Kicsit sárga, kicsit savanyú, de dunai – Füle Zoltán: Drága Elza!
2014. 12. 01. • Kovács Bálint |
Hogy egy film egyik történetszála idő közben elsikkad, az nem egyszer előfordult már a filmtörténetben. De hogy egy minden magyarázat és kifejtés nélkül, fél óra után nyom nélkül köddé váló cselekményszál adja a film címét is, az finoman szólva is érthetetlen. MOZI
Drága Elza!
színes, magyar háborús filmdráma, 96 perc, 2014
rendezte: Füle Zoltán
írta: Füle Zoltán és Grátz Márk
fényképezte: Grátz Márk
vágó: Grátz Márk
zene: Horváth Szilárd
producer: Füle Zoltán, Barbalics Péter, Weith Katalin
szereplők: Makray Gábor, Bodor Géza, Varga Tamás, Ripli Zsuzsanna
forgalmazza: Art Deco Kft.
bemutató dátuma: 2014. november 27.
Figyelem! Az írás spoilert tatalmaz!
Pedig „Drága Elza” legfeljebb harminc percig érdemel említést a róla elnevezett, állami támogatás nélkül készült, második világháborús magyar filmben. „Drága Elza! Ezt a naplót akkor kezdtem el írni, amikor elhatároztam, hogy megöllek” – ezzel a frappáns és izgalmas mondattal nyit a film, amitől csak még meglepőbb, hogy végül semmi nem derül ki arról, miért is akarja megölni otthon maradt feleségét a frontról – állítólagos adminisztrációs hiba folytán – hazatérni képtelen magyar honvéd, de még a nőhöz való ambivalens viszonya („vajon megcsal, amíg távol vagyok?”) is csak az első fél órában merül fel témaként, mielőtt a múlt homályába vész a puszta tény is, hogy valahol messze létezik egy Elza nevű feleség is.
Önmagában is elfogadhatatlan, ha a forgatókönyv megírásától a forgatáson és a gyártáson át a bemutatóig senkinek nem tűnik fel, hogy még a cím is fehér folt a történetben, de nagyobb probléma, hogy korántsem csak Elza története járt hasonlóan. Az író-rendező Füle Zoltán, akárha nem bő másfél órás filmet, hanem sokrészes sorozat első néhány epizódját akarná elkészíteni, folyamatosan ugrál az újabb és újabb cselekményszálak, hangsúlyok között. A sztori egy magyar katonával indul, akinek semmi más vágya nincs, mint hazajutni az értelmetlennek érzett, de hazaszeretetből táplálkozva derekasan vívott harcokból, majd jön az Elza miatti tépelődés, aztán a hadifogoly-élet viszontagságának részletes lefestése után hirtelen a szovjet tisztek és felcsernők szerelmi és családi ügyei miatt kellene aggódnunk, hogy aztán végül visszatérjünk a katonához, akinek semmi más vágya nincs, mint hazajutni a frontról. Ezzel nemcsak az a gond, hogy a relatíve rövid játékidő nem bír el ennyi és ennyire széttartó történetet, de az is, hogy – persze nem függetlenül az időhiánytól – lehetetlen végigélni azokat a folyamatokat, amelyek mondjuk ahhoz kellenének, hogy egy eleinte sátáninak bemutatott szovjet tiszttel együttérezhessünk szerelmi viszontagságai miatt, majd végül újra meggyőződjünk róla, hogy mégiscsak romlott fajzatról van szó.
Igaz, Füle Zoltánnak sem társ-forgatókönyvíróként (Grátz Márkkal dolgozva), sem rendezőként nincsenek meg a megfelelő eszközei arra, hogy ezekről – akár hosszabb idő alatt – meggyőzzön. Mert ha az adott „epizódok” önmagukban meg is állnak, érthetőek és bár ritkán merészkednek túl a közhelyeken, mégis átélhető konfliktusokat mutatnak be, az érzelmi változások roppant hiteltelenek, faramucik. A főszereplő Lombos közlegény például egy, az árokban megismert, koldusforma öregemberrel vitatja meg minden fenntartás nélkül magánügyeit és az élet fő sorskérdéseit, sőt, pár perc beszélgetés után önszántából nekiadja addig féltő gonddal őrzött, titkos naplóját is. Később, bár addig mindvégig menekülését tervezte, a könnyű szökés helyett inkább megmenti egyik fogva tartóját, feláldozva saját szabadságát, megint máskor pedig hirtelen annyira beleéli magát az oroszoknak vallatáskor tolmácsoló cinkos szerepkörébe, hogy felpofozza saját sorstársát, az összeverve vérző olasz hadifoglyot – mellesleg ennek a momentumnak, amely Sánta Ferenc és Fábri Zoltán Az ötödik pecsét-jének egyik legfőbb, szinte felfoghatatlanul súlyos morális dilemmáját jelentette, itt semmiféle (lélektani vagy másmilyen) következménye nincsen. A cselekmény előmozdítására szolgáló hiteltelenség nem csak a lélekrajz tekintetében van jelen, de egészen bizarr például az a jelenet is, amikor a magát halottnak tettető katona azért bukik le, mert rajzfilmesen idióta grimasszal, kidugott nyelvvel játssza a hullát.
Ugyanakkor mégsem teljesen igaz, hogy a film mozaikdarabjai, az egyes cselekményszálak teljesen rendben volnának: bár akadnak maradandó, ötletes és formailag eminens módon kivitelezett jelenetek – mint az aknamezőkre küldött, esetleges felrobbanásukkal fogva tartóikat megmentő „taposók” sajátos munkájának bemutatása –, a rendkívül papírízűen és sután megírt dialógusok ezeket is aláaknázzák. Füle könyvében egymást érik az olyan még versben is modorosnak ható kifejezések, mint „az édes anyaföld hívogató ölelése”, vagy az olyan felcsattanások, mint hogy „a távolság most mit sem számít!”: nemhogy a háborúhoz és a lövészárokhoz nincsenek hozzáigazítva a szövegek, de általában a földlakók stílusához sem – ahogyan nem épp életszerű a közhelyes és unásig ismert konyhai életbölcsességek fáradhatatlan sorolása sem. Mindezen nem segít, hogy az oroszokat játszó magyar színészek olyan hanghordozással, olyan akcentussal beszélnek oroszul, mintha tankönyvből próbálnák kiolvasni a fonetikusan leírt mondatokat.
Pedig az ezekhez hasonló hibák nélkül legalább a sztori soros döccenői között bele lehetne feledkezni ebbe a kifejezetten látványos és érezhetően roppant igényességgel készült háborús filmbe. A Drága Elza! vizuálisan a nagyobb költségvetésű, államilag támogatott produkcióknál is kidolgozottabb: teljesen korhűnek tűnő jelmezek, impozáns fegyver- és járműpark mellett láthatóan odafigyeltek az olyasmikre is, mint hogy a ruhák hitelesen szakadtak, az arcok kellően mocskosak legyenek. Ráadásul egy-egy helyszín tökéletesen elképzelhető lenne akár egy-egy amerikai szuperprodukcióban is: a szétbombázott, vonatroncsokkal, holttestekkel és mesterlövészekkel teli gyárépület egyike a magyar filmtörténet leghollywoodiasabb díszleteinek. Sőt, a gazdag pirotechnikán, a gyakori robbanásokon és a mívesen kidolgozott csonkolt testeken kívül még egy magyar normandiai partraszállásra is futotta, kicsit sárgán, kicsit savanyúan, de a Dunán.
De ami a film előnyének tűnik – lévén tényleg profi kivitelezésű –, valójában lehet, hogy a legnagyobb hátránya. Mert a semmitmondó, egykönnyen megfejthető, sőt egyáltalán megtalálható mondanivaló vagy közlésvágy nélküli történet, a magyar történelmi traumák feldolgozására tett bármiféle kísérlet hiánya és a nem csapnivaló, de minden esetben egysíkú, sosem elég árnyalt színészi játék mellett úgy tűnik, mintha a készítőket egy dolog érdekelte volna igazán: hogy készüljön egy magyar, háborús látványfilm, Tigris tankokkal és korhű egyenruhákkal. Meg csupa olyan vizuális effekttel, amiről most megmutathattuk: ha korántsem olyan kivitelezésben ugyan, mint a tengerentúli nagytestvér, ha kissé konyha-hangulatúan is, mégis: azért a magyar film is ért hozzájuk.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322