Távol a világ zajától

Thomas Hardy Távol a tébolyult tömegtől című regénye roppant népszerű olvasmánya az utókornak: több filmes és tévés adaptációja mellett készült már belőle opera-, musical- és táncszínházi verzió is. Legújabban pedig a világ egyik legjobb szerzői filmese, a rendszerint elképesztően nyomasztó, hihetetlenül összetett és rétegzett, könyörtelen és kínzóan pesszimista saját forgatókönyveit filmre víve jogos világhírre szert tevő Thomas Vinterberg piszkolta össze vele életművét.

A magyarul ezúttal Távol a világ zajától címmel vászonra adaptált történet Vinterberg kezében a jól fizető bérmunka, más szóval a hakni kategóriáját példázza remekül: korrekt, profin megvalósított kosztümös film, amelyben ugyanakkor nemhogy a dán mester keze nyomát, de még elmosódott ujjlenyomatát sem lehet felfedezni. Szép, emberi történet ez a tizenkilencedik századi földbirtokosnőről, aki sokáig nemet mond kérőinek, mert nem akar, de nem is tudna egy férfitól függni, egy férfi tulajdonát képezni, és aki hosszú évekig, át egy tragikus házasságon és az élet más viharain keresztül nem hajlandó szembenézni egyetlen igazi, mély szerelmével. És Vinterberg mindezt úgy rendezte meg, hogy az nemcsak bármelyik másik, a szakmáját tisztesen kitanuló iparos munkáját is dicsérhetné, de elkészülhetett volna pontosan ugyanígy tíz, húsz vagy harminc éve is, hiszen az ég adta világon semmi nincs benne, ami utalna arra, miért fontos itt és most ez a történet egy rendezőnek, vagy akár arra, hogy a filmre vitelben fontos szempont lett volna az egyéniség is a szó filmnyelvi értelmében.

Persze miért ne tennénk félre azokat az elvárásainkat, amelyeket az táplál, hogy a Thomas Vinterberghez hasonló rendezők elhitették velünk, a film nemcsak szórakoztatóipar, hanem művészet is – elvégre a szerző úgyis halott. De a Távol a világ zajától innen nézve sem kiemelkedő alkotás. Carey Mulligan már kisujjból hozza az érzelmi válságokból egzisztencialista döntéshelyzetekig sodródó, kemény, de alkalmanként mégis elgyengülő, ám az érzést hamar le is vetkező nő figuráját; alakítása kidolgozott, maradandót mégsem nyújt. Matthias Schoenaerts szintén rutinosan alakítja a jóravaló és egyszerű, lelkében nemességet és szerénységet hordozó jóembert; talán csak Michael Sheen mutat meg többet magából a feltétlenül elvártnál. Kemény és szigorú agglegényből megtört, reményvesztett szerelmessé váló, majd ebből szépen lassan az őrületbe átcsúszó karakterét árnyalatokban gazdagon rajzolja meg, remekül játszva azzal, hogy mikor mennyire engedi meg magának a kitörést a szigorú ábrázat mögül.

Máskülönben minden egy nagy odafigyeléssel kivitelezett Váratlan utazás-epizód szintjét hozza, sőt engedjük meg, körözi le: szép, klasszicista képek, szép, konzervatív jelmezek, egyszerű, lineáris történetvezetés, törekvő BBC-kompatibilitás. Talán a szexualitás ábrázolása, vagy pontosabban a szexualitás jelzései utalnak némiképp mégis arra, hogy nem 1970-ben vagyunk: feltűnőek azok a másodpercek, amíg a kép nem rebben odébb például egy női ágyékon landoló férfikéznél.

Hanem egyvalami mégis van, amiben Vinterberg egyedit alkot – de bár ne tette volna. Hardy regényének története afféle korát megelőző feminista sztori, vagy legalábbis könnyedén lehetséges ilyen olvasata is. Főszereplője egy erős, önálló nő, aki helyzetek tucatjában bizonyítja be az őt eleve lenéző férfitársadalomnak, hogy ő semmivel sem kevesebb vagy „rosszabb minőségű” attól, hogy nőnek született. Kimondja szóval, hogy nem szorul rá a másik nemre, és bizonyítja tettekkel, hogy ő nem egy másik ember függeléke, hanem önálló létező.

És ez így is megy kifejezetten sokáig – aztán valami megváltozik. Megváltozik Hardy regényében és Vinterberg filmjében is, de máshogyan. Vinterberg ugyanis nemhogy feladja az addig akarva-akaratlan jelenlévő feminizmust, de egy-két jelenet alatt kifejezett antifeminista propagandába vált át. Persze a probléma nem ideológiai, hanem elsősorban dramaturgiai. A film részletesen bemutatja a főszereplő Bathsheba jellemét: egy férfiban a kölcsönös tisztelet a legfontosabb a számára, de még az sem annyira, hogy bármit is feladna érte; a nő tudatosan képviseli értékeit. Mindezt talán ha két perc alatt sutba dobja a film, hogy Batshebából hirtelen saját ellentéte legyen, aki minden különösebb indoklás nélkül belebolondul egy férfiba, aki semennyire sem tiszteli őt, de az arcába lihegi, hogy „akár meg is nyúzhatná” a kardjával, amelyet egy rögtönzött, csábítási célú harcművészeti bemutató keretein belül meg is lenget a nő előtt. Ezen kívül pedig megfogja a nő ágyékát és erőszakkal megcsókolja – amitől az kifordul magából, és ostoba, elvakult ösztönlénnyé válik, megtagadva saját magát. Más indoklás tényleg nincs, mint az ösztrogénsokk, amely, legalábbis a film szerint, bármilyen nőstényt rögvest félállatias lénnyé változtat. Kettőt egy csapásra: a filmnek nemcsak a belső (kidolgozott jellemrajz), de külső, társadalmi értékei (a nemek közti egyenlőség szimpatikus hangsúlyozása) is kútba esnek. Hogy aztán egyébként pár perc múlva tovább mozogjon az elszabadult dramaturgiai libikóka: Batsheba pár percnyi filmidő után hirtelen kijózanodik, és újra megtagadja azt, ami az előbb még ő volt.

Nem lehet azt mondani, hogy Hardynál mindennek nyoma sincs, de a regény jóval árnyaltabb ennél: olvasva feltűnik, mennyire összecsapta Vinterberg és a forgatókönyvíró David Nicholls ezt a pedig korántsem elhanyagolható történetszálat, hiszen a regényben Batsheba érzései árnyaltabbak, önazonosabbak – amelyek ábrázolását persze megkönnyíti a prózai forma, de mire kell a jó filmművész, ha nem arra, hogy megoldást találjon a nem-dialógusok filmre vitelére? –, és a kardos jelenetnek is egészen más hangvétele van, mentes az elhülyülő lánykától és a tesztoszteronszagú macsótól, s ennélfogva a libikóka-effektustól is.

Ugyanakkor ne hallgassuk el: van itt barátság, hősiesség, ármány és szerelem, egymásra találás és szívszorító dráma, ráadásul igen jó ritmusban, igen jó arányérzékkel adagolva. Hát nem elég ez a boldogsághoz?