Loach állandó tematikájává vált Írország viharos történelme, kezdve a 70-es 80-as évekkel, vagyis a helyi szlengben csak „decades of trouble-nek” nevezett közelmúlttal (Carla dala), egészen a kettészakadás utáni gondokkal teli időszakig (Felkavar a szél), melyek egyike sem szűkölködik izgalmas, mozivászonra kívánkozó témákban. A Mester ezúttal ismét a két világháború közti időszakba, a 30-as évek elejére utaztat minket vissza képzeletbeli időgépén, hogy egy, a széles közönség által kevésbé ismert, de sok szempontból mégis jelentős alaknak állítson emléket. A félanalfabéta bányászból baloldali népvezérré lett Jimmy Gralton nyíltan szembeszegült az egyház és a konzervatív erők által uralt vidéki Írország kötelező ideológiai kurzusával, minek következtében kitiltották saját hazájából.

A magyar cím sajnos igencsak félrevezető, hiszen Loach filmjének – és Gralton „bomlasztó” tevékenységének – csupán egyetlen aspektusa az egyfajta kulturális térré átalakított pajtában heti rendszerességgel tartott táncház, ahol „vad és buja” amerikai dzsessz-zenére rophatják a fiatalok ahelyett, hogy jó katolikus módjára viselkednének (bezzeg napjainkban már a keresztény metál is elfogadott jelenség). Valójában inkább egy elkötelezett és őszinte célokra épülő, de az ellene irányuló alantas erőszak miatt (a pajta sorsát látván azt mondhatjuk, szó szerint) hamvaiba hulló politikai karrier történetét meséli el a film. Gralton, aki már eleve tízéves amerikai száműzetéséből érkezik vissza szülőfalujába, hamar a társadalmi igazságosságra áhítozó helyiek megbecsült vezére lesz, mivel nyíltan kimondja, sőt oktatja a népet mindarra, amit az egyház és a nagybirtokosok jól felfogott érdekeiket szem előtt tartva szigorúan indexre tettek. Nem véletlen tehát, hogy szálkává válik sokak szemében, akik mindenáron igyekeznek őt kiszorítani a közéletből – nem egyszer kvázi-maffiamódszereket alkalmazva.

A rendezőtől természetesen sem a magánéletben, sem pedig a filmvásznon nem idegen a politikai elkötelezettség – Loach annak idején például kíméletlenül ostorozta a Thatcher kabinetet –, és Gralton, mint népvezér ábrázolásában is utolérhető a haladásba és a társadalmi egyenlőségbe vetett hit fajsúlyos jelenléte. Mégsem válik a figura pátosszal aranyozott hősi szoborrá, mint történt például Lech Walesa esetében, egy másik idős nagymester, Andrzej Wajda kezei alatt, ennek oka pedig elsősorban Loach karakterábrázolási tehetségében és a kisemberekhez, a mindennapi realizmushoz való erős kötődésében érhető tetten.

Akármennyire „akadémikus” stílusú film is a Tiltott táncok, alkotója le sem tagadhatja kisrealista gyökereit. A miliő, a világvégi aprócska ír falu és környezetének aprólékos és érzékletesen kidolgozott rajza jogosan idézi fel bennünk korai munkáinak legjobb hagyományait. A tömény ír vidéki akcentussal (az angolt olykor törve) beszélő szereplők a végletekig hitelesek, a szándékosan közönséges, átlagos külsejű figurák szerethető esetlensége vagy éppen ellenszenves bigottsága mögül még úgy sem „lóg ki a lóláb”, ha tudjuk, hogy a stáblistán szinte kizárólag hivatásos színészek neveivel találkozhatunk. A Gralton bőrébe bújó Barry Ward még friss húsnak számít a vásznon, mégsem kell szégyenkeznie olyan kollégái előtt, mint például a fő ellenfelét, a mindenre elszánt Sheridan atyát alakító Jim Norton, kinek filmográfiájában többszáz cím sorakozik. Norton egyébként gyakran ellopja a show-t, különösen a prédikáció jelenetében, vagy mikor az idős pap fiatal kollégájának magyaráz a gramofonján hallgatott éjfekete dzsessz-slágerről.

A környezet és a kor aprólékos rekonstruálása szintén dicséretet érdemel, a készítők láthatóan igyekeztek mindent hitelesen szemünk elé varázsolni (érdekesség, hogy a zenét például végig élőben, a forgatásokon rögzítette a stáb). Nem hiányzik az a fajta kedvesen adagolt humor sem, ami a rendező több filmjét, például a néhány évvel ezelőtti Barátom, Erik-et is belengte. Az olyan jelenetek, mint a mama által megtámogatott menekülés a házat elárasztó rendőrök elől például már-már burleszk-szerű felhangokat hordoznak, pedig a sztori egyébként nagyon is komoly – éppen itt érthető tetten Loach remek arányérzéke. Bizonyos szálak kevésbé kidolgozottak, mint mások, de van, ahol ez sem zavaró – sokkal jobb például a főhős és egykori szerelme közti viszony elvarratlansága, mintha egy elcsépelt, ikszedik megcsalás-történet kerekedett volna ki belőle.

Nem világváltó film a Tiltott táncok, és szerzőjének életrajzában sem fog majd hosszadalmas oldalakat kitölteni, de bizonyíték rá, hogy sokszor a kevesebb is lehet több, és hogy készülnek még effajta, a kisembert képviselő realizmust nyíltan vállaló munkák az öreg kontinensen. Történelemleckének és délutáni kikapcsolódásnak egyaránt alkalmas.