"Mint a Twist Olivér, ha a Monty Python csinálná” – összegzik filmjüket a Doboztrollok rendezői, s a stílust, az egyszerre gyermeki és angolosan abszurd hangvételt telibe is találják. A Laika kézműves animátorai ezúttal is kitettek magukért, de most gyengébb alapanyagból dolgoztak. MOZI

A recept egyszerű: a Laika Stúdió az a stop motion animációnak, mint a Pixar (volt) a számítógépesnek. Vagyis az a technikai innovációkkal zsonglőrködő, független alkotói közösség, amelyik filmjeit nemcsak az aprólékosan kimunkált vizualitással, de az egyéni hangot megpendítő történeteivel bucskáztatja az átlag fölé. A Pixarral ellentétben, amely a komplett rajzfilm-iparágat forradalmasította az első kizárólag digitális technikával készített nagyjátékfilmjével, a Toy Story-val, a Laika lehatároltabb területen garázdálkodik. A portlandi cég a stoptrükk-animációt forradalmasította a Coraline és a titkos ajtóval, majd a ParaNormannel, amikor is a stop motion barkácstechnikáját számítógépes segédelemekkel frissítették. A bábokat továbbra is kézműves módszerekkel mozgatják és fényképezik, ám a karakterek arckifejezéseit már számítógéppel rajzolják. A korábban játékprototípusokat – vagyis nem papírt, hanem tárgyakat – létrehozó 3D-s nyomtatót állították a rajzfilmezés szolgálatába, amely a számítógépen kidolgozott, sokkal nüanszosabb mimikát tudja ráprintelni a bábokra. A stoptrükk-animációkban szokatlan virtuóz kameramozgásokkal együtt ez adja a Laika-filmek kortárs sármját, miközben filmjeik mégis őriznek valamit az életre keltett bábok darabos mozgásából és kézzel készített természetességéből.

Régi és új, hagyomány és innováció kel frigyre a Laika-filmek történeteiben is. A Neil Gaiman regényéből adaptált Coraline modern tündérmeséje például a klasszikus hagyományokat követve a gyermekek egyik legmélyebb félelmével (itt: a szülők elvesztésével) szembesített. Az Alice Csodaországban főmotívumára (fiatal kislány önfelfedezése a másvilágra nyíló üregben) felhúzott film a Karácsonyi lidércnyomást is rendező Henry Selick segítségével önálló képzeletvilágot épített a lidérces gaimani alapokra. Hasonmód, a ParaNorman a brit Hammer Stúdió viktoriánus korabeli rémfilmjeit idézte klasszicista monstrumaival a megégetett boszorkányoktól a komótosan cammogó élőholtakig, ám a sémára már a Todd Solondz filmjeiből ismerhető kívülálló, kiközösített kisfiú kálváriáját húzta fel. Az eleddig a horror és a mesefilm határmezsgyéjén alkotó Laika a 2012-es filmjével már egyértelműen nyitott a kisebb korosztály felé, és a kortárs animáció kétosztatú humorát – toalett-viccek a kicsiknek, filmtörténeti kikacsintások a szülőknek – követte.

A stúdió tovább lépdel a megkezdett úton, és immár sutba dobva az utalgatós élcelődést, a Doboztrollokkal klasszikus családi filmet gründol horrorfilmes és gyurmaanimációs előképekre támaszkodva. Ellentétben a Coraline-nal, Sajthida álviktoriánus világában már semmi ijesztő nincsen. A trollok nem híd alatt élő, bárányfaló szörnyetegek, hanem dobozba bújó, félénk kismesterek, akik a föld alatt barkácsolnak kedvükre. Velük él Tojás, akit a doboztrollok az utcán találtak meg és a földalatti csatornarendszerben neveltek fel. A barátságos szörnyek és az árva fiú azonban összetűzésbe keveredik Suvasszal, a sajtzabáló arisztokrácia közé vágyó trollirtóval, aki csak úgy juthat be Sajthida elitjébe, ha minden doboztrollt megsemmisít.

Az már a „Maugliszerű lelencgyerek vs. sajtmániás főgonosz” felállásból is kivillan, hogy a portlandi animátorok most nem olyan ötletdús forgatókönyvből dolgoztak, mint eddig. A szkriptet Alan Snow gyerekklasszikusokat – elsősorban Charles Dickens és Roald Dahl meséit – idéző könyvéből gyúrták, de kizárólag az alapmotívumokra szorítkoztak. Az alkotók a regényben még csak a margón serénykedő doboztrollokat léptették elő címszereplővé, akik amerikai animációs filmben túlzottan közeli rokonságot mutatnak a Gru sárga minionjaival: rusnyák, aranyosak, saját nyelven halandzsáznak és a maguk bumfordi módján segítik a főhősünket. Snow egy roppant tág és saját jogán létező világot teremtett a szabadkőműves rendet megszégyenítő sajtcéhhel, mosodát nyitó kalózpatkányokkal, vad ügetőborzokkal és sivító-guruló sajtokkal, amelynek túlburjánzását a Laika kénytelen volt visszanyesni, mivel ragaszkodtak a másfél órás játékidőhöz.

A doboztrollokban pedig kevesebb potenciál sűrűsödik, mint ahogy az alkotók vélték, és a történet is meglehetősen kiszámítható utakon halad – még akkor is, ha a német expresszionizmust idéző, girbegurba és macskakővel teleszórt utcákon kell végigkanyarognia. Az már a sikátorokban is feltűnik, hogy a látvány újfent szemgyönyörködtető, a Doboztrollokban az említett stílus mellett az alternatív történelemvíziókkal kacérkodó steampunk nem-létező találmányok iránti vonzalma, valamint a viktoriánus korba kalauzoló brit horrorok és az Aardman Stúdió groteszk iránti érzékenysége is kitapintható. A Laika Aardman-rajongása egészen egyértelmű a hangsúlyos sajt- és feltaláló motívumtól (ld. Wallace és Gromit) a földalatti csatornarendszer kiaknázásáig (Elvitte a víz) – és még a sajátosan száraz, abszurd brit humor is stimmel. A Monty Python-szkeccseket idéző vicceket elsősorban Suvasz két csatlósa szállítja, akik a film során végig arról elmélkednek, ők vajon a rossz- vagy a jófiúkhoz tartoznak-e, és egyáltalán, mi tesz valakit rosszfiúvá. A legnagyobb kavarodás közepette is elmélázva filozofálgató kettős klasszikus humorduó, akik a végefőcím alatt a film legjobb önreflexív poénját is elsütik, mozgatott bábként téve fel a létükre vonatkozó nagy kérdést.

Hogy a Laikánál mégis aggódhatnak a Doboztrollok fiskális teljesítményét illetően, azt nem is a sablonosabb történetszövés, hanem a burleszkes gyerekviccek elhagyása okozhatja. Merész húzás ez manapság, mert a célközönségnél még mindig ez az örökké divatos gegtípus működik a legjobban, és a filmben egyébként is sok a meglepően humormentes epizód. A laikások viszont rendre remekbeszabott epizódokkal központozzák a filmjüket, és ezek végül egyértelműen pozitív irányba billentik a doboztrollok ügyködését. Az arisztokrácia pedáns esti partijára bevezetett, az emberi kommunikációt még csak tanulgató Tojás szerencsétlenkedése, a nemcsak a kisfiúval, de saját mohó természetével is hadakozó Suvasz arctorzulásainak jelenetei, valamint a filmvégi önreflexív geg az animációs humor csúcsát képviselik. Hozzáfűzhetjük még, hogy a Doboztrollok legizgalmasabb, egyéni karaktere, a horror-rajongó kislány is a Laika leleménye: a vérözönről és kiomló bensőségekről ábrándozó öntudatos fruskának már a személyisége is csípős vicc ebben a borzalommentes horrorvilágban, amely a mesei hangvételhez szelídíti a rémfilm-esztétikát. A Doboztrollok egyik üzenete – miszerint szörnnyé valakit nem a külseje, hanem a természete tehet – tökéletes összhangban áll a gyerekjátékká puhított monstrumok kedvességével.

A film apaságról alkotott tanulsága viszont meglehetősen vérszegény, pláne ha a Coraline és a titkos ajtóval szögezzük szembe. Sokkal érettebb már az a kis skicc, amely a 2001. szeptember 11. utáni amerikai miliővel rezonál: az ünnepelt énekesnő, Madame Frufru előadói népszerűségét használja arra, hogy ördögűzésre hergelje a megfélemlített népet és feltüzelje őket az általa kijelölt ellenség kiirtására. A Laika a csak úgy mellékesen egy homoszexuális karaktert is felléptető ParaNorman után sem vesztette el az alulhangsúlyozott szubverzió iránti vonzódását, pláne ha hozzávesszük ehhez a Frufru-karakter kilétét övező rejtélyt.

A Doboztrollok ugyan csak alulról verdesi az eddigi Laika-nívót, de az ehhez hasonló apróságok így is messzire emelik a számítógépes technika bravúrjaiba feledkezett mesefilmek túlnépesedett táborából.