Győzni, mellbedobással - Rusudan Chkonia: Tessék mosolyogni!
2014. 05. 03. • Vajda Judit |
Nem sokkal Az ártatlanság virágai után újabb grúz film érkezett a magyar mozikba. A Tessék mosolyogni! megrázó meséjének főhősei a gyönyörű coming of age történethez hasonlóan szintén nők, csak idősebbek: legszebb korukban lévő asszonyok, akik a legjobb grúz anya címért versenyeznek egy szokatlan szépségversenyen. MOZI
Tessék mosolyogni!
(Gaigimet)
francia filmdráma, 90 perc, 2012
rendezte: Rusudan Chkonia
írta: Rusudan Chkonia
fényképezte: Konsantine Esadze, Mindia Esadze
vágó: Jean-Pierre Bloc, Rusudan Chkonia, Levan Kukhasvili
producer: Rusudan Chkonia
szereplők: Ia Sukhitashvili, Olga Babluani, Tamar Bukhnikashvili, Nana Shonia, Shorena Begashvili, Maka Chichua, Gia Roinishvili, Lela Metreveli, Iya Ninidze, Tornike Bziava
forgalmazza: Vertigo Média
bemutató dátuma: 2014. május 1.
A szépségversenyeket – főleg a feminista diskurzusban – eleve gyakran emlegetik pejoratívan húspiacként, de működjenek mégoly lealacsonyító elv alapján is, azt nem lehet elvitatni, hogy az indulók (általában modellek) tisztában vannak azzal, hogy mire vállalkoznak, s ezzel összhangban állnak végső céljaik is. A legjobb grúz anya 2010 döntőseire azonban még távolról sem húzható rá az „aki kurvának áll,…” kezdetű örökbecsű mondás, hiszen ők nemhogy nem hazai pályán játszanak, de szélsőségesen kiélezett és fokozottan erkölcstelen helyzetbe kényszerítik őket.
Az itt indulók ugyanis nem wannabe modellek, a győzelem pedig nem további szépségversenyeken való részvétel és modellkarrier, hanem egy négyszobás lakás és 25 ezer dollárnyi készpénz – ami nem hogy vonzónak, de egyenesen nélkülözhetetlennek tűnik, ha valakit folyamatosan a kilakoltatás réme fenyeget, ha 16 éve egy kórházban kialakított menekültszálláson kénytelen élni vagy ha jelenlegi otthonának olyan vékonyak a falai, hogy átordibálhatnak egymásnak kedvenc ellenségével.
Az elsőfilmes rendezőnő, Rusudan Chkonia művének hősei nem azért tömik ki a melltartójukat, hogy nagyobb méretet érjenek el, hanem hogy ne szivárogjon át az anyagon az anyatej. Van itt gyermekeit egyedül nevelő, rosszhírű anya és félresiklott életű egykori hegedűművész, egy igazi lázadó egy személyben, a versenyt támogató politikus trófeafelesége, küszködő családanya, példás életet élő özvegyasszony, szülői nyomásra jelentkező félszeg dadogós, férjét csaló 46 éves nő és önérzetes sukhumi menekült.
S habár a Tessék mosolyogni!-ban is (ahogy arra a címe is utal) jelen van a nyugati típusú szépségversenyek képmutatása, a csillogó felszín mögött húzódó rút valóság, nem azok karikatúráját nyújtja, s nem is az abszurd helyzetet hangsúlyozó (Tűz van, babám!), a cselekményt beindító (Toszkán szépség), annak hátteréül szolgáló (Beépített szépség) vagy a verseny visszásságát bemutató (Mindent a szépségért) opus, hanem az elnyomás és a kiszolgáltatottság mibenlétét vizsgáló parabola, amely bármely más, hasonló szituáció modellje lehetne, csak itt történetesen férfiak nyomnak el nőket (mint a valóságban is legtöbbször).
Egy fiatal demokráciában pedig még feltűnőbbek ezek a disszonanciák, így az alkotást figyelve az említett címek helyett elsősorban az 1985-ös magyar szépségkirálynő-választást megörökítő Szépleányok című dokumentumfilmmel összevetve találhatunk szembetűnő párhuzamokat, főleg ami a már a cselekmény elején sugallt tragédiát és a versenyzők meztelenségének megalázó kiárusítását illeti. A Tessék mosolyogni!-ban azonban nem a versenyhez tapadó túlzó és túlzott elvárások generálnak problémákat, hanem az, hogy A legjobb grúz anya 2010 eleve túlnő egy szépségverseny keretein.
Filmünk hősei ugyanis elsősorban nem szépek – és nem is akarnak azok lenni –, hanem anyák, akiket olyasmire kényszerítenek, amit nem akarnak valójában (a versenyzők közül jellemzően szinte egy sincs, aki önmagáért indulna győzni: még a mezőny legszebbje, a gyermektelenül, így voltaképpen szabálytalanul versenyző politikusfeleség is csak férje kampánya kedvéért indul). Ők csak a lakást és a pénzt szeretnék, de minden áron, így válik bennük belső kényszerré a külső nyomás. Ennek során azonban elveszítik az identitásukat, nem tudnak (mert lehetetlen is) önazonosnak maradni. Míg a Tűz van, babám!-ban még meg tudtak szökni a versenyre vágóhídra terelt állatként összefogdosott lányok, addig itt maguk mennek a mészárszékre.
Hogy milyen kiáltó az ellentét a nők célja, az ennek elérése érdekében vállalt áldozat és a valóság között, hogy mennyire hazug és életidegen a nyomorúságukat, kiszolgáltatott helyzetüket kihasználó rendszer, arra a legékesebb példa, hogy miután az egyik versenyző megnyeri az egyik fordulót, azonnal érkezik a hír, hogy családjával együtt kilakoltatták – győzelme tehát nem valódi győzelem, nem nyert semmit. A verseny szervezői pedig még a társadalmi-kulturális körülményekre sincsenek tekintettel: a film egyik legmegrázóbb jelenetében levetetik az egyik nő csípőjéről a kendőt, amit azért tekert oda, hogy ne kelljen abban az aranyflitteres bikiniben parádéznia, amire előzetesen senki sem figyelmeztette őket (de a Tessék mosolyogni!-ban végül mindenki betagozódik: a következő képsorban ugyanez a a nő már mosolyog – vagy legalábbis mosolyogni próbál – a szóban forgó fürdőruhában).
A legjobb grúz anya 2010 versenyzőit tehát megalázzák nőiségükben, anyaságukban, s szó szerint is prostituálódásra kényszerítik őket. De az a legszomorúbb, hogy ahhoz, hogy megalázzák és bántsák őket, nincs is szükség férfiakra, hiszen ők maguk is folyamatosan alázzák és bántják egymást. A két szomszédnő, Gvantsa és Inga ellenségeskedése az egész cselekményt végigkíséri, s habár egy alkalommal képesek ugyan együttérzéssel kapcsolódni egymáshoz (Gvantsa a szomszédból hegedűjével kíséri azt az altatót, amit Inga a gyermekeinek énekel), a kiélezett versenyhelyzet csak még jobban felerősíti az amúgy is meglévő ellenszenvet. S habár a vetélkedő nők körében többször is felmerül a lázadás lehetősége és ennek mentén az összefogásra való esély, csak akkor jön létre igazi egység köztük, amikor fizikai erőszakot alkalmaznak egy társuk ellen.
Ennek megfelelően a filmben a férfiak jelenléte minimális: a tíz döntős nő mellett számszerűen is kevés a férfi, de a megjelenők közt sincsenek hangsúlyos maszkulin figurák, csak akaratgyenge szeretők és jellemhibás férjek – és mégis ők irányítanak, még így is. Ennek legbeszédesebb megnyilvánulása, amikor a mű egyetlen lényeges és erős férfialakja, a műsor producere/rendezője kezének egyetlen legyintésével hessenti el a számára kellemetlen teherré vált Gvantsát, hiszen egy ilyen kis mozdulat is elég, nincs szükség többre. Később pedig ugyanő megsimogatja az immár betört és engedelmessé vált nő fejét, pontosabban a buksiját, hiszen ebben a helyzetben az nem több egy gyereknél. Totális kiszolgáltatottságuk és irányíthatóságuk ellenére asszonyaink a végére mégis olyan helyzetbe kerülnek, hogy az ő kezükbe kerül a döntő sorsa, s ha nem is élet és halál között kell választaniuk, igen hasonló morális dilemmában találják magukat, mint Az ötödik pecsét hősei.
A Tessék mosolyogni! legütősebb szimbóluma, hogy a záróképen a főhősnőket jelképező, kötéllel a színpadra lógatott, angyalnak öltöztetett kislányokkal búcsúzik tőlünk. De közel sem ez a(z egyébként akár keresettnek és erőltetettnek is felfogható) gesztus a film legnagyobbb erénye, hanem hogy végig nagyon koncentrált: nincsenek benne átvezetések, nincsenek üresjáratok, egy percre sem lazít, szinte kizárólag erős jeleneteket láthatunk benne, melyek érzelmi skálája és esztétikai minősége a megrázótól a megalázón át a tragikomikusig terjed. S mint minden jó parabola, Rusudan Chkonia műve is egyszerre tud szólni induktív és deduktív módon az egyediről és a nagy egészről.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322