Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Hétköznapi őrületek - Pierre Salvadori: A házmester

Pierre Salvadori legújabb filmjében is ugyanazt a témát boncolgatja, ami egész, habkönnyűnek tűnő életművén végigvonul: a hazugságot, két ember közötti kapcsolat relációjában. Eddigi sztárja, Audrey Tautou helyett ezúttal a francia/belga film fenegyerekével, Gustave de Kervernnel forgatott, a korábbiaknál komorabb végeredménnyel. MOZI
 
A házmester
(Dans la cour)
francia filmdráma, 97 perc, 2014
rendezte: Pierre Salvadori
írta: Pierre Salvadori, David Léotard, Benoît Graffin
fényképezte: Gilles Henry
vágó: Isabelle Devinck
zene: Grégoire Hetzel, Stephin Merritt
producer: Philippe Martin
szereplők: Catherine Deneuve, Gustave de Kervern, Féodor Atkine, Pio Marmaï, Oleg Kupchik, Michèle Moretti, Nicolas Bouchaud, Garance Clavel
gyártó cég: Les Films Pelléas, France 2 Cinéma, Delta Cinéma, Tovo Films
forgalmazza: Vertigo Média
bemutató dátuma: 2014. július 17.
 
A bemutatkozó nagyjátékfilm, az 1993-as Az érzelmes bérgyilkos trióját leszámítva Salvadori egész eddigi életművében furcsa párokkal dolgozott. Ilyenek voltak a Semmihasznák léhűtői, a Mint a vízfolyás, a Drágaságom és a Mosás, vágás, ámítás össze nem illő szerelmesei, illetve a Csak ön után! öngyilkosjelöltje és botcsinálta jótevője. A különböző párok tagjai között, vagy épp azokat kísérve pedig minden Salvadori-filmben hangsúlyos szerepet kapott a hazugság – legyen az elhallgatás, az igazság megszépítése, eltitkolása, átverés, csalás vagy a másik szándékos becsapása (a Mint a vízfolyás már – magyar – címével utal a főhősnő hazudozási kényszerére, a Csak ön után! irgalmas szamaritánusa pártfogoltja szívszerelmének elhódításán munkálkodik, a Drágaságom női központi figurája szélhámosnő, miközben a férfi(anti)hős dzsigolóként szerelmet hazudik, végül a Mosás, vágás, ámításban egy fiatal nő, igaz, jószándékból, de módszeresen átveri az anyját).
 
 
Mindkét motívum megjelenik a legújabb alkotásban, A házmesterben is. A szokatlan kapcsolat ezúttal egy depresszióban szenvedő középkorú férfi és egy idősödő neurotikus nő között alakul ki, vak vezet világtalant alapon. A kallódó zenész, Antoine figurája a Semmihasznák főhőseinek rokona. Bűntudatát és kedélybetegségét drogozással gyógyítja, a kábítószer okozta rosszulléteket pedig alkoholizálással kúrálja. Súlyos depressziójára és makacs inszomniájára egy társasház gondnoki posztjának megszerzésével keres gyógyírt, ami egyúttal lakhatási gondjait is megoldja. Itt ismerkedik meg a nyugdíjasként is igen tevékeny, örökmozgó, csupa ideg Mathilde-dal, akin egyre inkább eluralkodik a hétköznapi neurózis, kényszerképzetektől kezdve üldözési mánián át a hisztériáig (a falon futó repedéstől való megmagyarázhatatlan fóbia halványan a Mathilde-ot alakító Catherine Deneuve egyik leghíresebb korai szerepét, az Iszonyat Carolját idézi meg).
 
A hazugság pedig ott lép be a két ember kapcsolatába, hogy – miután óvatos és tartózkodó barátság alakul ki kettejük között – Antoine nem veszi komolyan a nő állapotát, és együttérez, empatikusan és támogatóan viselkedik vele szemben (még azután is, hogy rájön: nem kéne), akaratlanul is támogatva ezzel az egyre inkább elhatalmasodó őrületet. A férfi ugyan mély emberségről tesz tanúbizonyságot (a barátság és józan ész közötti választás kényszere némileg a Szabó Magda-féle Az ajtóban látottakra emlékeztet), de valójában mindig csak a könnyebb ellenállás irányába mozdul: ahogy a lakók közül senki másnak – se a könyvekkel házaló szektatagnak, se a fontoskodó építésznek, se a lecsúszott, biciklitolvajlásból élő exfocistának – nem tud nemet mondani, úgy Mathilde-nak sem, bebizonyítva ezzel a „nem minden barátság jó barátság” kegyetlen igazságát.
 
 
Antoine új munkakörében – melytől pedig a nyugalmat és a megváltást várta – ezenkívül is számos nehéz helyzetbe kerül. A lakók túl sokat várnak tőle, a sok, adott esetben egymásnak ellentmondó kérés közepette nem tud mindenkinek megfelelni, így egyre nő rajta a nyomás. És amilyen empatikus Antoine Mathilde-dal, olyan együttérző a rendező is a főhőssel, hiszen tényleg úgy érezzük, hogy a központi karaktert folyamatosan megoldhatatlan feladatok elé állítják, holott valójában egy asszertívabb személyiségnek semmi problémát nem jelentenének ezek a lényegében apró-cseprő abszurditások (az empátia tehát a néző és Antoine között is könnyűszerrel kialakul).
 
A rendezői empátia és a pszichológiai megalapozottság további nyoma a filmben, hogy Salvadori egy-egy mondattal, mozzanattal is képes a lélektani mechanizmusok pontos megfigyelésére és megjelenítésére. „Megdobtam ma a házmestert egy szilvával. […] Hazudtam. Igazából körte volt” – próbálja szépíteni a csúf igazságot Mathilde, aki később (látva a ronda zúzódást a férfi vállán) kéretlen ajándékokkal, egy mikró és egy kávéfőző rátukmálásával próbálja enyhíteni a lelkét marcangoló bűntudatot. A rendezőnek ehhez hasonlóan az olyan finomságokhoz is remek az érzéke, mint például, hogy hogyan jellemezzen csodálatos egyszerűséggel, akár egyetlen apró, de beszédes gesztussal még egy jelentéktelen mellékalakot is (a ház statikájának vizsgálatára hívott építész szakértő minden zökkenő nélkül húz elő a zsebéből egy új filctollat, mikor a tervrajzra való lelkes firkálgatás közben az elsőből kifogy a festék; a munkaügyis nő addig hergeli saját magát szétszórtsága miatt, míg már csak szánalmasan csapkod maga körül, miközben a szóban forgó állásról szóló papírt keresi).
 
 
A gond csak az, hogy Salvadori képességei csak egy-egy jeleneten belül működnek ilyen nagyszerűen, a nagy egészet, a teljes filmet tekintve nem ilyen tökéletes. Ahogy a legutóbbi alkotásban, a Mosás, vágás, ámításban is szerepelt a végső fordulat előtt egy zavaró és a happy endet hiteltelenítő, kidolgozatlanul hagyott mozzanat (de valójában már az ezt megelőző Drágaságomban is), úgy A házmesterben is hirtelen és váratlan a végén a váltás. Ami nem feltétlenül probléma, az viszont kissé visszás hatást kelt, hogy befejezésére a film nézőpontot és elbeszélőt vált. Az új mű ezen felül is a rendező eddigi legösszetettebb alkotása, melyben minden korábbinál jobban vegyíti a legkülönfélébb esztétikai minőségeket és érzelmi hatásokat. Az alkotói munkában ugyan nem vett részt, de könnyen lehet mindez a főszereplőül választott Gustave de Kervern hatása, aki olyan koromfekete komédiák (társ)írója, -rendezője és színésze, mint az Aaltra vagy a Profi bérgyilkost keresünk – nem nem akadály.  Deneuve-vel való összjátékát figyelve már-már katartikus élmény követni, hogyan lesz a mulattató, egyszerre abszurd és emberi tragikomédiából („Bocsánat, hogy ezt mondom, de azt hiszem, láttam magát ugatni egyik este”) szívszaggató dráma.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322