Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Kifulladásig – Josh Boone: Csillagainkban a hiba

A melodráma mindig is a túlzás művészete volt, a hollywoodi műfajkánonban csak „könnyfakasztóként” ismert zsáner sehol sem lenne a túlcsorduló, természetellenesen felnagyított érzelmek nélkül. Miként a tengerentúli megafilmgyárakban egyre inkább a minél nagyobb, minél bombasztikusabb elv uralkodik, a grandiózus-mánia mára az efféle, „családiasabb” mozidarabokba is bőven befészkelte magát, minek következtében az alapból elemelkedett műfaj még inkább eltávolodik a föld szintjétől. Jelen esetben ez nem éppen a legjobb jel. MOZI
 
Csillagainkban a hiba
(The Fault in Our Stars)
amerikai romantikus film, 125 perc, 2014 
rendezte: Josh Boone
írta: Scott Neustadter, Michael H. Weber  John Green nyomán
fényképezte: Ben Richardson
vágó: Robb Sullivan
producer: Marty Bowen, Wyck Godfrey
szereplők: Shailene Woodley, Ansel Elgort, Nat Wolff, Willem Dafoe, Laura Dern, Lotte Verbee, Sam Trammell, Mike Birbiglia
forgalmazó: InterCom
bemutató dátuma: 2014. június 5. 
 
John Boone rendező (Bízz a szerelemben!) Josh Green bestsellerét adaptálta vászonra (ha gonosz kultúrsznobok akarnánk lenni, fogalmazhatnánk úgy: egy olyan könyvet, mely pofonegyszerű története, túláradó kliséi és romantikus túlfűtöttsége miatt az összamerikai háziasszonyok és reményvesztetten romantikus tinédzser lányaik kedvenc olvasmányává vált, lásd még: Nicholas Sparks és az ő műveiből készült mozis adaptációk), fiatal, nagyrészt ismeretlen színészek és egy erősen másodvonalbeli stáb segítségével.
 
A különböző gyógyíthatatlan betegségek és az azokkal küzdő karakterek állandó és kiapadhatatlan ötletalapot szolgáltatnak a mindenkori forgatókönyvírók számára (lásd például az idei Oscaron taroló Mielőtt meghaltam esetét), de úgy tűnik, a „rákbeteg tinilány” témakör különösen divatban van mostanság a lányos kamasz-melodrámák készítőinek körében. Tavaly a britek rukkoltak elő egy szinte jelen alkotással szóról szóra megegyező darabbal (Most jó - lásd korábbi írásunkat a filmről), idén pedig – alig két hónappal ezelőtt – a „német verziót” üdvözölhettük a hazai vásznakon (Lány kilenc parókával).
 
A sztori tehát semmi újat nem ad, mondhatni kizárólag a megszokott panelekből építkezik. A gyerekkora óta halálos kórral küzdő, állandóan oxigénpalackot magával hordozó, könyvmoly Hazel (Shailene Woodley) egy terápiás találkozón megismerkedik az egykilencven magas, kisportolt, egykori kosárlabdázó (igen, ezt a filmet nem nekünk, férfi nézőknek készítették) Augustus-szal (Ansel Elgort) akinek betegsége miatt amputálták egyik lábát. A románc természetesen – minden hátráltató tényező ellenére – szárba szökken, ám végül – a klasszikus melodrámai alapszabályok szerint – a szerelembe beleszól a végzet és a halál.
 
Itt még nem is lenne probléma – sok roppantul nem eredeti ötletből sikerült emlékezetes végterméket kihozni a film százhúsz éves története során. A gond inkább a megvalósítás. A „kevesebb néha több” alapelv az alkotók számára sajnos valahogy kimaradt, így olyan szinten halmozzák egymásra az explicit hatáselemeket, a rossz kliséket és a melodrámai túlzásokat, hogy azok minden kísérletet meghiúsítanak a nézői azonosulásra és kínossá teszik a több mint kétórás cselekmény nagy részét. Miként a rossz cukrász, aki olyan mértékben gyúrja egybe az édesebbnél édesebb összetevőket, hogy azok egymásra pakolva kioltják a kívánt ízt és nehezen fogyatható gejl végeredményt produkálnak, jelen alkotás rendezője és forgatókönyvírói is éppen arról feledkeznek meg, hogy a visszafogottság esztétikája gyakran jobban átélhetővé teszi az érzelmeket, mint az emocionális káosz zűrös világa.
 
Hazel és Gus tragikus szerelme olyan szinten túlírt és giccsbe omló, hogy amögött a Twilight széria is megemelheti kalapját, a különböző latin-amerikai teleregények írói pedig bőszen jegyzetelgethetnének a mozi-teremben. A szereplők szájából végig olyan grandiózus kliséket halhatunk egymásra ömlesztve („nem az számít, hogy emlékezzenek ránk a halálod után, hanem hogy valaki számára fontosak legyünk”, stb.) melyek mellett egy Paulo Coelho antológia is elszégyellhetné magát. A szerzők, utalások formájában, időnként belecsepegtetnek egy kevés magasnak hitt kultúrát is, de annak is kizárólag az amerikai popkultúra számára is fogyasztható változatát (René Magritte kinek mond ma már újat?).
 
A színészek nagyjából mind a fiatal kezdő kategóriából kerültek ki (a tizenéves karaktereket „természetesen” huszonévesek játsszák), ifjú titánok helyett azonban inkább csak a nyálas tinifilmek és B-szériás tévésorozatok másodvonalbeli arcaival találkozhatunk. Shailene Woodley unalmasan túlérzelgős alakítása még csak-csak elmegy, a faarcú Ansel Elgort ellenben szinte mintha a vásznon se volna. A David Lynch egykori üdvöskéjéből immár véglegesen középkorú feleség-figurává avanzsált Laura Dern teljesen átlagos alakítást hoz az archetipikusan túlféltő, de szerető anya alakjában.
 
Willem Dafoe négy-ötperces felbukkanása az archetipikusan bunkó, alkoholista író alakjában egyértelműen a film csúcspontját jelenti. A szerepet teljesen rutinból hozó, mondhatni a kisujjából kirázó színészklasszis még rövidke jelenléte alatt is szinte lemossa a vászonról fiatal és tapasztalatlan kollégáit. Dafoe amszterdami „cameója” szinte már-már elfeledteti velünk a sztori többi részét. Őt nézve azt hisszük, egy teljesen más (és sokkal jobb) filmben vagyunk. Sajnos pár perc múlva visszazuhanunk az amerikai tini-melodráma világába.
 
A film kevés pozitívumai közé tartoznak a helyenként egészen jól eltalált (a rendezőnek inkább talán a vígjáték műfajával kéne próbálkoznia) humoros részek, melyek valóban képesek nevetést csalni a néző arcára. Dafoe említett rövid felbukkanásán kívül talán az exbarátnő házát megdobáló vak srác (Nat Wolff) klasszikus komédiákba illő jelenete viszi a prímet.
 
„Tiszta” műfajfilm tehát Josh Boone „mozis bestsellere”. A melodrámai túlzás magasiskolája, melynek nem ártott volna, ha előzetesen kicsit megnyirbálják. Az a fajta „randifilm”, mely után a fiúk örökre megfogadják, hogy soha többet nem mennek barátnőjükkel moziba. Vagy talán csak én nem vagyok romantikus alkat.
 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322