A humor hősi halála – Paczolay Béla: Dumapárbaj
2015. 01. 15. • Kovács Bálint |
Ha az volt a terv, hogy kiderüljön, a magyar stand-up comedy nem vicces, akkor minden a terv szerint halad. Ha az volt a cél, hogy készüljön egy, a működő poénokat lényegében teljesen nélkülöző film humoristákról, akkor minden rendben van. MOZI
Dumapárbaj
színes, magyar vígjáték, 88 perc, 2014
rendezte: Paczolay Béla
írta: Sallai Ervin, Lengyel Balázs, Lovas Balázs, Hadházi László, Kiss Ádám
fényképezte: Szatmári Péter
zene: Barabás Béla, Mary Popkids
producer: Hutlassa Tamás
szereplők: Hadházi László, Eszenyi Enikő, Kiss Ádám, Gubik Ági, Jordán Adél, Csöre Gábor
forgalmazza: Ristretto Film Kft.
bemutató dátuma: 2015. január 15.
Persze, minden mozinéző más és más, az általánosítás pedig nagy hiba, de azt azért viszonylagos biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy ha valaki egy humoristák párharcáról szóló filmre vált jegyet, biztosan szeretne végignevetni másfél órát, főleg, ha a műfajmegjelölés is vígjátékot emleget. De az ország két legnevesebb stand-up előadója főszereplésével készült, az ország két legnevesebb stand-up előadójáról szóló Dumapárbaj kétféleképpen közelíti meg a humort: hol vicces szeretne lenni, de ez általában nem jön össze, hol pedig nem szeretne vicces lenni, és ez általában össze is jön.
Ugyanis a film főszereplője, a Hadházi László által megszemélyesített Kalmár Tamás drámája épp az, hogy az egykor nagyszerű komikusnak az életközepi válság lábvizében a humora még az önérzeténél is hamarabb veszett oda, így pedig nem csoda, ha a műsorának otthont adó csatorna is átadná a stafétát egy feltörekvő szájhősnek, Nagy Tóbiásnak (Kiss Ádám). Úgyhogy a poénmentesség egy része tulajdonképpen szándékos, hogy mindenki átérezhesse, milyenek is a rossz poénok egy hanyatló előadó szájából. Igaz, létezik a humornak az az önreflexív, kikacsintós fajtája, amikor épp a poénok szándékos gyengesége a nevetés forrása. Létezik, csak a Dumapárbajban nem jelenik meg, ahogyan a cselekményben nem kap helyet az az időszak sem, amikor Kalmár Tamás még tényleg vicces volt, legalább összehasonlítási alap gyanánt.
Így viszont nemigen van mihez viszonyítani a kiégett-kiöregedett humorista lecsúszását, mert a forgatókönyvbe kevés működő, találó vagy eredeti poén került - egy jobb tévés stand-up jelenetben több akad. Van néha fárasztóan erőltetett („– Begipszelték az agyát? / – Ő legalább töri a fejét”), hol pedig a teljesen értelmetlen kategóriába eső fordulat („– Teszek a kádba habfürdőt. / – Én meg Chippendale fiúkat”), a mélyponton előbukkan a tóba vizelés is, mint humorforrás. A hullámvölgyek között a konkrét viccek elmesélése a legmulatságosabb – ezt viszont nemigen lehet stand-upnak nevezni. Annál több a kínos szituáció: meglepő, hogy pont egy, az improvizációra és a gyors reakciókra épülő műfajról szóló filmben tűnik úgy, hogy a humoristák képtelenek kiizzadni magukból egy tűrhető poént, ha valami nem a terv szerint halad, és rögtönözni kéne.
A humor hősi haláláért kárpótlásul viszont van egy többé-kevésbé kidolgozott történet, amelynek a vázát ugyan a lehető legegyszerűbb vígjáték-sablont másolva készítették el, mégis: van eleje, közepe, vége, van felvetett, majd megfelelő ritmusban megoldott alapprobléma, egyszóval csupa olyan dolog, ami valóban filmmé teszi a Dumapárbajt, és nem csak humoros szkeccsek egymásutánjává – Paczolay Béla rendező profibban tartja a kezében a filmet, mint amilyenre azt Sallai Ervin, Lengyel Balázs, Lovas Balázs, Hadházi László, Kiss Ádám és a többi szerző megírta. Vannak élő karakterek végigvezetett problémákkal – a csúcsra kétségbeesetten visszakapaszkodni próbáló humorista, a betegségével és a barátságai fenntartásával is viaskodó menedzser, a férje leépülésébe belefáradó feleség, a sértett munkás –, ráadásul a mellékszálak épp annyira vannak gondosan felépítve, mint ahogyan a központi cselekmény.
Ez az „épp annyira gondos” azért nem azt jelenti, hogy a léc elérhetetlen magasságokban lenne. Mert a sztorinak leginkább csak a váza működik: a cselekmény négy-öt mozgatórugója ott van a helyén - csak éppen nincs kidolgozva. Kalmár méltóságvesztése folyamatának például ötletesek a stációi: milyen lehet egy vállalati rendezvényen kiállni poénkodni a porondra fél perccel azután, hogy a főnök felolvasta az elbocsátottak névsorát? Milyen lehet éjszaka, egy töküres parkban a tóparton állva szövegelni, mert attól majd „jobban harapnak a halak”? De ezek már nem derülnek ki: a lélektani változásokat katalizáló események megtörténnek, csakhogy a lélektani változás már nem kerül a vászonra, mert a találó szituációkból a forgatókönyvírók a puszta felvetésen kívül nem hoznak ki többet.
Hasonló a helyzet a film fő konfliktusával is: pontosan tudjuk – hiszen ebben a szubzsánerben ennek mindig így kell lennie –, hogy a két rivális, a fiatal és az idős humorista végül békét kötnek és megkedvelik egymást. És ez így is lesz, csak éppen a miértek nincsenek kidolgozva: mindössze egyetlen elejtett félmondatot lehet a békülés motivációjaként kihallani, ráadásul az sem igazán meggyőző. Van viszont pár fedetlen női mell, hiszen az is kötelező eleme az adott filmsablonnak – de ezeket némi anatómiai természetű képzavarral élve a bokájuknál rángatják be: a nézők tolakodó, olcsó kiszolgálásán kívül semmi nem indokolja a megjelenésüket.
Mindeközben a két humorista, Kiss Ádám és Hadházi László egyáltalán nem játszanak kínosan, és ez jó, hiszen nem profi színészekről van szó. Viszont egyáltalán nem játszanak jól (hanem némafilmeket idéző arcjátékkal, túlzottan egy tónusban, inkább külső jelekkel, mintsem a szerep interiorizálásával dolgozva), és ez kifejezetten sajnálatos, mivel elvileg profi nagyjátékfilmről van szó. Ám Eszenyi Enikő egészen kiváló a menedzser szerepében, és nem csak azért, mert távol tudja magát tartani a karikatúraszerűségtől óriásira kitömött feneke és hasa ellenére is, hanem mert tökéletesen képes vegyíteni a pikírtséget a kedvességgel, a lazaságot a szorongással, az alpáriságot a melegszívűséggel, és mert roppant profi, apró elmozdulásokkal lépi át meg át a komikum és a drámaiság határvonalát, karizmatikus idegenvezetőként vonzva magával a nézőt úgy a megrázó, mint a mulattató tartományokba.
Így aztán végül Eszenyi Enikő és karakterének sztorija úgy nyúlja le a Dumapárbajt a két stand-upos elől, mint jó poént a még ügyesebben replikázó humorista. Szóval ott van a Dumapárbajban egy jó film egy remek főszereplővel – csak annak nem Dumapárbaj a címe.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322