudunk róla a film nyitójelenetében (amikor odaadja a saját sapkáját annak a gyereknek, aki otthon felejtette a magáét), hogy jószívű, felelősségteljes, gondoskodó és jól végzi a munkáját. Ez a nő egy nap mégis hibát követ el, mert elvonja a figyelmét egy kismadár váratlan és szívderítő megjelenése az iskolabusz hátuljában, a kemény maine-i tél közepén. Egy kisfiú ugyanis egész éjszakára a buszon marad: egy kisfiú, akinek felelőtlen édesanyja, egy huszonéves pincérnő éppen elvágyódva karaokézik a helyi kocsmában, majd részegen-betépve bealszik egy kád vízben, miközben a fia éppen hipotermiás kómába esik, mert ő elfelejtett érte menni az iskolabuszhoz.
A felelősség (legalábbis a morális) tehát megoszlik a két ember között, hiszen mindketten hibát követtek el – a törvény előtti felelősség azonban Lesley-t terheli. 
Az alkotók pedig a tragédiát követően nagyon pontosan, mégis mindenféle didaxis nélkül jelenítik meg a súlyos esemény feldolgozásának (pontosabban az erre való képtelenségnek) pszichológiai folyamatait – elsősorban Lesley-re és családjára, 16 év körüli lányára, Paulára és férjére, a kisváros fafeldolgozó üzemében dolgozó Richardra koncentrálva.
Az alkotók pedig a tragédiát követően nagyon pontosan, mégis mindenféle didaxis nélkül jelenítik meg a súlyos esemény feldolgozásának (pontosabban az erre való képtelenségnek) pszichológiai folyamatait – elsősorban Lesley-re és családjára, 16 év körüli lányára, Paulára és férjére, a kisváros fafeldolgozó üzemében dolgozó Richardra koncentrálva.
A fent már röviden jellemzett hősnőben az első perctől kezdve dolgozik a bűntudat, amire azonban csak tehetetlensségel, illetve pótcselekvésekkel tud reagálni. Leszedi például a karácsonyfát, amivel kapcsolatban korábban elhangzott, hogy hetek óta senkinek sem volt sürgős foglalkozni vele, illetve selejtíteni kezd a házban, egy esetleges kirakodóvásár reményében (melynek értelmetlenségére a férj rögtön fel is hívja a figyelmét: „Kirakodóvásár a tél közepén?”). Gyötrő idegességének egyértelmű jele továbbá, amikor olyan mániákusan pucolja a zöldséget, hogy megvágja a kezét. Szívfacsaró ígéretével pedig („Mindent helyre fogok hozni, megígérem”) tovább nyomatékosítja, hogy legbelül folyamatosan saját magát okolja.
A kamaszlány – akinek szintén dolgozik a lelke a tragédia miatt – a legkülönfélébb módokon próbálja vigasztalni magát. Egyrészt olyan apróságokkal, hogy egymás után szépen felhúzza a hógömböket a boltban, ahol dolgozik, hogy hallgassa a zenéjüket, másrészt azzal, hogy belemenekül abba a szerelembe, ami éppen a szomorú történésekkel párhuzamosan, azok árnyékában kezd el kibontakozni közte és iskolatársa között. Paula elég látványosan produkálja ezenkívül a projekció (kivetítés) elhárító mechanizmusát is: amikor kifakad apjának („Azt hiszed, anya hibája, hogy meg fog halni az a kisfiú?!”), azzal valójában a saját érzéseit, véleményét és félelmét artikulálja.
Richard, a férj azonnal empátiával fordul Lesley felé. Együttérzésének és gyengédségének apró jele például, hogy reggelit készít kényszerszabadságra utalt feleségének (aki azonban idegességtől összeszűkült gyomorral nem tudja elfogyasztani, inkább kidobja). Az pedig, hogy az eset után ő is többször hibát követ el a munkájában, a nyilvánvalón túl (ideges neje fenyegetett helyzete miatt, ezért hibázik) afféle lélektani szimpátiafájásként is értelmezhető.
Az író-rendező ugyanezzel a finomsággal és érzékenységgel hangsúlyozza azt is, ahogyan a tragédiát követően pókháló vékonyságú fonal köti össze az – ellentétes oldalon álló – érintetteket. Marla, a felelőtlen lányanya például vásárol egyet azokból a zenélő hógömbökből, amiket korábban Paula rendezgetett. Paula pedig ugyanazt a hibát követi el, amit Marla kamaszként szintén megtett (melynek eredményeként született egy fia, akivel nem törődik). Lesley és a fiatal nő egyetlen találkozásakor pedig egymásra kopírozódik a dráma két leginkább érintett figurája, amikor egymásra tükröződve látjuk az arcukat a bejárati ajtó üvegében.
Utóbbi momentummal még feltűnőbbé válik, hogy a Kékmadárnak nincsenek bűnösei: akit szívünk szerint elítélnénk, valójában az is áldozat – a film szimpátiával (Lesley), vagy legalábbis megértéssel (Marla) ábrázolja azokat, akik hibáztak (a buszsofőrnő alakjának megjelenítésekor ez egyértelmű, de az alkotó még a tompának, érzéketlennek és közömbösnek tűnő pincérnőt is próbálja megértetni, elfogadtatni azzal, hogy megismertet múltbeli történetével, illetve amikor egy jelenetben a nő egyértelmű önvizsgálatot és önkritikát gyakorol). A fentebb említett egymásra rímelő hibák is ugyanezt húzzák alá: bárkivel megeshet, hogy hibát követ el – és attól, hogy a következmény súlyosabb, nem biztos, hogy a bűn, ami okozta, nagyobb volt.
A háttér pedig ehhez az emberi drámához egy békés kisváros, hangulatosan behavazott tájjal. A kemény tél – azon túl, hogy nyilvánvaló dramaturgiai oka van – a film melankolikus atmoszféráját erősíti, ahogy az is, hogy a cselekmény karácsony után játszódik (lásd a funkcióját vesztett, ottfelejtett karácsonyfát). A Kékmadárban súlyos érzelmek, nagy drámák jellennek meg, de nincs benne eltúlozva semmi: nem szívszaggató, csak szívszorító; jellemzően még a tragikus esetből nyerészkedni kívánó ügyvéd sem kifejezetten rámenős, illetve az alkotók nem ábrázolják különösebben ellenszenvesnek vagy tenyérbe mászónak. A csendes melankólia az aláfestő zenében is megjelenik: az, hogy a békés, nyugodt kísérőzene hangulatában nem változik a tragédiát követően sem, nagyban hozzájárul a film egynemű, a teátralitást és a bombasztikusságot elkerülő stílusához.
Ennek megfelelően a Kékmadárban nincs hatalmas katarzis a végén: oda érkezünk, ahonnan elindultunk (ismét a fafeldolgozás-papírgyártás képsorát látjuk). A filmben korábban is csak nagyon finom, szinte észrevehetetlen szimbólumok bukkantak fel (például amikor a Lesley és Marla közötti rosszul végződő beszélgetésre kupacban álló kopár, lecsupaszított fehér fákat vágtak), s ugyanígy olyan apró happy endet kapunk, hogy szinte nagyító kell hozzá, hogy feltűnjön. De ha hihetünk az alkotó következetességében, akkor talán nem véletlen, hogy a záróképen egy olyan táblát láthatunk, melynek tetején a ’recycle’ felirat olvasható.t láthatunk, melynek tetején a ’recycle’ felirat olvasható.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322