Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

A sirály nem kapdos sasok után – Christian Camargo: Éjjelek és nappalok

Ha Csehov 1896-ban egy darab sirályról írt, Christian Camargo pedig 2013-ban egy darab sasról, akkor hány évnek kell eltelnie egy albatroszig? Nem ez az egyetlen kérdés, amire nem ad választ az Éjjelek és nappalok, de ez az egy az, amire nem is hiányzik kínzóan a felelet. MOZI
 
Éjjelek és nappalok
(Days and Nights)
színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 92 perc, 2013
írta és rendezte: Christian Camargo
fényképezte: Steve Cosens
vágó: Ron Dulin, Sarah Flack
zene: Claire van Kampen
producer: Barbara Romer, Juliet Rylance
szereplők: Katie Holmes, Allison Janney, Ben Whishaw, Jean Reno, William Hurt, Juliet Rylance, Mark Rylance, Christian Camargo, Michael Nyqvist
forgalmazó: ADS Service Kft.
bemutató dátuma: 2015. június 18.
 
„Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne is legyen semmi” – mondja a régi idők avítt művészete ellen lázadó Kosztya Trepljov Csehov Sirály című darabjában. Ennélfogva a Sirály kiválóan alkalmas arra, hogy fiatal alkotók, akik egyszer és mindenkorra be szeretnének robbanni a művészet arcképcsarnokába, ezen a darabon keresztül mutassák meg, hogy ők igenis máshogyan látják az életet, a világmindenséget meg mindent, mint a korábban a pályára kerülő, és már csak ezért is a letűnt korok letűnt művészetét unalmasan ismételgető művészei. Ha az ilyesfajta hevület azért persze nem is kérhető számon minden fiatalon, aki hozzányúl a Sirályhoz, azért az akkor is lelombozó, hogy egy alkotó forgatókönyvírói és rendezői bemutatkozásában Csehov-adaptációjával ennyire ne akarjon mondani semmit, és azt a semmit is ennyire unalmas, érdektelen formában, és úgy általában: sehogyan tegye.
 
Hogy a négy felvonásos, színpadon általában a három órás játékidőt verdeső Sirályból Christian Camargo keze alatt alig másfél órás „egyfelvonásos” lett, az látatlanban még betudható lehetett volna akármilyen ifjonti lendületnek, vagy annak, hogy mégiscsak egy napjaink Amerikájába áthelyezett parafrázisról van szó. Amelynek címe a darabbeli író, Trigorin egyik regényének gerincéről került ide: ebből a könyvből idézi azt a sikeres művész varázsától megszédülő, feltörekvő színésznő, hogy „Ha valaha kell majd neked az életem, csak gyere érte és vidd”. Azt most hagyjuk, hogy ebben az egy Csehov-jelenetben több dráma van, mint ebben a bizonyos másfél órában. Amely időtartamra visszatérve: mint végül kiderül, nem ifjonti vagy akármilyen lendületről van szó, hanem egyszerű ürességről, annak meg, ugye, épp olyan megfelelő a másfél óra is, mint a hosszabb vagy a rövidebb játékidő.
 
Camargo már azt sem döntötte el, hogy hogyan is viszonyuljon az alapműhöz, a Sirályhoz: sokszor úgy tűnik, mintha teljesen el kívánna rugaszkodni tőle, a legtöbbször viszont tökéletesen érthetetlen a Csehov-darabban ábrázolt és kifejtett emberek közti viszonyok beható ismerete ahhoz, hogy a jelenetek többnek tűnjenek idegesítően kusza és többé-kevésbé értelmetlen ide-oda kapkodásnál. A Sirálynak ugyanis minden szereplőjét valamilyen erősen terhelt viszony fűzi a másikhoz, ami többnyire abból ered, hogy az illető nem azt szereti, akit érdemes volna szeretnie, vagy őt nem szereti az, akiről azt szeretné, hogy szeresse. Az Éjjelek és nappalokban ezzel szemben három verzió fordul elő.
 
 
Az egyik szerint minden rendben van, konfliktus nincs is. A mindig feketében járó Mása tragédiája Csehovnál, hogy szerelmes Kosztyába, de az érzés viszonzatlansága miatt szinte önsanyargatásból hozzámegy az unalmas kispolgár tanítóhoz. A Másának megfeleltethető karakter a filmben azonban láthatóan teljesen, vagy legalábbis nagyrészt meg van elégedve az életével és a férjével, sőt egy idő után még lelkesedik is annak szakmájáért (ami itt a madarászás) egyszóval köszöni, jól van. Ez viszont, mivel ez a jóllevés egészen kétdimenziósan van ábrázolva, teljesen érdektelen és unalmas, dramaturgiailag pedig irreleváns.
 
A másik verzió, hogy egyáltalán nem derül ki, hogy mit érez az adott illető. Kissé problémás, hogy ezt a modellt erősíti éppenséggel a főszereplő is, ami azért általában nem járul hozzá egy film élvezhetőségéhez, és nem az Éjjelek és nappalok lesz a csodás kivétel. A Kosztyának megfeleltethető figura jár-kel a világban, alighanem van valami baja, de hogy mi, az (a Sirály ismerete nélkül) nemigen derül ki, ami meg látható, az nincs rendesen megindokolva.
 
És ez át is vezet az előzőnek meghitten a kezét markolászó, hármas számú lehetőségre, a motiválatlanságra. Ami néha az összecsapottságból ered: szinte komikus, hogy egyes jelenetek mennyire rohanvást érnek véget épp egy levegővétellel azután, hogy elkezdődtek. Két ember találkozik, vált két szót, ami az egyiknek elég is ahhoz, hogy képen törölje a másikat. Ugyanők később váltanak egy csókot, ami pont elegendő ahhoz, hogy leányszöktetés és nagyszabású szeretői viszony körvonalazódjon. De az ilyesmit legalább rá lehet fogni a játékidőre, rohanó világunk, ugye, meg a filmszalag is drága, vagy ha nem, hát betelik a vincseszter. De arra, hogy „Kosztya” anyjának jelleme kibontakozzon – ami nem lenne épp elhanyagolható ahhoz, hogy a fiú belső konfliktusai is megszülessenek – rendelkezésre állt volna vagy egy tucatnyi jelenet, tehát más oknak kellett okoznia a jellemnélküliséget.
 
Ennél is reménytelenebb a helyzet, ha gondolatközlésről van szó. Talán elég lenne beszámolni arról, hogy az utolsó jelenetben Camargónak a lehető legteljesebb mértékben hiányoznak mind az írói, mind a rendezői eszközei arra, hogy bármilyen módon kifejezze, amit akar, már amennyiben akart egyáltalán valamit, ennélfogva nemcsak az mondható el a filmről, hogy nem tart sehonnan semmere felé, de a zárás sikerületlensége miatt az is, hogy meg sem érkezik sehová. A konfliktus nincs megírva, a körülmények nincsenek felvázolva, amennyiben valamiféle látomásról van szó (mert egyes jelek erre engednének következtetni), akkor az nincs érzékeltetve, a lélektan meg… Azt hagyjuk is.
 
De nem ez az egyetlen elméleti kudarca a filmnek. Camargo ugyanis láthatóan derekasan erőlködik, hogy Amerikáról mondjon el valami nagyon fontosat, csak hogy mit, az marad végig homályban. Átírja ugyanis a darabbeli sirályt sasra, amely az Amerikai Egyesült Államok jelképe, emellett „Kosztya”, a fiatal (itt) kísérleti filmrendező mozgóképszínházi etűdje nem más, mint a Függetlenségi Nyilatkozat dramatizálása. A sast pedig megölik, de fiókája kikel, és az utolsó jelenetekre büszke, erős állattá cseperedik. Amerikát nem lehet elpusztítani? De hogy jön ez ide? Vagy valami mást jelent a körmönfont metafora? De akkor mit?
 
És egyáltalán, ha már itt tartunk, mi volt ez az egész Éjjelek és nappalok című film, mit akart mondani miről, és mi célja volt épp másfél órás létezésének?
 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322