Persze közben és azóta is rengeteg pénz elfolyt a forgatásokra, e szempontból az egyetlen üdítő kivétel a mindössze harmincötezer dollárból készített ál-dokumentumfilm, a The Blair Witch Project volt csak, melynek nem túl szerencsés magyarítása Ideglelés néven futott, és tulajdonképpen kellemesen borzongatóra sikerült.

Jack Nicholson és bűbájos társnői jogos érdemeket szereztek a boszorkányfilm műfajában is, és még a történet, sőt, a szigorúbb kritikusok által csapnivalónak bélyegzett befejezés is nézhető a mai napig. Hollywoodban azonban a jelek szerint nem igazán tudják, hogy hol laknak a valódi boszorkányok, mivel ennek megértéséhez nem csak Salembe, az ősi Írországba és egyéb kultikus helyekre kéne látogatniuk, hanem elsősorban valahová a Balkán területére, és azon belül is elsősorban Erdélyországba, ahonnan egy nagyszerű magyar filmrendezőtől kellene példát venniük. De róla majd később.

Ha pusztán történeti szempontból vizsgáljuk a kérdést, nyilvánvaló, hogy ma már inkább gyógyítók, habókos romantikusok, egykor viszont az ördöggel cimboráló veszélyes alakok voltak a boszorkányok. A katolikus egyház üldözése ellenük érthető: a jegyzőkönyvek leírásai szerint rettenetes bűnökkel vádolták őket. Hogy mindebből mennyi lehetett az igazság, azt nehéz kideríteni olyan korokra vonatkozóan, amikor a valóság és a mendemondák határai ennyire összemosódtak. A kultusz az egyik legősibb, a Krisztus előtti pogány korokból származó, természetvalláshoz hasonló képződmény, vagy inkább e természetvallás nagyszámú elágazásainak egy összefoglaló elnevezése. Megtalálható volt a világ összes területén, kiemelt ünnepnapokkal, amelyek közül legfontosabb a kelta hagyomány évkezdete, november elseje. Hazánkban a néphit, a népmesék szerves alakja a boszorkány, akit általában idősebb csúnya, vagy egészen fiatal, csinos nőneműnek szoktunk elképzelni, holott hivatalosan férfi is lehet, mint ahogy a ma is divatos társaságok, az úgynevezett covenek számos tagja és vezetője is az. Egyszóval, nem halt még ki ez a műfaj, sőt, úgy tűnik, a XX. század közepe óta egyre erősebben jelen van közöttünk. És hogy milyen módon válhat valaki ennek az irányzatnak a követőjévé, és miféle próbákat kell teljesítenie annak érdekében, hogy igazi beavatott lehessen, álljon itt néhány példa, amelyek állítólag a közelmúltban ugyanolyan érvényesek voltak, mint több száz, vagy talán több ezer évvel ezelőtt, a felderíthetetlen régmúltban. A mester, a főboszorkány csak az lehet, akinek már több mint évtizedes tapasztalata van ebben a szakmában és néhány saját tanítványt már kiképzett. A tanítások éjjelente zajlanak péntekenként, hét héten keresztül a főboszorkány udvarán. Éjféltájban egy varázskört húznak maguk köré a jelöltek, amelyet semmilyen rosszakaratú démon nem léphet át. Ilyenkor a mester felhívja a tanítványok figyelmét az eljövendő látomásokra, és megkéri őket, hogy ne ijedjenek meg, és semmiképpen sem hagyják el a kört, mert azonnal halál fiai, vagy lányai lesznek. 

Ezután valóban gonoszul fújtató sárkányok, bikák, farkasok, és egyéb ragadozók jelennek meg, vagy egy malomkő hull le az égből, és néhány centivel a jövendő boszorkány feje fölött megáll a levegőben. Amennyiben heteken át kibírja a megpróbáltatásokat, elkezdődhet a tanulási szakasz. A főboszorkány áthagyományozhatja a tudását úgy is, hogy egész egyszerűen átnyújtja a kiszemelt jelöltnek: „a tudomány úgy ragadott rája, hogy egy ördöngös asszony seprűt vetett eléje, azt felvette, s azzal ragadott reája” – írja egy magyarországi boszorkányper jegyzőkönyve a tizennyolcadik századból. Merthogy aki erre a tevékenységre adta a fejét, annak számolnia kellett azzal, hogy meggyűlhet a baja a törvénnyel. Egy téves szóhasználat és fogalmi zavar következtében mai napig is hajlamosak vagyunk „középkori boszorkányüldözésekről”, „sötét középkorról” beszélni, holott az üldözések és a boszorkányégetések jóval később, már inkább a reneszánsz idején kezdődtek, és tartottak a „felvilágosult” tizennyolcadik századon át is. (Az igazság az, hogy a világ egyes helyein, különösen Afrika elmaradott területein, még ma, a huszonegyedik században sem szűntek meg teljesen a boszorkányperek.)  Mivel is vádolták őket a régmúltban? Úgy vélték – szemmel vernek, elapasztják a tehenek tejét, csecsemőket rabolnak, szerelmi varázslatokkal őrületbe kergetik a fiatalokat, megköthetik a férfierőt, a nyelvet, az akaratot. Jellegzetes rontó tevékenységeik közé tartozik az alvó ember megnyomása, ami lidércnyomásos álmokat okoz. Mellesleg maga a boszorkány kifejezés, amit a török nyelvekből vehettünk át, azt jelenti: „nyomó, aki nyom.” Természetesen számos védekezési módszer létezik ellenük, amelyek révén megelőzhetők az efféle praktikák. A házat vagy a pajtát, vagy bármi olyan helyet, ahol feltételezhetjük, hogy be fog sompolyogni, érdemes babbal, mákkal, köleskásával hinteni körbe, ugyanis ha éjszaka arrafelé jár, nem lesz képes addig bejutni lakhelyünkre, amíg ezeket mind föl nem szedegeti, és ha eljön a hajnal, akkor már, miként a vámpíroknak, az ő ideje is lejár, úgyhogy nyert ügyünk van. Faluhelyeken még ma is divatos dolog az ablak alá vadrózsát ültetni, vagy kökényt, tövist, nyírágat helyezni, ezek a szokások is mind azért alakultak ki, hogy a tüskék és ágbogak megfogják a hivatlan éji látogatót. Mint ismeretes, a boszorkányok időnként gyűléseket tartanak, különféle éjszakai vadregényes tájakon, ezek közül hazánkban az egyik legismertebb helyszín a budai Gellért-hegy volt (amelyet régen valóban „boszorkányok hegyének” neveztek), ott pedig aztán elképesztő fertelmes és bűnös cselekedeteket hajtottak végre, legalábbis a néphit és a korabeli jegyzőkönyvek tanúsága szerint. Idézzünk ismét egy eredeti beszámolót a XVIII. századból: „Azt is vallja (a tanú), hogy tekintetes nem Fehér vármegyében, bizonyos falunak határján az boszorkányok egybegyűltenek, ahol is ittak, ettek és táncoltak, az borok vörös volt... Vallja továbbá az tanú, hogy egymással paráználkodtak és meztelenül táncoltak, de maga felől azt vallja, hogy se nem táncolt nem is paráználkodott, noha az paráznaságra eleget késztették...  Azt is vallja, hogy az említett helyre a boszorkányok repülni mentek, és hogy őtet, mivel nem akarván velek menni repülni, repülve két kezénél fogvást vitték el...” Kétségkívül érdekes beszámolók, különösen, ha azt nézzük, hogy ezek a dolgok viszonylag nem is történtek olyan régen.

Nagyjából hasonló, és természetesen területileg eltérő, sajátos képzeletvilágokkal megtoldott eseményekről számolnak be, részben a régi legendákat feldolgozva, másrészt a dokumentarista filmkészítés módszereivel Lakatos Róbert munkái is, aki a jelenkori Erdély és Csángóföld máig létező boszorkány-kultuszait mutatja be, sokkal élethűbb eszközökkel, mint ahogy azt bármelyik hollywoodi producer megálmodhatná. A Csendország, a Bahrtalo! Jó szerencsét!, az Ördögtérgye, a Boszorkányok feltámadása és a Gyimesek hiedelemvilága című filmjeiben színészek és valódi szereplők, fiatal és idős emberek mesélnek, játszák el megtörtént, vagy képzelt lidérces élményeiket, magas színvonalú, profi színészi, kép-zenei hatásokat felhasználva, „a nép egyszerű nyelvén”. Ezek a történetek meglehetősen különböznek a mai nyugati boszorkányok cselekedeteitől, akik inkább már csak természetet óvnak, emberbarátok, hangzatos, öntudatos nyilatkozatokat adnak ki, és minden vallás tisztelete mellett, és az Ősi Földanyaistennő kultuszát ápolják. Szerencsére a romantika tehát még nem halt ki az emberiségből.

A képek sorrendje:

1, Bahrtalo!  Jó szerencsét!

2, The Blair Witch Project

3, Csendország (r: Lakatos Róbert),  dokumentumfilm, 38 perc, 2002

4, Ördögtérgye (r: Lakatos Róbert), kisjátékfilm, 19 perc, 2004