Mindenkinek igaza van – Simon Curtis: Hölgy aranyban

2015. 05. 27. • Kovács Bálint |

Számít-e, ha egy nemzet büszkesége, egy messze földön híres Klimt-festmény nácik háborús bűncselekménye révén került egyébként méltó helyére, a múzeum falára? Persze, hogy számít – vágja rá a Hölgy aranyban című film, amely rögvest meg is próbál igazságot szolgáltatni. A festmény-ügy, meg nagyjából a világ minden problémás kérdése érdekében. MOZI

Hölgy aranyban

(Woman in Gold)

színes, feliratos, amerikai-angol filmdráma, 109 perc, 2015

rendezte: Simon Curtis

írta: Alexi Kaye Campbell (E. Randol Schoenberg és Maria Altmann élettörténete alapján)

fényképezte: Ross Emery

vágó: Peter Lambert

zene: Martin Phipps, Hans Zimmer

producer: David M. Thompson, Kris Thykier

szereplők: Helen Mirren, Ryan Reynolds, Katie Holmes, Daniel Brühl, Tatiana Maslany, Elizabeth McGovern, Charles Dance

forgalmazó: Fórum Hungary

bemutató dátuma: 2015. május 21.

„Az állapotok ma tényleg olyanok / mint amilyenek harmincnyolcban voltak / ma több a náci Bécsben / mint harmincnyolcban” – írta Thomas Bernhard 1988-ban, a nagy botrányt kiváltó Heldenplatz című drámában, amely az osztrákok világháborús szerepvállalásának terhével nézett szembe brutális könyörtelenséggel. A darabon végigívelő metafora szerint egy, a Heldenplatzon álló lakásban mindmáig visszhangzik az az ötvenéves zaj, amit a Hitler bevonulását boldog üdvrivalgással fogadó bécsiek keltettek. Simon Curtis drámája nagyjából ugyanebből az alapállásból indul ki, csakhogy szókimondó könyörtelenség helyett a Hölgy aranyban című filmre inkább a megfontolt és feltétlen korrektség jellemző – de ne rohanjunk ennyire előre.

Eleinte ugyanis tényleg bernhardi a képlet. A film váltig állítja: az osztrák állam műtárgy-restitúciós törvénye – amely szerint a nácik által elrabolt alkotásokat jogos gazdáik visszakövetelhetik – nem több píár-fogásnál, az állam saját magát jobb színben beállítani kívánó törekvésénél, mivel valójában eszük ágában sincs a nemzeti múzeumokat ékesítő Klimteket és társait visszaszolgáltatni, akár háborús bűnök árán szerezték őket, akár nem. És ennek érdekében bármire készek, főképp áthágni saját törvényeiket. Csakhogy nem számoltak azzal, amit pedig Hollywood évtizedek óta evidenciának tart: hogy jön Amerika, és igazságot szolgáltat a világnak. (Hogy ez az alapállás már évtizedekkel ezelőtt is kínos volt egy kicsit, azt most hagyjuk.) Az a nő ugyanis, aki az Adele Bloch-Bauer portréja, vagy más néven Hölgy aranyban című Klimt-festményen szereplő Adele unokahúga, jelentkezne a családi örökségért, csakhogy az osztrákoknak, mint többször elmondják, az a kép a saját Mona Lisájuk, így soha nem válnának meg tőle. Nincs más hátra, fogni kell egy pályakezdő ügyvédet – pályakezdőt, hogy az emberi dráma izgalmasabb legyen, és be lehessen hozni a generációk közti különbségeket, a holokausztemlékezet átadásának témáját is –, és beperelni az osztrák államot.

A Hölgy aranyban így sokáig egy Thomas Bernhard-drámába öltött Philomena. Előbbiből a háborús bűnösséggel való szembe nem nézés mély megvetése van jelen: a háborús, visszaemlékező jelenetekben a kollaboráns, a zsidókat önszántukból megalázó osztrák polgárok, a fél évszázaddal később játszódó jelenetekben pedig korrupt, megátalkodott osztrák hivatalnokok és a képmutató hatalom révén. Stephen Frears 2013-as filmjéből pedig a Hölgy aranyban alapállása: ahogy a Philomenában, úgy ezúttal is a háklis öreg hölgy és a tőle idegbajt kapó fiatal férfi csipkelődése szolgáltatja a kissé komikus feszültséget a jeleneteken belül – igaz, abban a filmben valódi jellemfejlődés és egymástól drasztikusan különböző életstratégiák ütköztek össze nagy reccsenésekkel és komoly téttel, ám ezúttal ez inkább csak felszínes és kockázatmentes évődés, hiszen úgyis mindkét fél a nagybetűs Jót akarja, vitáik is jelentéktelenek hát a végkifejlet fényében. Ennélfogva a két főszereplőnek nincs is akkora tere a játékra, mint anno Judi Denchnek és Steve Coogannek. Helen Mirren kisujjból hozza a pikírt, orrát magasan hordó nagyasszony szerepét, minden mozdulata, minden pillantása hibátlanul kidolgozott, ám alakításában nincs semmi, ami igazán különleges lenne, és ez igaz végső megrendüléseire is; igaz, erről inkább a forgatókönyv tehet. Ryan Reynolds szintén képes nagy mesterségbeli tudással megoldani az ügyvéd figuráját, de ahol patetikusak a jelenetei, ott színészettel ő sem képes felülírni, amit felül kéne.

Idővel egyre gyengül a bernhardi keménység és a philomenai jellemrajzok fontossága is, s helyüket átveszi a magasztos nagyot akarás, és vele párhuzamosan a maximális kiegyensúlyozottság igénye. És ezek közül egyik sem tesz jót a filmnek. A magasztosság azért nem, mert így a háborús jelenetek – a zsidó foglyok akciófilmbe illő szökésével, náci tisztekkel, feszült bujkálással – egyrészt túlontúl sablonosak lesznek, jól ismert, unalmas formanyelvet használnak, másrészt hollywoodias látványosságra, nagyszabásúságra cserélik le az életszerűséget, és vele az átélhetőséget. A kiegyensúlyozottság pedig egyre inkább tét nélkülivé változtatja a filmet; persze az sem volna jó, ha az egyoldalúság dominálna, de hogy mindenkinek igaza legyen, még tán a légynek is a falon, az azért mégiscsak túlzás.

Márpedig Simon Curtis rendező és az igaz történet alapján dolgozó forgatókönyvíró (Alexi Kaye Campbell) végül szinte már patikamérlegen kezdik adagolni az arányokat. Ha van egy osztrák polgár, aki beárulja a náciknak a zsidókat, akkor pár percen belül felbukkan egy másik osztrák, aki a zsidókat segíti és a veszélyt is vállalva átveri a katonákat. Ha már úgy tűnik, hogy az egyik fél tényleg alávaló gazember, valamilyen indokot biztosan találnak, hogy ő is jobb színben tűnjön fel – így végül már az olyan, talán vitán felül állónak is nevezhető cselekedeteket is sikerül megkérdőjelezni, mint hogy indokolt volt-e a főszereplőnőnek megszökni a nácik és a majdnem biztos halál elől, vagy azért mégiscsak problémás ez, hiszen szegény szülők meg ott maradtak. Ha viszont egy film, egy forgatókönyv ennyire nem mer felvállalni semmilyen gondolatot sem, ha ennyire kihátrál minden mögül, elvész az izgalom, elvész az egyéniség és elvész a hatás is, hiszen így nincs min gondolkodni, nincs mit megemészteni, mert már mindent alaposan megrágtak nekünk.

A tisztesség, a méltányolandó szándék ugyanakkor semmiképp sem vitatható el a filmtől, hiszen így vagy úgy, de a Hölgy aranyban mégiscsak empátiával, problémaérzékenységgel, érezhetően a morális értékek hangsúlyozására törekedve mond el fontos dolgokat a világról, amivel máris többet tesz, mint a moziba kerülő alkotások nem kis része. De ez nemcsak üdít, bosszant is: ha ennek a világjobbító szándéknak sikerült volna megtalálni a figyelemreméltó – és nem a középszerűségre, középen állásra és a sablonok követésére épülő – formáját, egy igazán fontos, jó film is születhetett volna Klimt aranyruhás nőalakjának ihletéséből.

Filmkultúra

Mindenkinek igaza van – Simon Curtis: Hölgy aranyban

Kapcsolat