Shaun, a bárány - a film

Shaun, a bárány – a film

A Shaun, a bárány ennek érdekében nem tesz mást, mint folytatja az Aardman Stúdió gyurmaanimációs hagyományát. Az üzleti modell persze náluk se más: a bristoli stúdió az óriási sikert aratott gyereksorozatát fejlesztette most egészestés gyurmafilmmé. A kihívást az jelentette, hogy az egy-egy kidolgozott gegre felhúzott hétperces epizódok helyett egy összefüggő, másfél órás történetet írjanak. Ez sikerült: a Shaun nem hullik szét epizodikus poénokra, és a széria sármját – a jellegzetes brit és tipikus slapstick humort, valamint a régi vágású és egyéni gyúrású karaktereket – is megőrzi.

A bonyodalom itt is abból fakad, hogy a tanyai feladatokat elunó Shaun és birkahaverjai meg akarnak lógni az őket felügyelő kutya, Blitzer és a Gazda elől, hogy kedvükre szórakozhassanak. A mozifilmben viszont tovább gördül a konfliktus: egy véletlen folytán a Gazda a Londonra emlékeztető nagyvárosba, majd kórházba kerül, mert egy balesetben emlékezetkiesést szenved. Shaun és társai megijednek, hogy gazda nélkül maradnak, ezért a megmentésére indulnak – újrajátszva a nagyvárosba keveredő naiv vidékiek ismert történetét. Be is lengi a Tati-filmek hangulata a Shaunt, Mr. Hulot csetlése-botlása, vagy a Playtime elidegenedett és öntükröző felületekkel teli városképe nem áll távol az Aardman Stúdió által kigyúrt világképtől.

A Tati-filmek és a Shaun közös nevezője a finomhangolt burleszk humor. Shaunék, ellentétben a filmes állatok hosszú generációjával, nem tudnak beszélni, sőt, a sorozatban az emberi beszéd is érthetetlen halandzsa marad. A humor így kizárólag fizikai: a régi technika mellé régi viccek járnak, de nem feltétlenül idejétmúltak. Az Aardman sajátos gyurmavilágával és bájos bárányfiguráival az anarchikus burleszkből, a tortadobálós éttermi káoszból is fergeteges jelenetet tud szerkeszteni. A bárányok gesztusrendszere, mint az Aardmannak hírnevet, presztízst hozó Wallace & Gromit-filmeknél, roppant kidolgozott; a meséhez szükséges teljes érzelmi skála az ő mimikájukban tükröződik.

A Shaun, a bárány persze nemhogy a műfaján, de az Aardman-tradíciókon sem újít, és jó pár közismert komikus helyzetet felvonultat az orvosi álöltözetbe flangáló és egy műtét közepébe keveredő hőstől kezdve a nagyvárosban csatangoló állatokig, akikre a western-antihősként karikírozott sintér vadászik. A hatos karika miatt kötelezően felbukkanó böfi-puki poénokat azért szerencsére elmésebb megoldásokkal ellensúlyozzák (a kacsát kenyérrel vesztegetik meg; a birkagazda sztárfodrásszá válik), a felnőttek számára pedig a hollywoodi tömegfilmeken túlmutató utalásokat rejtenek el (többek közt A vadász éjszakája noirklasszikusára és a Gyaloggaloppra).

A filmet a régmúlt brit idill utáni nosztalgia lengi be, hiszen a nagyváros forgatagával a tanya nyugalmát, a gyorsan jött hírnévvel a törhetetlen barátságot szegezi szembe. A Shaunnak – és az Aardman-animációk többségének – épp ez a kihangsúlyozott britség kölcsönzi a báját: a hagyományos stop-motion technikával animált gyurmafigurák mellett az angol humor, miliő és hangulat választja le a kortárs animáció fő trendjeiről a filmet, és avatja néhány hibája ellenére is érdemdús szórakozássá.

A tenger dala

Tomm Moore is a helyi tradíciókban találja meg az egyediség zálogát. Már első egész estés animációjával, a Kells titkával is az ír művészet és mitológia örökségéhez nyúlt. Az Oscar-jelölt filmben egy szerzetesfiú a kellsi kolostort fenyegető vikingtámadás árnyékában segít megrajzolni a Szent Könyvet, amihez egy ősi ír meselénnyel is szembe kell szállnia. A tenger dalában Ben édesanyja halála után annak mesekönyvéből olvas fel húgának, Saoirse-nak (ejtsd: szírsá), miközben a szigeti világítótorony őreként dolgozó apjuk bánatában elmerülve szinte nem is foglalkozik velük. A cselekmény ugyan hamar kifut a szigetről, be a dublini nagyváros forgatagába, Moore mégis tanítanivalóan szövi egymásba valóság és mese képeit, a kővé vált tengeristenek, leszedált bagolybanyák és a varázslatos fókatündérek világát.

Moore képei elemeltek, és enyhén szürreálisak, a környezet visszatükrözi a szereplők lelkiállapotát. Az animátor bevallottan a Ghibli Stúdió, és Miyazaki filmjeiből tanulta a technikát (ráadásul bagolybanyájának kinézete hajaz a Chihiro Szellemországban Yubaba öreganyójára). Filmjei azáltal válnak teljesen egyedülálló vizuális élménnyé, hogy Moore kétdimenziós síkban kiteríti a képeit. A Kells titkában még látványosabb volt, ahogy lapos, kódexszerű képekké, világábrákká stilizált egy-egy képet, de A tenger dalában is előszeretettel használja ezt a technikai megoldást, amelynek következtében szimbolikus alakzatokba rendezheti és ornamentikus díszekkel ruházhatja fel képeit. Az animátor invenciózusan használja a két dimenziót, egyre inkább a lapos képkomponálás és a térmélység illúziójának kontrasztjára építve. Moore céltudatosan a kétdimenziós animáció újradefiniálására törekszik: vallja, hogy ha a 3D-s CGI-animáció egyre inkább az élőszereplős filmek vizualitását utánozza, akkor az animáció a kétdimenziós stilizáció révén lelheti meg a saját hangját.

A sajátos vizuális fogalmazásmódhoz A tenger dalában különleges narratív stratégiát illeszt. Szemben a fősodorbeli, kalandos fordulatokra építő filmekkel, Moore visszatartja az információt: rendre jelenetekkel később közli, hogy egy-egy meselény valójában micsoda és milyen tulajdonságokkal bír, és annak felfedését is késlelteti, hogy milyen helyre, helyzetbe kerültek az ír mitológia világába alászálló gyerekhősök. A film így elsősorban nem körömrágós izgalmat vált ki, hanem rácsodálkozást: a feszültség, hogy a hősök megvalósítják-e kitűzött céljukat, átadja a helyét a kibomló világban való elmerülésnek, a képi formák, színek, árnyalatok lenyűgözött szemléletének.

A tenger dala vizualitásában, színezésében még dúsabb, gazdagabb, mint a Kells titka volt. Történetének magja, lelke viszont hasonló. Előző filmjében Moore a bátorságán keresztül a saját identitását meglelő árvafiúról mesélt: a magára maradt Brendannak ugyanúgy a valóssá váló mitológiai világban kellett helytállnia, mint Bennek A tenger dalában. Moore ezúttal a gyermekek gyászmunkájáról is mesél (ezzel a tematikával pedig jól illett a film a tavalyi Anilogue programjába), de új művét elsősorban a testvéri kapcsolat dinamikája működteti. Moore a főhőst is váltogatja, előbb Ben, majd Saoirse, végül megint Ben perspektívájából tekintünk az eseményekre, így az anya halála feletti keserűségét a húga iránti szeretetbe átfogalmazó Ben lelki útját még tágabb spektrumot felölelő érzelmekkel képes bemutatni a film.

Moore alkotásainak alulhangsúlyozott erénye, hogy komoly drámai témákat mernek pedzegetni, miközben egyértelműen a gyerekekhez szólnak. Nem szenvednek poénkényszerben, nem akarják olcsó humorral megnyerni a kiskorú nézőközönség szimpátiáját. (A szülőknek is csak egyszer szólnak ki, de az legalább nagyot csattan.) Érett, előremutató munkák, amelyek újradefiniálják azt, hogyan tekintünk a 2D-s animációra. Kétségtelen: a mindössze 38 éves Moore a hagyományos animáció egyik legnagyobb reménysége.