Hány szoknya egy nadrág? – François Ozon: Az új barátnő
2015. 03. 19. • Kovács Bálint |
Mi lesz a férfiből, aki női ruhába bújik: transzvesztita, transzszexuális, meleg, hetero, perverz, vagy netán mindegyik? François Ozon Az új barátnő című filmjében nemigen vesződik a kérdés megválaszolásával. Sem. MOZI
Az új barátnő
(Une nouvelle amie)
színes, magyarul beszélő, francia filmdráma, 105 perc, 2015
rendezte: François Ozon
írta: Ruth Rendell regénye alapján François Ozon
fényképezte: Pascal Marti
vágó: Laure Gardette
zene: Philippe Rombi
producer: Eric Altmayer, Nicolas Altmayer
szereplők: Romain Duris, Anais Demoustier, Raphaël Personnaz, Isild Le Besco, Aurore Clément, Jean-Claude Bolle-Reddat, Bruno Pérard
forgalmazó: ADS Service Kft.
bemutató dátuma: 2015. március 19.
Az a legnagyobb gond François Ozon új filmjével, hogy a látszat ellenére tulajdonképpen nincs benne az ég adta világon semmi különös, semmi izgalmas, semmi olyan, ami valójában (és nem csak a felszínen) túlmutat egy ezerszer látott közhelyparádén. Hiszen nem szól semmi másról, mint hogy két, egymással jó barátságot ápoló házaspárból az egyik feleség a másik feleség halála miatt átalakuló érzelmek miatt beleszeret-e vagy sem az özvegyen maradt férfiba. Az új barátnő ezt a kisebb variációkkal unásig ismert történetet követi végig, ami önmagában persze nem is lenne baj, amennyiben Ozon bármi újat el tudna mondani a felmerülő lélektani folyamatokról.
De arról nemigen tud újat elmondani; megmarad a felszínen. Csak ez, a felszín az, ami tényleg extravagánsnak és izgalmasnak tűnik, legalábbis a csecsemőknek bizonyosan: az özvegy férfiról ugyanis kiderül, hogy szeret nőnek öltözni. És ez Ozon szerint valami elképesztően pikáns, pimaszul arcpirító, sosem látott, pajzánul izgalmas dolog, ami önmagában könnyedén el is visz a hátán egy lélekrajzon alapuló sztorit anélkül is, hogy valamirevaló lélekrajz felbukkanna a film közelében.
Amire főként az a magyarázat, hogy Ozon láthatóan elmélyült tárgyi tudás nélkül (vagy mellőzésével) vág neki a transzvesztitizmus/transzszexualitás témájának, és nem egy mélyrétegeinek feltárását lehetővé tevő, szociológiai-szociálpszichológiai relevanciával bíró jelenséget lát benne, hanem pusztán kultúrbarbár szenzációt. Ilyenformán el is durrogtatja az összes létező sztereotípiát, ami csak egy, a témával közelről soha meg nem ismerkedett civilnek eszébe juthat. De nem csak felsorolja, össze is mossa ezeket: az addig rendben van, hogy szegény özvegy identitásválságba kerül, és maga sem tudja pontosan, ki is ő, de ez a szédelgés a film egészére is jellemző, azaz nem egy identitáskeresés folyamatát látjuk, hanem egy nem létező identitást, amelybe minden belefér. Ez a transzvesztita egyszerre travi és transznemű (pedig az egyik csak öltözékében, a másik énképében is azonosul az ellenkező nemmel), perverz és sajátosan gyászoló, homoszexuális és hetero (de hogy ezek nem zárják ki egymást, az fel sem merül), egyszerre csinálja komolyan és csak játékból, amit csinál.
Ráadásul mindez következmények nélkül keveredik össze: a főhős például kijelenti, hogy bár mindig a nők vonzották, és ez most is így van, azért női ruhában „lehet, hogy kipróbálná” férfival is. Nem csak a látható tájékozatlanság a probléma, hanem az, hogy ha egy karakterbe minden, de minden belefér, akkor a figura és az ő konfliktusai súlytalanná válnak, hiszen megszűnik konzekvensnek, átélhetőnek lenni. Pedig egy ponton a sztori tétjei megváltoznak, az ilyesmihez pedig semmiképpen sem ártana, ha lennének a sztorinak tétjei. A főhősről egy idő után elkezdik úgy tartani, hogy más és más személyiség a férfi, David, és az ő átöltözött alteregója, Virginia. Csakhogy mivel eddig nem épült fel egy következetes David sem, nincs kitől megkülönböztetni Virginiát – pláne, mivel Ozon nem is írt olyan összetett jellemeket figuráinak, hogy az ezekkel való sakkozásból két teljes személyiség is kiteljen.
A közhelyesség mindazonáltal nem csak a kusza identitás-tematika mellett megjelenő sztorit jellemzi, de a film kivitelezését is. Az például, ahogyan az első percekben egy gyors, montázsos felnövés-történetben Ozon bemutatja a két (majdani) feleség gyerekkora óta tartó barátságát, pártalálását és esküvőjét, eszköztárában a dél-amerikai szappanoperákra emlékeztet. Minden egyes képe őszintétlen, rém giccses klisé, egymás haját fésülő kislányoktól a kerti hintázáson át a moziban széles mozdulattal egymást átölelő, félszegen udvarló kamaszokig. E képsorok egyetlen haszna, hogy Ozon később újra előveszi őket (a hajfésülős kép reprízében például az egyik kislány nőre, a másik pedig parókás férfire cserélődik), hogy ezzel legalább másodpercekre úgy tegyen, mintha tudná, egy filmben szavakon túli tartalommal is lehet hatást elérni. Ahogyan ezt korai filmjeiben nagyon is jól tudta, de jó ideje már nem él ezzel az úri huncutsággal.
És hiába ad Romain Duris a paródiától, a karikatúraszerűségtől távol álló, elegáns játékkal finom, női gesztusokat használó, a férfiasságát nem eltitkolni, inkább átalakítani kívánó nőt (noha a forgalmazó döntése, miszerint szinkronnal vetíti a filmet, lehetetlenné teszi pontosan megítélni Duris játékát, amelynek nyilvánvalóan része kell, hogy legyen az elváltoztatott hang minősége), a kiváló alakítás szinte fel sem tűnik a közhelyek egyre meredekebb elbutulása mellett. A csattanó lelövése nélkül persze nem lehet megnevezni a végső, a kínosság sötét mélyére merészkedő, az abszurditásig túlzó, giccses és bugyuta mélypontot, amelyet ráadásul a magyar verzióban a szinkronizáló Földes Eszter fülsértően hamis éneklése tesz még nehezebben elviselhetővé, de Ozon végül alárendel minden hitelességet a melodramatikus végkifejlet létrejöttének. Noha tulajdonképpen rendben is van ez így: méltó lezárása ez ennek a keszekusza, zavaros, semmitmondó és súlytalan filmnek arról, hogyan is képzeli el Móricka a női ruhába bújó férfiakat.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322