Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

A Kubrick–Spielberg-féreglyuk – Christopher Nolan: Csillagok között

A „kemény” tudományos fantasztikumot összehozni a Spielberg-féle családi filmmel – közel lehetetlen vállalás, amely korunk legnépszerűbb szerzői közönségfilmesének, Christopher Nolannek sem sikerül. MOZI

Csillagok között
(Interstellar)
amerikai-angol sci-fi, 169 perc, 2014 (12)
rendezte: Christopher Nolan
írta: Christopher Nolan, Jonathan Nolan
fényképezte: Hoyte Van Hoytema
vágó: Lee Smith
zene: Hans Zimmer
producer: Christopher Nolan, Emma Thomas
szereplők: Matthew McConaughey, Anne Hathaway, Jessica Chastain, Wes Bentley, Casey Affleck, Michael Caine, Matt Damon, Collette Wolfe 
forgalmazó: InterCom
bemutató dátuma: 2014. november 6. 

AZ ÍRÁS SPOILEREKET TARTALMAZ!

A kemény sci-finél a tudományos, a puhánál a fantasztikum tagon van a hangsúly – szól a bevett meghatározás a science fiction két válfajáról. Hogy Christopher Nolan első sci-fijében rögtön a tudományos megalapozottsággal bíró, teoretikus feltevésekkel zsonglőrködő alműfajhoz nyúl, az aligha meglepő. Nolan kapcsán leggyakrabban a beállításait körzővel-vonalzóval tervező, dramaturgiáját sakkmesterként kiszámító Stanley Kubrickot emlegetik előképként, kézjegyei közé pedig elsősorban a labirintusszerűen bonyolított narratívák és a csavaros időjátékok tartoznak. A sort még lehet folytatni a majd’ minden filmjében felbukkanó, traumából megszállottságba menekülő főhőssel, aki gyakran komplett illúzióvilágokat (Memento, Eredet) vagy alternatív identitásokat (Batman-trilógia) fejleszt ki magának, hogy ne kelljen szembenéznie ősfélelmével, vagy épp élete és identitása széthullásával. De Nolant sosem az érzelmi trauma, inkább az ebből fakadó fanatikus illúziókergetés érdekelte: napjaink blockbuster-auteurjének nem hősei, hanem önmagába hajló és útvesztőszerű narratívái a bonyolultak.

A Csillagok között ebből a szempontból új állomás Nolan pályáján: a narratív struktúrát se időjáték, se tükörszerkezet nem komplikálja, hősei pedig tébolyult megszállottak helyett csupán elszánt pionírok. Tudományos alapú világépítésében az Eredethez áll a legközelebb, hiszen a kalandot ott is rendre megakasztotta a különbejáratú szabályrendszer ecsetelése, de a Csillagok között a tudatalattiban játszódó akciófilmnél jóval tovább megy. Világát ugyanis már részleteiben sem egy nyugalmából kibillentett elme víziójaként, hanem kizárólag asztrofizikai törvényszerűségek és a tudományos fantasztikum égisze alá tartozó feltételezések egyenleteiből vezeti le. Vagyis: a világmentő történetet féreg- és fekete lyukakról, fénysebességről és űrutazásról, gravitációról és relativitáselméletről szóló eszmefuttatásokra alapozza. De mint az Eredet, a Csillagok között is roppant egyszerű és nyilvánvaló műfaji sablonokkal dolgozik, miután felhúzta sajátos nolani univerzumát, és a „hard” science fiction vonalat a Spielberg- és Lucas-féle családi sci-fi tradícióján szűri át.

A projektet a kezdetektől megbélyegezte ez a kettősség: az alapötlet egy elméleti fizikus (Kip Thorne) és egy hollywoodi producer (Lynda Obst) fejéből pattant ki, miután együtt dolgoztak a Kapcsolat című sci-fin. Filmtervüket Steven Spielbergnek szánták, forgatókönyvírásra pedig Jonathan Nolant, Chris öccsét kérték fel, aki íróként gyakran dolgozik testvére történetein. Miután Spielberg felállt a rendezői székből, Nolan pedig beleült, Christopher átdolgozta Jonathan forgatókönyvét, de megtartotta a célkitűzést: tudományos-fantasztikus blockbusterével vállaltan a spielbergi hagyományt szerette volna folytatni.

Egyértelmű ez már abból a porlepte prológból, amelyben egy vidéki földművelő család farmján illusztrálják a Föld fokozatos pusztulását. Szél- és porviharok fújnak, penész emészti a termést, de már ekkor dacol a humán szellem: az Egyszerű Amerikai Ember lefordított tányérokkal terít, és hétvégi baseballmeccstől földműves hétköznapig rendre szembeszegül a pusztulással. Üdítő frissítés ez a sci-fi és a katasztrófafilm által is kedvelt, kiürült, poszt-apokaliptikus metropoliszok után, pedig Nolanék csak rég nem használt – vagyis mostanság a retrózó ifjúsági sci-fik (ld. Super 8) által bitorolt – hagyományhoz nyúltak. Világuk érzékletesen, dialógusokból bomlik ki: Cooper, az egykori pilóta a földet műveli, mérnöki hajlamait csak a mezőgazdasági gépek kreatív átprogramozásában tudja kiélni. Verandákon töltött sörözős estéken az ember szellemének lekushadásáról mereng – „tűzoltó-, és nem felfedezőnemzedék a miénk” –, és az iskolában is azt tanítják, hogy a holdra szállás – „az Apollo-mese” – csak a szovjet gazdaság romba döntését célzó propaganda volt, nem pedig az új határvidéket meghódító emberiség nagy lépése. Fia már ebbe a világba, földművelőnek született, ám lányát, a hasonlóan tudományos beállítottságú Murphöt, aki még egy kísértetjárást is egzakt tudományos módszerekkel próbál értelmezni szobájában, sajnálja.

A hosszú alapozás persze arra kell, hogy meglegyen a családtól való elszakadás drámai súlya, mikor Cooper belebotlik a NASA szomszédos űrbázisába, amely éppen akkor tervezi elindítani űrmisszióját, hogy élhető bolygót keressen az emberek számára. Az egész történetet a „család vagy fajfenntartás” dilemmája szövi át: ami mindannyiunk életében még természetesen összefonódott, az az űrbe kilőtt tudósok számára – néhol morális színezetet kapó – drámává érik. Nekik ugyanis hamar szembe kell nézniük azzal, hogy a féreglyuk túloldalán, ahol új világokat keresnek, eltérő a gravitáció, és ezért más tempóban múlik az idő: egy pár órás felfedezőút a távoli bolygón akár évtizedeket is jelenthet a földi idő szerint, ezért lehet „csak” az emberiséget tudják megmenteni, családjukat nem.

Nolan értelemszerűen az idő relativitásának elméletére felhúzott drámában mozog otthonosan, hiszen ha történetét most nem is strukturálja időjáték köré, a film érzelmi erejét mégis ebből az eltolódásból fakasztja. A Csillagok között legsúlyosabb jelenete, mikor Coopernek több évtized videoüzeneteit kell végignéznie egy félresikerült expedíció után, és szembesülnie vállalása valós horderejével. De Nolan akár egy mellékszereplő mellékes döntésének vázolásakor is emberibb és érzékletesebb tud lenni, ha az Idő hatását vizslatja (az egyik tudós inkább a magányban, tennivaló nélkül kibekkelt életet választja a mélyalvás helyett, hogy egyáltalán megéljen valamit), mint amikor a nagy dilemmákat (család vagy emberiség) mérlegeli. Ezen a téren csak a – nolani divat szerint – önbecsapó, önáltató döntéseket egyénítette az alkotópáros, amelyekben a tudósok Emberiséget kiáltanak, miközben szeretteikre gondolnak és belezsarolják egymást a „tudományos” választásba.

A sci-fi visszatérő „mi az ember?” témafelvetése helyett ezáltal a „milyen az ember?” kisebb léptékű kérdésére válaszol a film. Ha az emberiség felfedező szellemébe plántált hit visszaadásán kívül akad mélyrétege a Csillagok közöttnek, az nem a szeretetet gravitációs erőként értelmező Brand doktor melodrámai monológjaiban rejlik. Hanem a túlélőösztön szavatolta önbecsapásban, a reményt keltő kegyes hazugságokban, s egyáltalán: az ember jó cél érdekében való manipulálhatóságában. Nolan viszont nem az emberi természet feltérképezése felé, hanem annál egy jóval szentimentálisabb irányba tolja el sci-fijét. A rendező pályáján, akit filmjeinek „hidegségéért”, túlzottan kikalkulált jellegéért szokás kritizálni, mindenképpen újdonságot jelent az érzelmes hangvétel. A Csillagok között viszont nem a nyíltan vállalt melodrámai felhangokon, hanem a közhelyes karakter- és érzelemábrázoláson bukik el.

A szerteágazó narratív szerkezet takarása nélkül kiviláglik, milyen egyszerű teremtmények a Nolan-hősök: az emberiségért és lányáért egyszerre aggódó Cooper vagy az apja elvesztése által traumatizált Murph. A családi dráma végig egy helyben topog (a 35. percben ugyanúgy Cooper és Murph elválásán sírnak, mint az utolsóban), a felnőtt Murph pedig egy vonással megrajzolt, csupán apjához láncolt függésében megragadott karakter marad – pedig a két ágon futtatott film egyik történetszálát szinte egyedül neki kéne továbbgörgetnie. (Nolan nem tud összetett női karaktereket teremteni: Brand doktort sem tudós mivolta, hanem tudóstársához fűződő szerelme határozza meg, ezért nem is tud felnőni a pilótaként, mérnökként, kalandorként és családapaként egyaránt helytálló Cooperhez.)

A Csillagok között a film második felében élesen váltogat a tudományos monológok és konfliktusok, illetve a könnyfacsarós epizódok között – ám Nolan filmje így sem ér fel a Gravitáció érzelmi erejéhez. A karaktereit és motivációikat hasonlóan sekélyesen ábrázoló Gravitáció azért hathat a nézőre erősebben érzelmileg, mert Alfonso Cuarón az aprólékosan kidolgozott űrmiliő realizmusát nem intellektuális feladványokra, hanem a végtelen űrben való lebegés és sodródás zsigerszaggató élményének átadására használta. Nolannál a realizmus a 2001: Űrodüsszeiát idéző űrhajók formatervezését, valamint a féreglyukról és az idő relativitásáról szóló elméletek kidolgozottságát illeti, amelyet aztán a fantasy terepére merészkedő fináléban gondosan félresöpör. De a kalandfilmes akadályok leküzdésében sokáig tartja magát a „hard” science fiction követelményeihez: Cooper csak elvétve oldja meg Han Solóként a helyzeteket, először mindig egy elmélettel, tudományos problémakezeléssel segíti a missziót. (A sci-fi „keménysége” a Csillagok közöttben persze relatív: Isaac Asimov vagy Arthur C. Clarke műfajba vágó műveinél nyilvánvalóan puhább, de az átlag sci-fi filmeknél és főleg, a blockbuster sci-fiknél komolyabb tudományos megalapozottsággal dolgozik.)

A Csillagok között látványteremtő science fictionként a legjobb: a féreglyuk belsejét, vagy épp az ötdimenziós teret Kip Thorne elméletei alapján vizualizálták. Habár nem hangsúlyozza túl és nem véti el a mértéket a grandiózus nagytotálok adagolásában, a Csillagok között látványában epikus film, amely a Szaturnusz gyűrűjének „árnyékában” tovaúszó űrhajó képétől a felfedezetlen bolygó tengerének gigászhullámáig nemcsak az ember apróságát illusztrálja a végtelen kozmoszban, de az univerzum szín- és geometriai formának ezerarcú szépségét is.

Az ismeretlenbe hajózó űrpionírok útjának felrajzolásában egyedi tehát a film – érzelmi síkja és pátoszos happy endje már leragad a hollywoodi tucatfilmek szintjén. A film a science fiction narratív toposzait sem tudja maradéktalanul a saját képére formálni, a bolygók földrajza – kősivatag, jégsivatag, tenger – kevéssé fantáziadús, de legfőképp a film fő rejtélyét adó feloldáson lehetett volna egyéníteni, hiszen az csak a vizuális megvalósítás tekintetében különbözik az időutazós sci-fik sztenderd megfejtésétől. A dramaturgia is megdöccen néhol (Nolan mintha a hol felgyorsuló, hol lelassuló idő relativitását kívánta volna tükrözni a néhol mesterségesen – párhuzamos montázzsal – felfűtött, hol merengősre lassított tempóval), de Hans Zimmer zenéje még a holtpontokon is túllendít, lévén olyan, mintha a klasszikusan képzett John Carpenter írt volna néhol dübörgő, másszor csendesen koppanó orgonajátékot a 2001: Űrodüsszeiához.

A Csillagok között végeredményben felemás alkotás: nem olyan félresikerült, mint Nolan előző filmje, A sötét lovag – Felemelkedés, de ahhoz hasonlóan széteső. A science fiction látványteremtése szempontjából kiemelkedő film egyet bizonyít: Nolan akkor izgalmas, ha szerzői obszesszióit űzi.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322