A rendhagyó módon mozi forgalmazásra szánt dokumentumfilm-sorozat, A művészet templomai széria részeként született - az itáliai reneszánszt bemutató epizódot követő - 90 perces dokumentumfilm a biztos kezű TV- és dokumentumfilm-rendező, Margy Kinmonth munkája. A felütésben a „dolgok közepébe vágva”  valóban elképesztő intenzitással vonódunk bele a történelem ezen viharos korszakába: amikor az elmaradott, kiaknázatlan Oroszország erőforrásaiban, ásványkincseiben egy új Amerika ígéretét hordozza, mégis az óriási létszámú lakosság 80%-a jobbágysorban tengődik és a cári uralkodó család mindenhatósága alatt a végtelenségig ki van zsigerelve. A dokumentumfilm pontosan ragadja meg a pillanatot, amikor a békés átalakulás helyett hirtelen véráldozatokat követelő forradalom útján gyökeres társadalmi változások következnek be. Az így keletkezett vákuumban születik meg egy teljesen előzménytelen, az eddigi stílusokhoz, és –izmusokhoz (romantika, szecesszió) semmilyen módon nem köthető művészeti irányzat: az orosz avantgárd. Pontosabban az orosz festészeti avantgárd, mert ugyan a film címe szerint az egész orosz avantgárdról szó lesz, de csak érintőleges kitérőt tesz a fotográfia és a filmművészet területeire, és részletességében csak a festészetben lezajlott stílusváltást mutatja be. A címből kitűnő nagyot ígérés, a kezdést követően, a nagy egész tartalmára is rányomja a bélyegét.

A sanyarú sorba taszított parasztcsaládok élete, az elkeseredett özönlésük a nagyvárosba és Lenin első nagy szónoklatai, majd az 1917-es októberi forradalom remekül illusztrált a korabeli fotó és mozgóképanyag felhasználásával. Hogy hogyan alakul ki a fent felvázolt frigy politika és művészet között: a pillanat, amikor a kép veszi át a hatalmat az írott szó felett, megnyitva ezzel az utat a tömegkommunikáció és a tömegművészet számára. Hogyan alakul ki az új elit, majd hogyan zabálja fel a forradalom saját gyermekeit. Kinmonth először azt teszi hangsúlyossá, hogy fokozatosan hogyan ábrándulnak ki egyre többen a Lenin által teremtett és bebetonozottá váló új politikai szisztémából, és ezzel párhuzamosan hogyan szűnik meg előbb megélhetésük, majd egyre többüknek életük biztonsága is. Pedig a zömmel munkás és paraszt családokból származó művészek valóban azt hitték, hogy új világ születése felett bábáskodtak erre utal az angol eredeti, a ’New Art for a New World’ cím.

Kinmonth a művészportrékat a leszármazottak beszámolóival igyekszik közelebb hozni. Megszólal többek között a nagy orosz filmrendező, Andrej Koncsalovszkij, akitől megtudjuk, hogy festőművész nagyapja ugyan szimpatizált az orosz avantgárd festők nézeteivel, és egyáltalán nem számított a cári romanticizmus kiszolgálói közé, mégis maradt a lassabb változást ígérő szecessziós festészeti stílusnál. Megtudjuk, hogy a legtöbb avantgárd festőművész leszármazottja jelenleg maga is képzőművész, amivel azt szeretné Kinmonth sugallni, hogy ők, mint túlélők, vagy áttételesen túlélők emlékeznek, tehát a művészet örök, győzedelmeskedett a hatalom felett, de általában semmi lényegeset nem mondanak el felmenőikről, csak annyit, hogy korszakos jelentőségű művészek voltak, és a hatalom jól elbánt velük. Igazán mélyen nem avatódunk be a családi legendárium intim világába, és az utódok, még akkor is, ha művészek és hozzátartozók egyszerre (sőt lehetséges, hogy éppen e két okból) nem biztos, hogy a legjobb szakavatottjai felmenőjük stílusának, művészettörténeti helyének, jelentőségének, így ezekről sem kapunk pontos képet.

Mindezekre ráadásul még a nagy történelmi sorsfordulókat, a művészek tanácskozásait, esztétikai és politikai vitáit, majd üldöztetésük történetét eljátszott jelenetek is próbálják átélhetővé tenni, ám ezek, ugyanúgy ahogy a zenehasználattal is, túl hatásorientált megoldások, és inkább eltávolítanak. A narrátor és a mutatott kép kapcsolata is unalmas, mindig azt látjuk, amiről éppen beszélnek. A jelenben készült dokumentum-felvételek sem illeszkednek az egészbe, és céltalan marad a Moszkva utcáin látott tömegek vonulása.

Nem egészen világos, hogy mi Kinmonth célja: egyszerre akar színes művészportrékat bemutató, a művészek sorsainak mintázatát feltáró, tabudöntögető oknyomozó, a művészeti stílusváltásokat részletesen bemutató, annak politikai hátterét feltáró ismeretterjesztő, a túlélők és áldozatok hozzátartozóinak szemszögéből bemutatott nosztalgiázó, terapikus, és a történelmi eseményeket a fikciós ábrázolás részletességével bemutató dokumentumfilm lenni? Kinmonth úgy indul el, mintha valami eddig felfedezetlen titok nyomába eredne: igen, elképesztő jelentőségű az orosz avantgárd, mert a forradalom után a politikával karöltve akart új világot teremteni, majd amikor már nem szolgálta ki maradéktalanul a politika elvárásait, azután a művészek működését egy ideig a hatalom tűrte-tűrte, majd Sztálin nagyon elbánt velük. Kinmonth úgy tesz, mintha most dőlt volna össze a Szovjetunió, és feltárná az eleddig sötétben maradt részleteket, hogy végre a szabadlevegőjű világban kimondhatja az igazságot. De minderről már vaskos művészettörténeti könyveket teleírtak, a történetet ismerjük.

Ami miatt mégis minden egyes unalmas perc megéri a fáradságot, azok az eredeti bejátszott filmfelvételek: Eisenstein csodálatos Október című filmjének képsorai, amit egyébként teljesen elvétett alapállásból elemez a történész – hazugságnak titulálva azt, mert nem hűségesen mutatja be a forradalmi eseményeket, miközben egy játékfilmről van szó, amire nem a hazugság, hanem a fikció jelzőt szoktuk használni –, Dziga Vertov Kino-Eye avantgárd filmjének jelenetei. Ugyanennyire káprázatos ekkora vásznon látni a festményeket: Kandinszkij, Malevics, Chagall képeit, amelyek valóban, mindenféle körítés nélkül, így önmagukban hirdetik az emberi fantázia legyőzhetetlenségét.