Habár az egykori zenész és jelenlegi rendező, John Carney már kétszer is leforgatta, az Egyszer tényleg egyszeri, megismételhetetlen alkotás volt. Az „amatőrfilmes” lendület és a románcfilmes túlfűtöttség, a lekottázott szerelmi bánat és az egyszálgitáros melankólia szerencsés karambolja, melyet pont a tündérmeseszerű történetmondás és a kézikamerás naturalizmus kettőse tett megismételhetetlenné. Története – egy ír utcazenész és egy cseh bevándorló találkozik Dublin utcáin, és dalaikon keresztül egymásra hangolódnak – olyannyira egyszerű volt, hogy az életben is dalszerző duót alkotó Markéta Irglová–Glen Hansard porcelánfinom, de robosztus érzelmeket rejtő dalai kellettek, hogy működőképessé váljon a film. Az alacsony költségvetés és a töredékes szerkesztésmód is hozzájárult ahhoz, hogy olyan valóságosnak tetsszen az egyébként romantikus filmes paneleket és „dalban mondom el” musicales attitűdöt bőséggel tartalmazó mű, és a színészkedést tulajdonképpen első ízben kipróbáló zenészek a távolról, nagytotálban vett jelenetekben igazán el tudják engedni magukat.

Hasonló forgatási trükkökre már nem volt szükség az Egyszer szerzeményeinek intim stílusát és közös alkotásról szóló történetét újrahasznosító Szerelemre hangszerelvében. Ez ugyanis a kisköltségvetésű ír film hollywoodi nagytestvére, sztárszereposztással, New York-i díszletezéssel és több narratív sablonmegoldással. Trükkje, hogy ennek ellenére is működik, mivel nem a sztárok között csiholt románcra, hanem ezúttal is a közös zenélés örömére pakolja a hangsúlyokat. A különbség csak annyi, hogy főszereplői ezúttal nem utcazenészek, hanem a zeneipar bedolgozói, a független kiadót működtető, de szétcsúszott magánéletű Dan (Mark Ruffalo), a Nagy-Britanniából New Yorkba utazó popsztár, Dave (a Maroon 5-frontember Adam Levine) és az ő barátnője/szerzőtársa, Gretta (Keira Knightley). A szép remények persze hamar foszlanak szét, Dave a hírekből/rockkrónikákból ismert sztárpályájára lép és elhagyja barátnőjét, a hoppon maradt Grettát viszont a cégétől alkoholizmusa miatt kirúgott Dan igyekszik felkarolni. Mivel a szabad szellemű lány értelemszerűen nem kér a zeneipar kínálta délibábokból, az intuitív producerrel úgy döntenek: New York különböző szabadtéri pontjain veszik fel az albumot, belesimítva a város háttérzaját és életének lüktetését a szerzeményeikbe.

Az elkövetkezők nagyjából ugyanazt az ívet rajzolják ki, mint az Egyszer bájosan ártatlan flörtölései: az elfuserált párkapcsolataikba zárt zenészek a dalokban, az alkotásban találnak egymásra, és hasonló, kimondatlanul formálódó érzelmeket táplálnak egymás iránt. Carney viszont érezte, hogy kicsit csavarnia kell a dolgokon, hogy még egyszer ugyanazt leénekelje az Egyszer rajongótáborának torkán, ezért flashbackekkel és narratív szemszögváltásokkal teszi izgalmasabbá a felütést – és okos indokot talál ki arra, miért ismétli el most is többször filmjének tételdalát. Az író-rendező ezúttal többet bíz a történetre, mint a dalokra, de bár ne tenné: az Egyszer egyszerre naiv és naturalista romantikáját pont a zenében rejlő érzelmi töltet legimitálta, maga a történet ott is csak szilánkokban létezett. A Szerelemre hangszerelve viszont végigvisz három, tökéletesen kiszámítható sztorit, a sikerbe beleszédülő rocksztárról, az alkoholizmusból kigyógyuló producerről és az alkotással a szerelmi bánatát feldolgozó zeneszerzőről. Az apaként is diszfunkcionáló Dan drámája így ugyanolyan felszínes marad, mint a brit duó párkapcsolati huzavonája. Csak a zeneipar-kritikába kerül némi él, Carney ugyanis nem a nyereségét hajszoló multicégeken, hanem az ezek módszereit majmoló független kiadókon veri el a port, akik már rég feladták a tehetséggondozásra és -felfedezésre irányuló elveiket. Hogy ezt többnyire a fennmaradásért, a pénzszűke markában tették, az viszont már olyan ambivalenciával színezné ki a filmet, ami nem fér meg ebben a kellemesre párnázott miliőben.

Megmarad viszont az utcai zenélés sármja, a Danék által készített városalbum pedig filmen kívül és belül is frappáns ötlet. A producer látványos pénzproblémái persze azon nyomban párolognak el, hogy nekifognak a felvételeknek (míg korábban egy sört se tudott kifizetni, most utcagyerekeket pénzel le, hogy háttérvokálozzanak), de az ilyen logikai buktatók nem tudják elrontani a gyöngyvászonról szinte lelépő jókedvet. A dalok most is a jól bevált, kellemkedős indie-modorban csordogálnak, ha moderáltan is, de garantáltan szívet facsarnak. Keira Knightley elfogadhatóan énekel, bár nyilván nincs benne az a felrobbanó erő, mint Glan Hansard hol érces, hol bolyhos orgánumában. Az élő hangzás és az ötletes hangszerelés azonban besorozza azt a szükséges pluszt, amitől a sztoriban tökéletesen működnek a dalok, és az alkotás öröme most is ragadóssá válik. Ráadásul a dalismétlés ezúttal (is) kulcsszerepet kap, Gretta akusztikus szerelmi lírája Dave előadásában simulékony popslágerré válik, de az áthangszerelt szerzemény sokarcúsága tökéletesen mutatja fel a zene plasztikusságát és a hallgatókra gyakorolt eltérő hatását.

Egy tekintetben mindenképp jobban teljesít Carney második nekifutásra: a Szerelemre hangszerelve szándékosan és sokkal viccesebb előképénél, mivel egy eltalált vígjátéki karakter, a kissé bumfordi utcazenész Steve időről időre jól irányzott poénokkal teszi szellősebbé a szentimentális hangulatot. Egyébként pedig felvillantja az Egyszer trükkjeit, a mesterkélt musicaltrenddel szembemenő realista előadásmódot és keresetlen romantikát, amihez végül nem is a New Radicals-os Gregg Alexander dalai, hanem egy műszaki árucikk teszi hozzá a legtöbbet. Legalábbis így hirtelen nem tudnánk még egy filmet megnevezni, amiben jelentésdús szerelmi metaforává lép elő egy elosztókábel…