Botrányfilm? Tabukat feszegető szex-opus? Olcsó ponyvaerotika unatkozó háziasszonyoknak? Netán a romantikus történetek pervertált, kortárs változata? Leginkább egyik sem. Sam Taylor-Johnson műve egy unalmas, rosszul megírt és pocsékul eljátszott limonádé, melyben – a címmel ellentétben – nem igazán találunk árnyalatokat. Pusztán csak a szürkeséget. MOZI

Valamikor a 60-as, 70-es évek fordulóján, mikor a szigorú (film)erkölcsi szabályok lazulása és a cenzorok ollójának csorbulása új dimenziókat nyitott a mainstream filmforgalmazás előtt, leleményes producerek és rendezők rájöttek, hogyan csalják be a pikáns részletekre éhes közönséget a moziba. Csomagoljuk az erotikát a „rendes” játékfilm köntösébe, kanyarítsunk (pár mondatban elmesélhető) sztorit a kvázi-soft pornó tartalom köré és voilá, a „szexfilm” máris szalonképesen bemutathatóvá válik. A legsikeresebb efféle próbálkozás minden bizonnyal a francia Emmanuelle-sorozat volt, de olyan örökzöldeket sem hagyhatunk figyelmen kívül mint Roger Vadim Barbarellája vagy pár évtizeddel később az HBO örökzöld Vörös cipellők szériája (ha már itt tartunk: a „sexploitation” szó mond valakinek valamit?).

Főhősünk, az anyagilag nem éppen topon lévő, szabadidejében egy barkácsboltban robotoló irodalom-szakos egyetemista, Anastasia (Dakota Johnson – Melanie Griffith és Don Johnson csemetéje) egy véletlen találkozás folytán megismerkedik a jóképű, szuper-szexi és mindenekelőtt szingli huszonhét éves milliárdossal, Christian Grey-jel (Jamie Dornan), akinek sármja és befolyása nagyjából másfél percnyi játékidő alatt elbűvöli a lányt. Ahogy fokozatosan közelebb kerül a rejtélyes aranyifjúhoz, kiderül, hogy a férfi megszállott módon vonzódik a szado-mazochisztikus örömszerzés különféle formáihoz, és barátnő helyett szerződéssel szentesített „alávetettet” keres magának – ami elsőre természetesen igencsak riasztó kilátásnak tűnik hősnőnk számára. Ő azonban nem adja fel „rendes” párkapcsolatba vetett reményeit, és meggyőződve, hogy képes feltörni újdonsült partnere rideg páncélját, félig-meddig belemerül annak világába.

A cselekmény lankadatlanul (nem szándékos szóvicc…) halad előre, egymást követik a szépen sorjázó események, mialatt mi fokozatosan azon kapjuk magunkat, hogy egyre jobban unatkozunk. A játékidő első fele a két főhős közti viszony felépítését tűzi ki célul, majd miután ez megtörténik, hatvanpercnyi stagnálás következik, mely során ugyanazokat a köröket futják, ugyanazokat a problémákat ragozzák a szereplők. A forgatókönyv láthatóan nem kíván továbblépni az alapanyag sekélyességén, a kiszámítható szüzsé-építkezés, gyengén felépített jelenetek, pár mondatban leírható sablonkarakterek és könyvízű (ismételten nem szóvicc…) dialógusok nem segítenek a fentebb vázolt problémán. Utóbbiak esetenként a Jóban-rosszban színvonalát, máskor pedig a Kovi életmű bölcsességfaktorát („Én nem szoktam szeretkezni. Én b….k, keményen, durván.”, „Addig akarlak b…ni, amíg már azt sem tudod, ki vagy.”) súrolják.

A színészeket nyilvánvalóan nem tehetségük, hanem sokkal inkább külső jegyeik alapján válogatták – ez főként Dornan és az öccsét játszó Luke Grimes esetében igaz –, de még így is képesek a várakozásokkal szemben alulteljesíteni. Dakota Johnson a film első felében leginkább az „óóó” és az „ááá” valamely verziójának folyamatos, átéléssel vegyített felmondásával van elfoglalva, de itt még mindig hitelesebb mint később, mikor a szkript érzelmi konfliktus átélésére utasítaná őt. Viszonylag ismeretlen kollégáitól ennyire sem telik.