Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Hősiesen küzd – Angelina Jolie: Rendíthetetlen

Még jó, hogy vannak stabil értékek – nem is: nagybetűs Értékek – a világban. Még jó, hogy a hollywoodi filmesek időről időre, ráadásul szerencsére kifejezetten gyakran meg is éneklik egy-egy hőseposzban, hogy melyek ezek. A legújabb krónikás Angelina Jolie. MOZI
 
Rendíthetetlen
(Unbroken)
színes, magyarul beszélő, amerikai életrajzi dráma, 137 perc, 2014
rendezte: Angelina Jolie
írta: Laura Hillenbrand regénye alapján Joel Coen, Ethan Coen, Richard LaGravenese, William Nicholson
fényképezte: Roger Deakins
vágó: Tim Squyres, William Goldenberg   
zene: Alexandre Desplat
producer: Angelina Jolie, Erwin Stoff, Clayton Townsend, Matthew Baer
szereplők: Jack O'Connell, Garrett Hedlund, Domhnall Gleeson, Jai Courtney, Alex Russell, Luke Treadaway, Finn Wittrock
forgalmazó: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2015. február 5.
 
Mert a Rendíthetetlen tulajdonképpen semmi másról nem szól, csak arról, hogy nagyon-nagyon sokadszor emlékeztesse az emberiséget mindarra, ami fontos az életben. Vagyis mindarra, ami Hollywood világképe szerint fontos. Erő. Kitartás. Hazaszeretet. Rendíthetetlenség. Emberi tartás. Önérzet. Megtörhetetlen akarat. Hit. Csupa kiüresedett jelszó, amelyekről épp elhasználtságuk miatt csak roppant átgondoltan, egyéni, eredeti látásmóddal lehetne újat vagy érvényeset mondani a tükörsimára koptatott közhelyek továbbcsiszolása helyet. Angelina Jolie két filmje alapján momentán biztosnak tűnik, hogy az eredeti és egyéni látásmód már nem fért be abba a terjedelmes fiókba, amelyben a csodálatos színésznő rendezői erényei lettek bezsúfolva szép, katonás rendben.
 
Minderre Louis Zamperini, az olimpikonból lett háborús hős, a japán fogolytáborok túlélője igaz történeten alapuló igaz története tökéletesen megfelelő alapanyag. Élete, vagy legalábbis az igazság azon szelete, amelyet az abból készült bestseller és Jolie filmje bemutat, maga a bibliai példázat, kis túlzással felsorakozhatna Jónás és Jób története mellé, persze ebben azért szerepet játszik az is, hogy Zamperini a filmvégi inzert szerint minden megpróbáltatását túlélve istenhívővé vált. Ami egyébként filmnyelvi értelemben csak egy újabb közhely, Jolie és a forgatókönyvírók: a Coen-fivérek, Richard LaGravenese és William Nicholson ugyanis egyáltalán nem foglalkoznak azzal, amivel speciel Jób és Jónás történeteinek szerzői elég sokat szöszmötöltek. Hogy mit is jelent megőrizni vagy éppen megszerezni a hitet nehéz körülmények között.
 
Nem csoda: a filmből teljesen hiányzik minden olyan gondolat, amire a „mit jelent” formulával lehetne rákérdezni. A Rendíthetetlenben minden Érték és Erkölcs magától értetődik, nem képzi magyarázkodás tárgyát. Ez azonban felveti azt a kérdést, hogy ha olyan tökéletesen egyértelműek, akkor minek róluk filmet forgatni, túl a fent felvetett, rosszindulatú és cinikus feltételezésen (t.i. ezredszer is újra felmondani a Nagy Hollywoodi Leckét).
 
Zamperini sztorija kísértetiesen hasonlít arra a soha meg nem írt regényegyvelegre, amely a Pi élete, a Pearl Harbor és a Híd a Kwai folyón (és ha gonoszkodni akarunk, a Forrest Gump) bizonyos részeiből készülhetne: a problémás második generációs bevándorló gyerek a futásban találja meg azt, ami addig hiányzott az életéből; Louis hősiesen küzd a sportcsarnokban, de az igazi, nagy olimpiai megmérettetésről azonban a második világháború kitörése miatt lemarad. A fronton hősiesen küzd, míg gépe a tengerbe nem zuhan, az óceán habjai közt hősiesen küzd, míg a japánok fogságba nem ejtik, a japán fogolytáborokban pedig hősiesen küzd, míg az amerikai hadsereg meg nem nyeri a háborút. (Vagy nem csak az amerikai hadsereg nyerte meg? Ki emlékszik már…)
 

Mindez pedig tökéletesen alkalmas az erkölcsi és elvi alapú, mély szentimentalizmusra, amely nagyjából a film ötödik perce után jelöletlen főszereplővé lép elő a Rendíthetetlenben, sőt tulajdonképpen saját monodrámájává teszi azt. A szirupos, saját nagyszerűségétől meghatott érzelgősséget csak a naivitás mértéke közelíti meg. Például mert bár a Pi élete azért nem volt egy akkurátus természetfilm a National Geographicon, még ahhoz viszonyítva is megmosolyogtató az a rajzfilmes egyszerűség, ahogyan Jolie elképzeli például a hánykolódást a vad tengeren, ahol pár hetente egy eső elég a szomjan halás ellen, ahol a viharok akkorák, hogy ha az ember jól megkapaszkodik a gumicsónak oldalában, megússza néhány káromkodással a dolgot, és ahol viszont olyan velejükig gonosz, ordas cápák állnak lesben folyamatosan, hogy Spielberg eljárhat hozzájuk leckét venni vérszomjból.
 
Persze sokkal problémásabb a bárgyú és komolyan vehetetlen tengeri jeleneteknél, hogy Jolie azt is hasonlóan naivan ábrázolja, ami pedig filmje lényege lenne. Hogy a főszereplőt, az Igazi Amerikai Hőst lehetetlen megtörni, és mindig feláll a porból, akkor is, ha szadista őrei éheztetik és félholtra verik. Hogy ha évek óta fogolytáborban dolgoztatják is embertelen körülmények között – amely embertelen körülmények és a brutális verések közeli ábrázolása egyébként idővel szintén előkelő helyre lép elő a jelöletlen főszereplők sorában –, még akkor is lenyűgöző fizikai erőnlétet képes mutatni. Hogy nincs az a pszichológiai kínzás, ami akár egy kicsit megrendítené a hősies hőst. Ha pedig nem egy lélektani drámát látunk arról, hogy hogyan befolyásolja még az erős akaratot is a kínzás (mint ahogy valóban befolyásolja), vagy hogy például miképp nemesedhet fogva tartója fölé erkölcsileg valaki az izomműködés demonstrálásán túl is, hogy mi tehet valakit naggyá akkor is, ha teste-lelke egy része már megtöretett, akkor az egésznek semmi tétje nincsen, akkor mindez csak – nem mellesleg ordítóan hiteltelen – demonstrációja egy sosemvolt, félreértett hősiességnek. Akkor ez egy (hős)kultusz vak, reflektálatlan, feltétlen imádata.
 
Ugyanakkor jól látható, hogy Jolie az utóbbi években tanult ezt-azt a filmrendezésről, mert technikai értelemben abszolút élvezetes, jól kivitelezett film a Rendíthetetlen, formai értelemben mentes A vér és méz földjén gyerekbetegségeitől (jelölték is három Oscarra technikai kategóriákban). A dramaturgia olyankor jó, amikor a könnyektől elhomályosult szemű Jolie nem feledkezik bele az öncélú erőszak-ábrázolásba és ezzel szemben az amerikaiak öncélú hősiesség-ábrázolásába, a képek egytől egyig kidolgozottak, szépek, hatásosak, a zene pedig pont úgy szolgálja a hatást, ahogy az a tankönyvben meg van írva, igaz, annál semmivel sem izgalmasabban. A színészek viszont épp olyan karikatúrái jellemeiknek – ki a hősiességnek, ki a sátáni gonoszságnak –, ahogyan a forgatókönyv is ekként ábrázol minden tulajdonságot.
 
Tulajdonképpen szuperhősfilm a Rendíthetetlen. Ezek alapvető jellemzője pedig, hogy jól eshet azonosulni a repülni tudó csodaemberrel, akin nem fog a golyó sem, de az ilyesfajta azonosulás semmit nem ad. Mert nem tanít meg arra, hogyan legyünk erősek akkor, ha nem tudunk repülni, és a golyóktól is tartanunk kell.
 

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322