Figyelem! Az írás spoilert tartalmaz!

Minden valamirevaló nagyvárosnak létezik sötétebbik oldala, a gettó olyan univerzális fogalom, melynek hallatán legtöbbünkben a „minél gyorsabban tűnjünk el innen” mondat fogalmazódik meg záros határidőn belül. A fikciófogyasztás világában persze mindez másként működik: a mindenkori néző kényelmes karosszékében hátradőlve előszeretettel mazsolázik a gettó nem éppen problémáktól mentes mindennapjaiban. Nem véletlen tehát, hogy rendezők és forgatókönyvírók egész gárdája száll alá és merül el előszeretettel a mocsokban, a pesti „nyóckertől” a nyugat-európai, sőt, dél-amerikai zűrös körletek pokláig. Brooklyn, a „Nagy Alma” rothadt és kukacosabbik része, nagyjából azóta örvend filmes berkekben efféle felkapottságnak, hogy Spike Lee munkássága a figyelem középpontjában került a 80-as években.

Roskam, akinek még saját hazájában készült előző bűnfilmje, a Bikanyak az Oscar-jelölésig jutott, ugyanebbe a világba kalauzol el bennünket, az utcai lövöldözések és sarki drogüzérek környékére, ahol kézről kézre jár a maffia nem éppen zöldség- és gyümölcskereskedésből szerzett pénze (innét a már említett magyar cím). Hősünk, a látszólag jólelkű, munkáját a kívülállók sztoicizmusával szemlélő Bob Saginowski (Tom Hardy) csapos egy kocsmában, mely történetesen a csecsen alvilág (akikre valószínűleg rájár a rúd, mióta a múltkor Denzel Washington szépen elagyabugyálta orosz kollégáikat) tulajdonjogát képezi és melyet alkalmanként az említett zöldhasúak összegyűjtésének feladatával bíznak meg a rosszarcú fejesek.

A probléma ott kezdődik, mikor közvetlenül karácsony után, két ismeretlen tettes kirabolja a bárt, megfosztva a gengsztereket aznapi bevételüktől. Bob és főnöke, a korábban nagymenő helyi bukméker, Marv (James Gandolfini) tehetetlenül próbálják jóvátenni hibájukat, miközben a rendőrség is nyomoz (nem sok eredménnyel) az ügyben. Valójában azonban (SPOILER!) minden mögött Marv áll, aki utolsó kétségbeesésében próbálja visszaszerezni néhai birodalmát a vodkamán hiénáktól, a végkifejletben pedig főhősükről is kiderül, hogy egyáltalán nem annyira ártatlan kívülálló, mint amilyennek hittük.

A Maffiózók sorozattal sztárrá vált, tavaly nyáron tragikus hirtelenséggel elhunyt Gandolfini utolsó alakítását láthatjuk, ami önmagában érdemlegessé teszi a Piszkos pénz megtekintését. Az elhízott, kopasz, ősz szakállas Gandolfiniből sugárzik a figurájához illő kiégettség, egész alakja, beszéde, gesztusai képesek egy csapásra átadni nekünk mindazt, ami a karaktert körüllengi. Az egykori kiskirályból öreg, edződzsekis szánalommá vedlett Marv tragédiája majd végső bukása talán a film leginkább átérezhető drámája, sokkal inkább, mint a fő személyes szálként szolgáló kettős Bob és egy bántalmazott, problémás múltját elfeledni próbáló fiatal nő (a svéd Noomi Rapace is következetesen építi tengerentúli karrierjét) között. A nehézfiú szerepkörben rutinosan mozgó Hardy ezúttal valamelyest több érzelmet megkívánó szerepet kapott, melyben igyekszik helytállni. Ez nagyjából sikerül is neki – nem az ő hibája, hogy idősebb kollégája mellett elhalványul a vásznon.

A színészek mellett persze az atmoszféra adja a legtöbbet a film hatásához, mellyel a rendező láthatóan tisztában van, emiatt nagy körültekintéssel építi fel a már említett, háttérként szolgáló gettóvilágot. A hideg színekkel ábrázolt téli atmoszféra és a havas brooklyni háztömbök aláhúzzák azt a fajta „mélyvilágot” melyet különféle zsarusorozatokból és gengszterfilmekből már jól ismerhetünk. Szerencsére semmi sincsen eltúlozva, a manapság gyakran bevett fogásnak számító erőltetett „túlrealizálás” és vizuális hatásfokozás jórészt hiányzik – ami miatt Roskam és operatőr kollégája nagy piros pontot érdemelnek.

A film nagyobb részben a drámára koncentrál, emiatt elsikkad a krimi és thriller szál, valódi körömrágós, vérfagyasztós izgalmakra senki se számítson. A Dennis Lehane forgatókönyvíró saját novellájából (Animal Rescue) született cselekmény helyenként túlbonyolított, néha fölösleges szálak nyúlnak bele az egyébként nem túl eredeti konfliktusok köré építetett cselekménybe – talán ez a film legfőbb hibája, mely miatt hosszúnak érezzük az egy óra negyven perces játékidőt. A sztoriba csepegtetett szimbolika kissé didaktikusnak hat, a Bob által befogadott pitbullkölyök története, mint a bűnöző-létből való esetleges kilábalás metaforája szájbarágósnak érződik, ahogy a nyomozást vezető rendőrhadnaggyal egy templomba járó főhős motívuma is. A végkifejlet pedig kellően pesszimista, a bűn örök körfogását, az alvilági létezéshez való hozzásimulást, az abból való kitörés lehetetlenségét, vagyis inkább hiábavalóságát próbálja közölni a nézővel. A gettó körbevesz minket, mintegy beivódik életünkbe. Ez Marv, de ugyanúgy Bob tragédiája is, de ebbe előbb-utóbb bele kell törődni.

Roskam nem igazán mond újat egy gyakran előkerülő tematikáról, de ettől függetlenül jó munkát végez. Nem állíthatjuk, hogy jellemzően többször nézős alkotást tesz le az asztalra, de egyszeri szórakozáshoz tökéletesen alkalmas a produkció. Egy kis finomhangolás azért jót tett volna a kész „terméknek”, ami maradandóbb alkotást eredményezhetett volna. A Piszkos pénz így inkább egy marad a hollywoodi bűnfilmek hosszú sorában – biztosra vehetjük, hogy kerül ki még jobb is, rosszabb is ebből a sorból.