Gyorsan essünk túl a szokásos körön, miszerint egyáltalán nem eredeti matéria Collins regényciklusa és a belőle készült filmsorozat. A vájtszeműek igen hamar észrevették a japán Battle Royale-al való hasonlóságot – nem véletlen természetesen. Mindehhez én még hozzátenném Stephen King bő harminc évvel ezelőtt született regényét, A menekülő embert, mely nagyvonalakban egy az egyben Az éhezők viadala alapkoncepcióját mímeli (és melyből a VHS-korszak egy örökbecsű matinédarabja született, melyben Kalifornia majdani kormányzója színes fitnesz-ruhában pofozza ellenfeleit).

No de jelen filmünk már túlmutat a klasszikus alapsémán, ezúttal már leáldozott a címben is foglalt viadaloknak. Helyette véres polgárháború van kirobbanóban. A nyomorban élő, letarolt kerületeknek össze kell fogniuk a hatalom bástyájaként funkcionáló kapitólium ellen, hogy kivívják a Panem névre keresztelt állam (panem et circenses – értitek, ugye?) jóravaló népének szabadságát. Az ellenállás legfőbb reménysége az előző két részből megismert ifjú hölgy, Katniss (Jennifer Lawrence), akit az lázadók körzetének vezetői (Julianne Moore és Philip Seymour Hoffman, utóbbi sajnos utolsó szerepében) mindenáron próbálnak rávenni, legyen élharcosa és propaganda-arca küzdelmüknek. A lány sokkal inkább egykori versenytársa és szerelme (Josh Hutcherson) megmentésével van elfoglalva, de persze szépen lassan belátja, nem véletlenül akarnak éppen belőle botcsinálta Petőfit faragni.

Napjainkban egyre inkább bevett szokás a sokszáz oldalas regények két vagy több részre szakítása a mozivásznon, melynek hátterében persze inkább anyagi mintsem tartalmi okok húzódnak meg (kétszer megfejni a tehenet ugyebár sokkal jobb, mint egyszer). Ugyanez történik jelen esetben is, A kiválasztott két részre bontása jóval kevésbé indokolt, mint például pár éve a Harry Potter széria zárókötetével.  Ebből következően jelen epizód inkább egyfajta prológusként funkcionál a második részben beinduló végkifejlethez, mely miatt hiányérzete támadhat a nagyszabású történéseket és látványos akciókat remélő nézőnek. Persze azért van pár rövid, izgalmasabb szekvencia és a látványvilágra sem lehet panaszunk, meglátszanak rajta a beleölt dollármilliók.

Főként a szereplők sorsának személyes oldala került előtérbe tehát, ami persze nem baj. A tinédzser közönség megcélzása nyilvánvaló, hiszen Katniss és kortársainak dilemmái – a szerelmünk és a családunk veszélybe kerülése, a kényszerű választás a (kvázi szülő-figurák által) ránk kiszabott sors és saját akaratunk között, stb. – minden bizonnyal őket tudja legjobban megérinteni. A gond inkább abból adódik, hogy a kétórás cselekmény tele van olyan részekkel, melyek, ha a forrásművet egyetlen, százhúsz-száznyolcvan perces darabbá gyúrják össze, bizonyosan a vágóasztalon végezték volna – és nem véletlenül. A rendező és a forgatókönyvírók igyekeznek lassítani az események folyását, hogy maradjon szufla a folytatásra is, mely miatt megszaporodnak a sokszor felesleges töltelékjelenetek. Több szereplőről igazából nem értettem, mi keresnivalójuk van a sztoriban azon kívül, hogy a rajongók viszontláthatják őket a korábbi filmekből. A Woody Harrelson által játszott alkoholista pótapa-figura vagy Elizabeth Banks nagyvilági dámából overallos kvázi-hadifogollyá lett karaktere inkább csak tántorognak néhány jelenetben, de semmi hasznos folyománnyal nem szolgálnak. A drámaira hangszerelést olykor megbontó humor viszont üdítően hat, ez az írók és a színészek pozitívuma elsősorban.

A projekt népszerűségének – és nyilván a gázsik mértékének – köszönhetően sikerült számos nagy nevet megnyerni a sztorihoz, az említetteken kívül például Donald Sutherland vagy Stanley Tucci ismét tiszteletét teszi a vásznon (előbbi láthatóan jól érzi magát a fő antagonista, a pozitív hősök feje fölött lebegő velejéig romlott államhatalom fejének bőrébe bújva). Ennyi tapasztalt veterán mellett nem igazán tudnak érvényesülni az „ifjú titánok”, akik emiatt nem is nagyon próbálkoznak. A fiatalabb korosztályból Lawrence kisasszony kivételével – aki számára úgy tűnik, egyre szűkebbek jelen szerepének keretei – inkább csak a megszokott, elszántan és bambán a kamerába tekintő srác-arcok (Hutcherton, Liam Hemsworth) kapnak teret.

Nem kell félniük a producereknek, a rajongók nyilvánvalóan ostromolni fogják a multiplexeket, nem zavartatván magukat jelen rész kissé amorf mivoltától. Nyilvánvaló a prológus-jelleg, mely folytán csak egyetlen félelem fogalmazódhat meg bennük: vajon a folytatás felér-e majd a várakozásokkal? Jövőre meglátjuk, addig is – a mű címével rímelve – (jó kapitalistaként) csak annyit üzenhetünk nekik: „Stay hungry!”