Egynyári kaland

A közszolgálati Duna TV számára forgatott, Egynyári kaland című, tizennyolc-tizenkilenc éves, a Balatonon nyaraló fiatalokról szóló sorozatban soha nem mondanak ki olyan szavakat, amelyek akármilyen finoman is, de azt jelentenék: szex. Nem hangzanak el sem a „durva” szavak, sem az olyan romantikus megfogalmazások, mint hogy „szeretkezni”, sem az olyan bevett formák, mint „lefeküdni valakivel”. Ugyanebben a sorozatban a főhősök egy gyönyörű környezetben lévő, hatalmas, csendes házban lévő, tágas terekkel teli, kertes, teraszos, több fürdőszobás vendégházat vállalhatatlanul lepukkantnak, tűrhetetlenül ócskának minősítenek. Ez csak két csepp a Balatonban, de ebben a két cseppben benne van az egész magyar tenger: egyrészt remekül ábrázolja az átgondoltságnak azt a meglehetősen alacsony szintjét, amellyel a megrendelők – Kálomista Gábor cége, a Megafilm – és a készítők meghatározták, kikről és kiknek fog szólni a hat, ötvenperces epizódból álló sorozat. És azt is, hogy milyen az Egynyári kaland valóságábrázolása, realitásérzéke.

A szexről való beszéd tömjénfüstjének ördögi furmányosságú kerülése – noha egyrészt tizennyolc éves kor körül éppenséggel ez az első és legfontosabb beszédtéma, másrészt a sorozat szereplői csinálni azért csinálják, amiről hallgatnak – nem csak forgatókönyv hiányosságaira hívja fel a figyelmet, noha kétségkívül problémás ez a terület is. Kovács M. András – aki korábban olyan mesterművekhez kölcsönözte tehetségét, mint a Szinglik éjszakája – dialógusai elsősorban kuszák: nemcsak az a gond velük, hogy hol túl modorosak és körmönfontak ahhoz, hogy élő ember szájába lehessen képzelni őket, hol bárgyú mondatokkal tűzdeltek, hol pedig olyan fura, szellemeskedő fordulatok bukkannak fel benne, amelyek legfeljebb Parti Nagy Lajos egyik műkedvelő követőjének irodalmi szövegében állnák meg a helyüket – hanem az is, hogy emiatt a sokféleség miatt nincs is egységes nyelve a sorozatnak.

De ez az elhallgatás arra is utal, pontosabban inkább abból következik, hogy mennyire átgondolatlan, a tévénézők melyik csoportja lenne a célközönség. Lehetne ez a karakterek életkorával megegyező, ugyanakkor a szereplők mintha nem tizenkilenc, hanem tizennégy-tizenöt évesek lennének, konfliktusaik legalábbis sokkal inkább (legfeljebb) erre a korosztályra jellemzőek: tök cikinek tartják, ha netán tetszik nekik valaki a másik nemből, így aztán éppúgy letagadják azt, ahogyan azt az ember az óvodában megtanulja, hogy le kell. Máskor csak azért pasiznak vagy csajoznak, hogy féltékennyé tegyék a másikat, s ezt a sportot a gyermetegségig űzik: épp elküldték a kis gavallérjukat, de amint meglátják, hogy a féltékennyé tenni kívánt másik oldalán mégis ott egy rivális, meggondolják magukat és visszahívják a nevezettet, majd ezen a döntésen még épp annyiszor változtatnak, ahányszor a másik fél estéjének várható alakulása megváltozik. Azonban néha még ez a korosztályi elgondolás sem stimmel, mert egyes cselekményszálak egyenesen olyanok, mintha a Boribon és Annipanni valamelyik meséjéből kölcsönözték volna őket: az egyik srác titokzatosan áll egy parkolóban, ami miatt a másik azonnal arra kezd gyanakodni, hogy beszervezte egy bűnbanda, és innentől a világon minden mozzanat erősíti azt az elképzelését, hogy az egyébként egy rokonát a kórházban látogató srác valami sötét ügybe keveredett. (Lásd még: Annipanni folyton eltűnik, amitől Boribon egyre idegesebb, mígnem kiderül, hogy minden baljósnak tűnő jel ellenére a kislány valójában a játékmackó születésnapját szervezgette.)

Persze az ilyen problémákat a sorozat több összetevője együtt okozza. Egyrészt, hogy egyáltalán nincsenek kidolgozva a jellemek, helyesebben: egyáltalán nincsenek jellemek. Mindenki ugyanolyan, senkinek nincsen semmilyen csak rá jellemző tulajdonsága sem bensőleg, sem például szófordulataiban, és egyáltalán nem derül ki semmi a szereplők múltjáról, hátteréről – csak az egyik fiú családjáról hangzik el néhány állítás. Így például arról a szereplőről, aki Boribon szerepét játssza a fent leírt epizódban, még az sem eldönthető, hogy miért olyan furcsa: esetleg mentális betegséggel küzd, netán autista, vagy csak simán egy lúzer tizenéves; mindegyikre utalnak jelek – bár a színész (Héricz Patrik) játéka az első verziót próbálja egyértelművé tenni, amivel még a kevés életszerű mozzanatot, hiteles szövegmondást, viszont sok karikaturisztikus gesztust, túlzó arcjátékot produkáló mezőnyből is kitűnik. Pedig Dyga Zsombor, a sorozat rendezője több korábbi játékfilmjében (Tesó, Köntörfalak) bizonyította, hogy nagyon is ért a színészvezetéshez, és hogy nem fogad(ott) el színészeitől színpadias, börleszkes megoldásokat.

Másrészt az is növeli a gyerekmeseszerű konfliktusok előfordulásának esélyét, hogy négy rész után is úgy tűnik: egészen rejtélyesek a sorozat céljai és vállalásai. Hogy túl sokat nem akar, az már abból látszik, hogy egy-két szálat leszámítva minden probléma megoldódik az adott epizódon belül, így egyik sincs különösebben mélyen kidolgozva. De még annak a kevés vállalásnak a mibenlétére is nehéz rájönni, hiszen ezek a konfliktusok semmiféle egységet nem mutatnak. Egyszer az egyik idősebb figura elkezd kamasz rokonával arról diskurálni, hogy ma már jobb-e az élet attól, hogy a fiatalok leléphetnek külföldre, vagy netán ez sem jelent megoldást semmire – aztán, épp amilyen előzmény nélkül jött ez a közjáték, olyan nyom nélkül tűnik is el két-három perc után minden hasonló témának akár csak az említése is. Egy másik részben meg olyan a dolog hangulata, mintha valamiféle szocialista nevelés maradványát látnánk: a srácok találnak egy naplót, ami mintha Jókai Mór elveszett kéziratához vezetne el, ennélfogva nekiállnak Jókait olvasni, és sűrű életrajzi utalgatások mellett kincskeresőset játszani. (Megint: hány éveseknek is szól a sorozat?)

És ez elvezet a korábban felvetett másik tengercsepphez, a realitásválsághoz. Nemcsak az érthetetlen ugyanis a sorozatban, hogy miért látják a fiatalok a takarost ótvarosnak, de általában motivációik is épp ilyen rejtélyesek. Miért kezdene például egy tizenkilenc éves, csak a csajozástól lázba jövő, nem túl művelt kamaszfiú Jókait, sőt egymás után több Jókai-regényt olvasni a balatoni nyárban, ha egyszer többször is deklarálja, hogy nincs hozzá kedve, és bogaras ismerősén kívül senki nem is próbálja rávenni erre? Miért akarna egy lány újra randizni azzal a sráccal, akivel egyszer már eltöltött egy kínos estét, és akit primitív ősembernek tart, ha az illető egyszer csak újra felhívja (speciel szappanoperás intrikálás miatt)? Hogy lehet, hogy miután két ember teljesen más körülmények között találkozott, rövidesen véletlenül pont összefutnak, mert pont ugyanazon a helyen mulatnak vagy vacsoráznak, mint a másik? Balatonfüreden egy kocsma és egy étterem és egy strand van csak? Persze utóbbira adódik kevésbé cinikus válasz is: Kovács M. András forgatókönyvének dramaturgiai kiforratlansága.

Hogy a nagyon sok milliárd forintból működtetett köztelevízió fittyet hány arra, milyen roppantul kis hányada nézi a magyar fiatalságnak a Duna TV-t, és ennek ellenére is valóban közszolgálati tevékenységbe kezd (mert ifjúsági sorozatot gyártani vitathatatlanul ez a kategória), az nagyon is rendjén való, hiszen mitől változna meg az a bizonyos arányszám, ha nem az ellene való, fegyverként a színvonalas szórakoztatást használó küzdelemtől? Azonban legyen bármily nemes a harc, ilyen gyatra minőségű pengével eleve biztos a bukás: előbb sikerülne oda-vissza átúszni a befagyott Balatont, mint az Egynyári kalanddal őrülten lelkes kamasz nézőtábort édesgetni a Duna TV elé.